A tévé hétfői adása

Ötven évvel ezelőtt A Hét fogta magát, és „értekezletszerűen” körüljárta annak a hétnek a televíziós magyar adását. Fogózzunk meg! (u7szerk.)

Az adást a szerkesztőségben néztem végig, a két és fél óra értekezletjellegét kissé csökkentette, hogy – egyedül. Enyhén idegesített, hogy nem tudtam meg, és talán már soha meg nem tudom, mi lesz Modus (?) Bekével, nagyon idegesített több kísérőszöveg túlfűtött líraisága. Kevés volt az információ. Tetszett a műsor összeállítása, a koncepció, külön a műsorszámokról azonban nem lehet elmondani ugyanazt, amit ama szendvicsekről hallottunk: hogy mindegyik finom volt (nem is értem, hogyan győzte mindegyiket (!) végigkóstolni a zsűri). Top-tippem: első hely a második, második a harmadik előadott számé, bár a látszat a képernyőn is gyakran csal.
ÁGOSTON HUGÓ

Lövétei asszonyok. Ez a verseny, mint minden verseny, kiállítás. Két tanítónő s megannyi falusi asszony közös törekvéseinek a bemutatása. Biztos, hogy a diétás kosztról és a hires festményekről terjesztett és szerzett ismeretek igen hasznosak. De a riport bemutatja azt, hogy a sikerélmény mindenki számára bárhol elérhető, ha az ember igazán akarja. Ezért olyan, mintha egy párhuzamosan vetített láthatatlan ábrán bebizonyítaná: a falusi értelmiséginek az elásottságra hivatkozó világfájdalmas önsajnáltatását, az előkelő közömbösséget vagy az önző elszigetelődést sehol, semmilyen körülmények között nem lehet igazolni. S hogy az ilyen önámítás annak árt a legtöbbet, aki belenyugszik élete sivárságába.
TABÁK LASZLÓ

Olyan szépen lehet ragozni. A bemondó monologizál. A bemondók dialogizálnak.
A bemondó ül, sokat sejtető mosollyal, mintha egy jó viccet akarna elsütni, és előre derülne a csattanón, s még többet sejtető, behízelgő hangon, már-már bizalmaskodva – bejelenti a következő műsorszámot.
A bemondók szintén előre derülnek a soha el nem hangzó viccen, s nem kevésbé bizalmaskodva jelentik be a következő műsorszámot (esetleg egyéb közhasznú tudnivalót, mondjuk,, hogy találkozót rendeznek a nézőkkel). Pontosabban: figyelmeztetik egymást arra, amit elfelejtettek. Mert a bemondó is feledékeny, de arra emlékszik, amire emlékeztetnie kell.
Vagy talán így tévészerű?
A riporter lezseren, mégis az oknyomozó történész szigorával nézi a riportalanyt és megkérdezi, hogy…
Közben pedig, hogy ne legyen unalmas a beszélgetés, ugyanazt a deszkát ugyanúgy végigviszik néhányszor a néző előtt, ugyanazt vagy egy másikat ugyanúgy elfűrészelnek néhányszor. Biztos, mert így tévészerű. Aztán a nyilván izgatottságában hadaró és hellyel-közzel hibásan beszélő riporter kitanítja nyelvhelyességből azt, akinek történetesen nem fő feladata helyesen, szépen beszélni.
Az alkalmi, a véletlenül a képernyő elé sodródott nézőféleség a rossz szinkront (amikor például csukott szájjal énekelnek), a hehezetes versmondást, az érthetetlenre visszhangosított dalfelvételeket vagy a fényszórók beteges játékát szóvá sem teszi; részben gyermekbetegség, részben ízlés kérdése.
De mire jó a modorosság, a sok szenvelgés, a kenetesség és a hasonlók. Mégis ez lenne a tévészerűség, csak ő nem tudja?
BARÓTI PÁL

