Henri Wald – Limbaj și valoare. Editura enciclopedică română, 1973.
Már szellemi életünk óvodáskorában, valamelyik líceumi osztályban megtanultuk: az embert emberré a termelőeszközök kialakítása, használata tette. Pedig ez így nem igaz! Pontosabban: nem ez a teljes igazság.
Kevesen és keveset idézik Engelsnek azt a megállapítását, hogy az emberré válás a termelő- és a kommunikációs eszközök „felfedezésének” a következménye.
Nézzük meg Henri Wald könyvének a segítségével, hogy milyen, emberismeretünk szempontjából alapvető változásokat idéz elő ez a sokak számára meglepő, első látásra talán ellentmondásra ingerlő megállapítás.
Az ember legalapvetőbb minőségi különbsége a többi élőlényhez viszonyítva: nem alkalmazkodik a természethez, hanem magához szelídíti azt. Ez pedig lehetetlen anélkül, hogy az ember azt is ismerje, amit nem láthat: a lényeget és a jövőt. Vagyis: meg kellett tennie az érzékelhető és az érthető közti távot. (Ezzel új dimenziót kap a világ: a fizikai kiterjedéshez értelmi mélység adódik hozzá.) Szükségessé vált láthatóval láthatatlant, hallhatóval nem hallhatót jelölni, és idővel az ember megtanulta, hogy eljusson gondolatban az egy állat hagyta nyomoktól az illető állat fajáig, a hallott kiáltástól a helyzetig, mellyel számot kell vetnie, a „képtől”, melyben jelentkezik, a hatalomig, melyhez fordulnia kell, a kimondott szótól az igazságig, mely tette hatékonyságát biztosítja.
Ezek az esetek négy különböző minőséget jelentenek: az első a jegy (nyom), a második a jelzés, a harmadik a szimbólum, az utolsó a jel. Az első esetben az érzékelhető közvetlenül kapcsolódik a nem érzékelhetőhöz, és nem fejez ki semmilyen közlési szándékot; a jelzésnél a kapcsolat szintén közvetlen, de már kommunikációs szándékkal társul: a szimbólum esetében, még ha „mímeli” is metaforikusan az érzékelhető az érzékelhetetlent, ahhoz lényegében egy gondolat köti; míg a jel (például a betű) esetében a két szint közti kapcsolat kizárólagosan értelmi. Az első kettő a természethez tartozik – megtalálhatók az állatok világában is –, az utóbbi kettő a kultúra terméke. A nagy ugrás a szimbólum elképzelésével kezdődik, és a jel megalkotásával ér véget. A szimbólum esetében, mivel a jelentéshordozó még kötődik a jelzett konkrétum tárgyi képéhez, lehetetlen a jelentés (szemnifikáció) akármilyen mérvű fejlődése. A jel jelentéshordozója már teljesen független a tárgytól, melyet jelöl, és szabad utat enged a jelentés utólagos fejlődésének. így a jelentés mind közelebb juthat a lényeghez, miközben a jelentéshordozó mind inkább eltávolodik a jelenség képétől.
Az embernek a természet és a saját sorsa fölötti ereje az érthető jelentés és az érzékelhető jelentéshordozó között kialakuló szellemi (szemantikai) tér tágulásával arányosan nő.
Sokáig tartotta magát az a tévhit, hogy előbb létezett az információ, s csak utána jelentkezett a kommunikáció. Ez nem áll: a jelek nemcsak az információ kommunikációs eszközei, hanem közvetlenül részt vesznek az információ létrehozásában. Az emberi érzések, átélések kizárólagosan a különböző jelrendszerek és elsősorban a beszéd segítségével szerveződhetnek gondolattá, ötletté.
Az is előítélet, hogy a világ két egymástól különálló részre bontható: anyagra és szellemre, tárgyra (objektum) és alanyra (szubjektum), jelenségre és lényegre… A jel, mivel egymagában nemcsak kommunikációs eszköz, de részt vesz az információ kialakításában is, egyesíti önmagában az anyagit és a szellemit: a jelentéshordozó anyagiságát és a jelzett tartalom gondolatiságát.
A művelődéstörténet ezek szerint nem más, mint a jelentéshordozó stilizálódásának és a jelentés absztraktizálódásának a története.
Egyedül az ember képes arra, hogy egy dolgot más dolog gyártására, illetve jelölésére használjon. Az eszköz és a beszéd kölcsönösen feltételezik egymást. Egyik nélkül sem beszélhetnénk emberről a mai értelemben.
