Az Orfeum mágusa című előadás egy pontján elhangzik: „Még az író sem sejti a végkifejletet.” Ez azoknak a műveknek egyike, amelyek megírásáért Orbán János Dénes nemrégiben mesés honoráriumot kapott, és a 2023-ban Kossuth-díjjal kitüntetett szerző életművének nincs talán most ennél aktuálisabb mondata.
Orbán János Dénes nevét az idén nyáron megismerhette az is, aki nem az erdélyi költészetből írta a doktoriját, és az utóbbi évtizedben nem látogatta a Budapesti Operettszínház előadásait. A költő, irodalomszervező, librettószerző azért került be a hírekbe, mert kiderült, hogy a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. (KMTG) a 2026-os választás előtti évben több mint 400 millió forintért vásárolta meg több operettszövegének felhasználási jogait és még pár nappal április 12-e előtt is szép summát fizettek neki. A július közepén nyilvánosságra került kétes ügyletekkel kapcsolatban Orbán János Dénes arra utalt, Magyarországon operettforradalom zajlik a színfalak mögött. Tegyük hozzá, az ő életénél nemigen akad pompásabb operettalap.
De ki ez az apa nélkül felnőtt késői gyerek, aki páros lábbal akarta berúgni a magyar irodalom ajtaját? Kolozsvári egyetemista, aki úgy tartotta, az igazi irodalom az, amit a diákok elpirulva olvasnak a pad alatt, aztán nem feltétlenül a verssorai miatt kellett pironkodnia. Kemény öklű legionárius alakja mögé rejtőző lírikus, aki boldogan vállalta a kritikusa által ráaggatott „posztfreudi szexmajom” megnevezést. Lelkes irodalomszervező, akinek olyan megnyerő a modora, hogy „a fődből is kibeszéli a pityókát”, és bámulatos munkabírással, hatalmas arccal, rengeteg ötlettel és elképesztő nyelvi készséggel fogott neki, hogy levezényelje az erdélyi irodalom rendszerváltását. Bohém alak, aki akár egy nagyoperett dzsentrije vagy épp egy a harctérről hazatért Rejtő-figura, kezdettől két kézzel szórta a pénzt, amivel eddigi élete során meglehetősen ambivalens volt a viszonya. Ez mind Orbán János Dénes.
De vajon tényleg akkora hatása volt a transzilván költészetre, mint a Kispál-szövegeknek az alternatívrock-lírára vagy blöffölt csak a játékosnak és provokatívnak, hősiesnek és gonosznak leírt verssoraival? Kik voltak a mítoszát alakító mentorok és kik azok az apafigurák, akik feloldották a gátlásait? Miért lett a lába alatt Kolozsváron forró a talaj, és hogyan lett egy kocsmai világmegváltást zászlajára tűző szervezet a kulturális térfoglalás és a független irodalom kivéreztetésének eszköze? Hogy működött az NKA kurátoraként? Milyen elvek szerint vezetett rovatot és sikerült-e vajon az általa alapított Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.-nek felkavarnia a magyar irodalom állóvizeit? Portré Orbán János Dénesről.
Úton a stipendium patrónusomtól,
ládaszám hozzák az éltető aranyat,
csak hát Pannónia messzire van, és
sátánfajzatokkal teli az út,
lám a múltkori szállítmány is
egyenesen a pokolra gurult.
De bátyám gazdag, és küld újat. Mindeközben
jó Vitéz dühöng, kémek vitték a hírt,
szépreményű öccse mire költ,
s mily szentségtörő rigmusokat írt.
És már levél se jön, hogy te szedtevette fattya,
mért herdálod az ország kevéske pénzét kamatyra…
(Orbán János Dénes: De pecunia – A pénzről, részlet)
Csuklógyakorlatok
„Egy régen lakatlan szobában: / egy költeményben körbeültem / önmagamat. Egy tükör is volt / – hát sokan voltam. Ültem a bűnben, / és zavartan varrtam a szárnyam, / valami skandináv szövetből, / mit kaptam épp az IKEÁban” – írta az Előretolt Helyőrség hasábjain megjelent vezérversében Orbán János Dénes Kossuth- és Magyarország Babérkoszorúja-díjas költő, író, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia elnöke.
Orbán János Dénest rendkívül ravasznak, okosnak, tehetségesnek és amorálisnak írták le az ismerői. Ha kell, tudtuk meg róla, mentét húz, ha pedig úgy diktálja az érdeke, a szekrény mélyére rejti. Szereti a pénzt, és nem jó ujjat húzni vele. A tehetséges, vagabund poéta szerepét játssza, és a hatalom díjazta ezt a szerepet. Többen megerősítették azt is, hogy felemelkedése a Szőcs Gézával és Lévai Anikóval való kapcsolatának köszönhető.
Az OJD-jelenség alapképletét egy 1993-ban megjelent kritikában Sántha Attila pontosan rajzolta fel. „A Troppauer Hümér álarca mögött rejtőző Orbán János tudja, hogy a ráció vagy az irráció csuklógyakorlatainak semmi értelme, épp ezért félrevonul és szórakozottan szemléli azt. Középen áll valahol, a ráció és irráció irodalmainak gyakorlatozó századai között, a kettő metszéspontján és mégis távol tőlük, és vár, hogy jöjjön az extázis, mely egy más dimenzióba emeli őt. Középen áll és két elélvezés között pokolian mulat a szakszerű mozdulatokkal reménytelenül egymásba gabalyodó két ellenséges tábor látványán.” Az előző mondatokban benne van az obszcenitás, a kívülállás tudatosan felvett póza, a Rejtő-világból kölcsönzött szerepjáték, és a transzközép önmeghatározása is. Ami azonban 1993-ban még költői póznak látszott, abból néhány év alatt folyóirat, könyvsorozat, kiadó, kocsmák és díjak, tehetséggondozó hálózat és intézményi hatalom lett. Majd pedig bukás. Mostanában Orbán János Dénest sokan emlegetik, ezért az a gyanúnk, csuklógyakorlatozhat eleget ma is.