Az energikus szerkesztés iskolapéldájának tartom ezt az adást. A műsor összeállítói egyet megtanultak: a pergő ütemet. Az elemek kapcsolódása is már-már hibátlan. Talán az egy gyermekműsor nem illett ezúttal sem a nőnapi csokor és a hazai riport közé. Apropó nőnapi csokor! Jól ikebanázott a szerkesztő: a nőknek a képernyőn megszokottnál több arcát láttuk itt egyszerre. Ebből a lövétei asszonyok portréja másnapig, sőt tovább is megmaradt az emlékezetemben. Hogy annyira botladozott a szavuk?
Gondoljuk el: nemhogy a kamera, de egy népgyűlés nyilvánossága előtt is megszólaltatni falusi fiatal asszonyokat… Ebben a ki mit tudban szerintem volt egy egyszeri ötlet… És azután mi is volt még. Igen, a farsangozó bálványosváraljai lányok, legények nagyon sokat viháncoltak, mert fiatalok. (De azért nem volt higiénikus mindenkinek ugyanabból a pohárból ízlelnie a híres dombok nedűjét.) Rügyező tavasz is volt. (Egy juh éppen belebámult a kamerába, amikor pedig a szöveg szerint vidáman legelnie kellett volna.)
Csak most tudok elgondolkozni Tamási Áron ördögének népiségén, mert a bábjáték után nyomban valami beton ömlött, nehezen. Lélekben szívesen leültem volna a Csend Asztalához, de léleknek, figyelemnek rohannia kellett, a kísérőzenétől is űzve. És ismét rengeteg fiatal.
(Gyorsan, gyorsan, mert a műsor után egy órával már Váradon kellett lenni élőben…) Talán az utolsó egy órában maradt volna némi idő a töprengésre is, de már mi haszna – mondom most –, amikor a versklubban költemény és befogadó közeg viszonyáról felállított gondolati képlet olyan végtelenül világos és egyszerű volt, s ami a toptippelést illeti, nem áll módomban benevezni, sajnos.
Persze az élet zajlik. De néha még meg is pihen. Nem tudnám elképzelni, mondjuk A Hetet azzal a szándékkal szerkesztve, hogy a benne lévő anyagot pontosan két és fél óra alatt mindenki elolvassa.
Mindig is vallottam, hogy a tévé fárasztó műfaj.
KOVÁCS ANDRÁS

Miért nincs Lövétén fogorvosi rendelő ? – kérdezte a múlt héten Labancz Frida, a tévé riporternője. Ki másnak tehette volna fel a közvetlen kérdést, mint annak, aki ezúttal is a helyén volt, s a „probléma“ minden ága-bogát ismeri: Gönczi doktornőnek. (De közvetve és a tévé nyilvánosságának köszönhetően feltette másoknak is.)
Mi mindent tehet egy orvos falun (és máshol)! Gönczi doktornő egyebek között egészségtani leckékre gyűjti össze rendszeresen a lövétei asszonyokat, akik ezen a héten tévékamera előtt vizsgáztak a tanultakból: hogyan ápoljuk a lázas beteget, milyen orvosságok legyenek egy házi gyógyszertárban, miből álljon a diétás reggeli, ebéd, vacsora és miből az egészséges táplálkozás, mit egyék és mit nem, aki hízásra hajlamos ? Soha izgalmasabb ki mit tud-versenyt! Persze tudjuk, hogy nem elég megtanulni a leckét. De aki egyszer megtanulta, az előbb-utóbb tán gyakorolja és terjeszti is, így alakulnak a kulturált életkörülmények.
De mikor lesz Lövétén fogorvosi rendelő?
KACSIR MÁRIA

A legjobb szerző, szerintem, Kosztolányi Dezső volt. Az Akarsz-e játszani? verset immár a harmadik előadó tolmácsolja, énekli, és mindegyik talált benne új színt, árnyalatot, sóhajt. A dal: Vakarcs Pálé, finom, érzékeny, fátylas, kosztolányis. Rá kell tehát jönnünk, hogy az ihletgazdag lírai szövegnek a tehetséges könnyűzene sem árt. Mint ahogy az ötletes műsornak sem a képzett, gondos szerkesztő, aki vérbeli muzsikus. Boros Zoltán önfeláldozó kartársiassággal, együtteseket, dallamokat fölfedező, útjukra bocsátó lelkesedéssel valóban fővárosi, színvonalas, de alig pár perces tipp-topot ajánl a nézőnek. Aggályosan mondom ezt, mert jóból is megárt a kevés.
MÁRKI ZOLTÁN

Előbb leírom az előzményeket, aztán lefestem a tájat meg ami még szükségeltetik ahhoz, hogy nyugodtan folytathassuk a jelenetet,- kedves olvasóm, mert ez így szokás a regényekben. Aki unja, gyújtson rá vagy foglalkozzék valami mással – ajánlja Pitigrilli egyik regényében egy izgalmas fejezet előtt.
Ez a szellemesnek tűnő írói fogás jutott eszembe ma délután, míg a tévé magyar adását figyeltem. Mert, ugyebár, volt itt minden, ahogy mondani szokás, mint a karácsonyfán. Gyermekműsor, népi tánc, zenés posta, versek és színészek, tipp-top, riportok és interjúk, de mindebből hiányzott az az anyag, amit újságírói nyelven súlyos törzsanyagnak nevezünk, vagyis hiányzott a karácsonyfa ágait tartó törzs.
Lehet, szándékosan szerkesztődött így ez a műsor. Lehet, hogy felforgácsolt figyelmemet elkerülte a lényegesnek szánt, tévészerű képi tartalmában valóban izgalmas műsorszám. Mert hiányzott valahogy az igazi. A sok kicsi jó között vártam az emlékezetes jót. De nem jött… Talán majd máskor.
SZELE PÉTER