Az emberből több információ „jön ki”, mint amennyit felvesz. (Az idealista filozófusok ezt hallgatták el, mikor természetfeletti erőkről, a világ teremtéséről regéltek.) A fogalomban rejlő, az érzékszervek útján nyert információval szembeni plusz-információ a beszéd elvonatkoztató és általánosító tevékenységének az eredménye. Az ismereti, esztétikai, etikai értékek az érthető jelentés és az érzékelhető jelentéshordozó közt kialakuló és egyre táguló „szellemi térben” keletkeznek és fejlődnek. Az értékek a beszédben és a beszéd által létrehozott gondolatok tulajdonságai.
Nyugati filozófusok között szokás manapság a nyelvre panaszkodni: „Hiszem, hogy az ember sohasem lehet szabad, mivel állandóan teherként cipeli magával nyelvezetét.” (Brice Parain) Lehetséges vajon a nem nyelvi, közvetlen kommunikáció ? Igen, ilyen az állatoké. Csakhogy az állati üvöltés, mivel szigorúan érzéki, nem tagolt, konkrét, nem változó, személyes, nem dialogizáló. Nem lehet kérdés és nem vár választ. És, ami mindezek következménye: a mai kutyák ugyanúgy ugatnak, mint azok, melyek az ember kialakulása előtt éltek. összehasonlításként: az idők folyamán az ember nyelvi kommunikációja mind elvontabbá vált.
Vagyis: a nyelv nem a terhet, de a fejlődés lehetőségét jelentette az ember számára. Beszélni annyit jelent, mint jelen lévő hangokat tagolni hiányzó körülmények jelzésére. A gondolatok csupán a beszéd során alakulhatnak ki, és megőrzésükre is egyedül a beszéd képes. Evés közben jön meg az étvágy… Még igazabb, hogy: beszéd közben a gondolat. Természetesen, ha „csak” gondolkodunk, nem azt jelenti, hogy nem beszélünk, hanem hogy nem ejtjük ki a szavakat… Henri Wald könyvében a beszéd értékteremtő folyamatának rengeteg kérdését tanulmányozza. ízelítőül bemutatunk – részlegesen – kettőt.
Mi a stílus? Az a mód, ahogyan a közölhetetlen érzések másokkal megosztható gondolatokká válnak, így a stílus segít túljutni az egyedin, ugyanakkor azonban állandósítja is azt. Születőben lévő nyelvezetnek mondhatni, hiszen az embernek abból az erőlködéséből fakad, hogy olyasmit mondjon el, amit még nem közöltek soha: ha nem is új hírt, de új magatartást, viszonyulást. Aki közhelyekben beszél, mások gondolatait ismétli: stílusa zérus értékű. Az egyedi a stílus segítségével gazdagítja a társadalmit. Kimutatható, hogy a különböző művészeti ágak stílusirányzatai a nyelvi stílus alárendeltjei. (Érthető: beszélő lények vagyunk?)
Hadd szóljunk röviden még a tömegkommunikációs eszközökről, pontosabban az „elektronok forradalmáról”, ahogyan Marx György nevezi a kérdés minket érdeklő részét. A televízió általánosan elterjedt, és – természetesen – sokkal nagyobb tömegeket mozgat meg, mint legjobb éveiben a könyv.
Általa az ember külső élete mind erőteljesebbé válik a belső kárára. (A belső élet művelésének a legfontosabb eszköze az olvasás.) Az embernek továbbra is kettősségében (anyag és szellem, természet és kultúra, érzékenység és ráció, társadalmi és egyedi) kell fejlődnie. Az emberiség hosszú és nehéz utat tett meg a szóbeli beszédtől és a barlangfestményektől, a piktogramokon, az ideogramokon, az ábécé fonogramjain át a mai nyomdatechnikáig. Ez állandó gazdagodást, humánum-dúsulást jelentett. Az út – úgy tűnhet – visszafelé, rövidebb volt, a fényképezésen, a filmezésen, a tévén át a holnap videotelefonjáig. A modem tömegkommunikációs eszközök hallgatója-nézője nem dialogizál, mint ahogyan az olvasó tette a könyv szerzőjével (Az olvasás nem egy szöveg nézése, hanem különböző gondolatok „hallgatása”.) A hallgató néző pavlovi reflexekkel válaszol: igen és nem, siker vagy balsiker. A tévénéző már nem beszél: hallgat és néz, pedig az embert a beszéd tette azzá, ami! Ha csak tévét nézünk, rádiót hallgatunk és ezt nem kapcsoljuk a monológot, a meditációt, az elvonatkoztatást, az általánosítást, az alkotást elősegítő olvasással, akkor veszélybe kerül az emberi lét maga.
Érdekes, értékes könyv a Henri Waldé. Hazai vonatkozásban nagyon keveset tárgyalt kérdésekhez szól hozzá. Ezért különösen hasznos lenne, ha a Kriterion a Korunk-könyvek sorozatban magyarul is megjelentetné.
Megjelent A Hét V. évfolyama 10. számában, 1974. március 8-án.