– Ágoston Hugó: Impozáns „életműnek” látszik az Alternatívák könyve sorozat. Mikor kezdődött ez nálad? Miért ez a címe? Hol az eleje, hol a vége? Én olvaslak már vagy ötven éve… vezess be az alter natíváidba!
– Molnár Gusztáv: Szerintem inkább nyomasztó, amikor az ember látja, mennyivel okosabb volt fiatalabb korában. Szókratész is azt mondja az Államban, hogy „nem szabad hitelt adnunk Szolónnak, hogy az ember öregségében még sokat tud tanulni; sőt kevésbé tud tanulni, mint akár futni; ellenben minden nagy és gyakori fáradalom az ifjúságra vár”. Én 2006-ban, amikor a Partiumi Egyetemen elkezdtem politikafilozófiát és egyebeket tanítani, kénytelen voltam legalább néhány dolgot újratanulni abból, amit korábban már tudtam, de aztán elfelejtettem. Ekkor állítottam össze a kolozsvári Pro Philosophia Kiadó számára az Alternatívák első két kötetét az 1972 és 1987 közötti írásaimból, és valahogy kirajzolódott az esztétikai, az elméleti, majd – 1977-től – a politikai vagy történelmi alternatíva, amelyekben én nemcsak gondolkodtam, hanem tulajdonképpen éltem. Ezután következett az összmagyar, majd az erdélyi alternatíva egy-egy további kötetben, majd ennek az egésznek a diszkurzív „újraélése” a két beszélgetéskötetben.
– 2019-ben jelent meg az Alternatívák könyve 5. kötete, a Beszélgetések 1. része, amely veled és általad készített interjúkat és olyan kerekasztalbeszélgetések szövegeit tartalmazza, amelyeken részt vettél…
– Igen, és az első ilyen Csíkszeredában volt, amikor a Szövegek és körülmények szerzői, Ágoston Vilmos, Huszár Vilmos, Molnár Gusztáv, Szilágyi N. Sándor és Tamás Gáspár Miklós, a kötetet összeállító és az előszót író Bretter Györggyel és a mindezt kiadó Domokos Gézával együtt megosztották gondolataikat a kissé meghökkent, de lelkes közönséggel. Ez A Hétben jelent meg eredetileg, 1975. januárjában, mint ahogy – a későbbi években – Horváth Andor és Rostás Zoltán velem készült interjúi is, Az elmélet küszöbén című Forrás-kötetemről és az Ó, Anglia, Angliá…-ról.
– Azt mondtad, hogy hamarosan meg fog jelenni a 2. rész is, amelyik engem különösen érdekel.
– Hát, a „hamarosan” most van, ugyanis éppen most jött ki a nyomdából. És érdekelhet is, mert három interjúval is szerepelsz benne. Különösen az 1995-ös A devolúció forradalma érdekes, mert ez volt az első beharangozása annak a témakörnek, amely aztán később Az erdélyi kérdés című 1997-es esszémmel és a Provincia megjelenésével (amelynek te is végig állandó munkatársa voltál) elég komoly országos üggyé vált.
– Meddig folytatod még?
– Ezen a nyáron fogom összerakni a 7., záró kötetet, és az a tervem – nagyon remélem, nem csak pium desiderium marad –, hogy ezután előkészítek egy digitális összkiadást, amely igaziból egyfajta „második kiadás” lenne, mert nemcsak az itt-ott becsúszott hibákat javítanám ki, hanem pótolnám néhány mulasztásomat is. Az 1977 és 1987 közötti írásaimat tartalmazó 2. kötetből például kimaradt a Hegel és a szabadság című esszém, amely természetesen A Hétben jelent meg. Azért mondom, hogy „természetesen”, mert ez már a politikai értelemben is ellenzéki korszakom volt, és az egyes írások a párizsi Magyar Füzeteken, a Bibó Emlékkönyvön, a kéziratos Limesen és az Echinoxon kívül már csak a Kriterionnál és A Hét-ben jelenhettek meg. És a legtöbb éppen ott. Ezek közül most csak A zsarnokság lehetetlenségét emelném ki, amely A Hét mellékletében, a TETT-ben látta meg a nyomdafestéket, és A Hét Hegel-összeállításában (Ágoston Vilmos és Egyed Péter írásaival együtt) publikált említett cikkemmel és a cenzúra által kivett, de nyomdai levonatban megmaradt „Gótikus szörnyeteg”-gel, valamint A Hét másik mellékletében, a Könyvbarátban az Angliáról megjelent interjúval együtt koncentráltan és teljesen nyíltan tartalmazza az illegitim abszolutizmussal szembeni – nem hegeli, hanem locke-i, tocqueville-i és popperi alapvetésű – pluralista történelmi alternatíva lényegét. Örülnék neki, ha az Új Hétben elérhetővé tennéd őket. Talán van némi aktualitásuk.
– Kívánságod számomra természetes. És mi lesz a 7. kötetben?
– Néhány politikafilozófiai és geopolitikai esszén kívül benne lesz például az 1991-2001 közötti Naplóm, amelyből sok minden kiderül majd a Provinciáról és annak meglehetősen ellenséges fogadtatásáról az akkori magyar kormányzat részéről. Tehát nemcsak Bukarest próbálta meg „hatástalanítani” az Erdély politikai autonómiájával kapcsolatos elképzeléseinket, hanem Budapest is. De ennek a zárókötetnek a kulcsa az Alternatívák alkonya című írásom lenne, amely – már csak az előzmények miatt is – az angolszász vagy a sziget-modell zsákutcába jutásáról kellene hogy szóljon. De nem biztos, hogy meg tudok birkózni ezzel a feladattal, vagy legalábbis nem olyan szinten, mint ahogy – 35 évesen – az Angliát megírtam. Lehet, hogy ezt a kérdést már csak a „geonapló” műfajában tudom körüljárni, de a blogomban mindenesetre folyamatosan foglalkozom vele (például ITT). Egyébként Bibó István az Alternatívák 2. kötetében olvasható Európai Naplóról szóló 1979-es, már a kórházban papírra vetett és alighanem utolsó írásában azt mondja, hogy a naplóformának, sok buktatója mellett, sok előnye is van. „Ha Montaigne-nek sikerült, másnak is sikerülhet – írta Bibó – : felment a szilárd logikai vázú tartalomjegyzék alól, és egy csomó dolog elmondása alól, amit a logikai váz megkíván, de igazában nem döntő mondanivalók.”
Istenem, Montaigne… Egyébként róla és tanítványáról, La Boëtie-ről, a Servitude volontaire szerzőjéről is írtam A Hétben.
– Végül is mi volt számodra A Hét?
– A szabadság lehetősége.
A nyitókép Stanik Bence fotója