Az utóbbi időben elég ritkán néztem a tévét, s a hétfői adás láttán jóleső érzéssel nyugtázom, hogy mennyi új arc, mennyi új elgondolás tette változatosabbá, érdekesebbé a magyar nyelvű adást.
Sokat javult a műsor általános színvonala, s gyakoribbak, természetesebbek benne a kiemelkedő pillanatok, vagy egész műsorszámok – nyilvánvaló, hogy az adás megítélésében ez a döntő. Nem titkolhatom el azonban, hogy ennek ellenére időnként kényelmetlenül feszengtem, sőt egy-két kínos pillanatot is átéltem, amikor a sutaság vagy a nyegleség, az oda nem illő mondat vagy viselkedés lerontotta a műsorszám összhatását.
Úgy hiszem, a szerkesztőség egyik időszerű feladata, hogy a műsornak ezeket a „mélypontjait“ gondosabb szervezéssel és figyelmesebb szerkesztéssel megszüntesse – a legkisebb energiával így érheti el a legnagyobb viszonylagos színvonal-emelkedést. HORVÁTH ANDOR

Sose hittem volna, hogy a vetélkedő nevezetű ragályért valaha is lelkesedni tudok. Pedig Labancz Frida lövétei asszonyainak bájos, eredeti vetélkedője hatalmas módon megmelegítette a szivemet. Olyan vidéken, ahol nemrégen még pókhálót tettek a sebre meg szenes vizet vetettek igézés ellen, ott most gyönyörű, egészséges menyecskék diétás étrendeket állítottak össze külön érbetegeknek és külön még más három istenverés ellen. És házipatikát is összeállítottak. És elmesélték, hogyan kell viselkedni, ha lázas beteg van a háznál. Nem akarok nagyot mondani, de én, aki olyan közelről ismerem a közelmúlt székely falujának szellemi elmaradottságát, úgy éreztem, hogy ebben a pillanatban valóban a művelődés forradalma egy fontos mozzanatának vagyok tanúja. És azt éreztem, hogy adósa, személyesen is adósa vagyok Gönczi Andrea doktornőnek és Gálfalvi Jutka tanárnőnek ezért a nevelőmunkáért.
Azért is, amit elvégeztek és azért is, hogy megmutatták sok sáriszonyban szenvedő társuknak, mit jelent értelmiséginek lenni, mit jelent felelősséget érezni a népért. És még valamiért szeretném őket meggratulálni, hogy olyan bájosak voltak és olyan tisztaszív-felszabadultak.
Sose hittem volna továbbá, hogy szomorúságot tudhat okozni nekem egy versszerető ember. Pedig ez is e hétfői két és fél órában esett meg velem. Amikor a riporter megkérdezte, hogy miért tetszett az egyik hallgatónak az elszavalt Ady-vers. Egy tetszetős, bájos hallgatótól kérdezte meg, aki nemrég még iskolás volt, vagy talán ma is az és, feltehetően olvasó és tévénéző. Egyszóval a mi közös neveltünk szólalt meg és azt mondotta: azért áll olyan közel hozzá Ady A Kalota partján című verse, mert tetszett neki a vers stílusa, felépítése, de főleg az eszmei mondanivalója. És azóta is azon gondolkozom, hogy ez a lány valójában olvas-e, és ha olvas, valójában miért olvas, és ha már minden így összejött, a riporter miért adta ilyen naturalista durván annak bizonyítékát, hogy munkánkat – ez esetben – rosszul végeztük. Hisz azt hiszi szegényke, hogy az életben is leckét kell felmondania, holott annak idején az iskolában kellett volna megtanulnia, hogy az irodalom nem úgy tananyag, mint a mértan, és hogy egy versben túl a stíluson, felépítésen, eszmei mondanivalón van valami, amitől úgy összeszorul az ember szíve, amit nem is lehet pontosan azonosítani, de amitől mégis emberibb embernek érzi magát az olvasó.
Egy irodalom sorsa és milyensége – hiszem – nemcsak attól függ, hogy költői mennyire őszinték és mennyire önmaguk, hanem attól is, hogy olvasói mennyire azok.
HUSZÁR SÁNDOR

Megjelent A Hét V. évfolyama 10. számában, 1974. március 8-án.