Orbán János Dénes, egyeseknek OJD, másoknak Jánoska, ismét másoknak Johann 1973. július 4-én született Brassóban. A szász kulturális jelenlét elhalványulása után, a 20. század második felére erőteljesen iparosított, gyári munkásközeget mutató településsé vált a szülővárosa. OJD családi hátterét a szélsőségek alakították: késői gyerek volt, amit személyes mitológiájában végül előnyként, a kiválasztottsága egyik jeleként szokott bemutatni: „Édesanyám negyvennyolc éves volt, amikor megszült engem, azt hiszem, ő nevelte belém a nők iránti csodálatot. Imádom és felsőbbrendű lényeknek tartom a nőket” – írja a Vajda Albert csütörtököt mond című novellájában. Így folytatja: „Apám… váltig hajtogatta, hogy az ilyen későn született kölykök vagy hülyék lesznek, vagy pedig lángelmék, de ő bizonyos abban, hogy az ő fia az utóbbi kategóriába fog tartozni.”
A fordulat kilencéves korában következett be, amikor az édesapja agyvérzést kapott. Ettől kezdve gyakorlatilag „apa nélkül, pontosabban egy magatehetetlen apa mellett” kellett felnőnie, ami korán véget vetett a felhőtlen gyerekkornak, és hamar önállóságra, valamint egyfajta dacra nevelte őt. Mivel édesapja kiesett a neveléséből, édesanyja határozta meg a gyerekkorát. Orbán János Dénes a későbbi interjúiban előszeretettel emlegette, hogy mekkora hatással volt rá az idősödő édesanyja és az a női közeg, amelyben nevelkedett. Állítása szerint a nőket mindig is többre tartotta a férfiaknál: életrevalóbbnak látta őket, elérhetetlen, csodálatos múzsáknak. A nyilatkozatokban megjelenő tiszteletnek azonban nyoma sincs sem kezdeti, sem későbbi verseiben. A költemények soraiban a nő nem önálló személyiségként jelenik meg, hanem a férfivágy, a nyers erotika és a provokáció tárgyaként, a költői szerepjáték kellékeként. És mint első kötetéből, a Hümériádából kiderül, a tabudöngetés az anya alakját sem hagyja érintetlenül: „Vinnék neked zsák homokot, / melleid közé sivatagnak. // Oráni szajhák rücskös testét, / bordélyt rendeznék be ölödben. // A köldököd oázis lenne, / onnan szürcsölnék zöld vizet. // És minek oda egyéb fortély, / hol van homok és víz és bordély?!”
A nevét elhallgatni kívánó, fiatalkori múzsa szerint, akinek Orbán János Dénes több verset is dedikált, a versbéli szerepjáték és a való életben kialakított imázs összeért. „A teátrális felszín mögött nem tudott érett emberi viszonyt kialakítani a nőkkel, az operettekből ismert happy endnek a vágya és a hűvös kívülállás keveredett benne: elkerülni a valódi jelenlétet és a mély beszélgetéseket, gyorsan elintézni a dolog pusztán fiziológiai részét, aztán már lépni is tovább.”
Balázs Imre József irodalomtörténész arra mutatott rá, hogy a költészetben is eljárt az idő e fölött a költői magatartás fölött: „A kilencvenes években ez az obszcén, nagyon testi nyelv a kisebbségi sorsirodalom pátoszával szemben újdonságot jelentett, de mára ez a fajta megjelenítése a nőnek nem igazán vállalható. Ma egy ilyen típusú kötet rengeteg problémát vetne fel, és az a hang, ami ezekből a szövegekből sugárzik, megkapta a maga megnevezéseit: toxikus maszkulinitásnak hívja a szakirodalom.”
Páros lábbal rúgni be a magyar irodalom ajtaját – A transzközép kezdete
ACeaușescu-rezsim bukása utáni Erdélyben az egyetemi oktatás és a kulturális intézményrendszer még romokban hevert. A kolozsvári bölcsészkaron akkor próbálták felépíteni a következő évek elméleti képzését. Volt néhány nagy hatású tanár, például Cs. Gyímesi Éva, de a hallgatók főként abból tanultak és inspirálódtak, amit az antikváriumokban vagy egymás könyvespolcain találtak. Ebben a posztdiktatúrás vákuumban volt lehetséges az a típusú gátlástalan és anarchikus lázadás, aminek csírája a Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) bentlakásának 28-as szobájában bontakozott ki. Itt gyűltek össze azok a fiatalok, akik nemcsak új verseket akartak írni, hanem páros lábbal akarták berúgni a magyar irodalom ajtaját.
A transzközép irodalom ötlete ebben a szobában, egy szekrény mélyéről előkerült Rejtő-könyv hatására pattant ki a fejekből. Több fiatal bölcsész lakott ott együtt, és egymással párhuzamosan két irányzat is szerveződött. Az egyik az Éberek csoportja Vida Gáborral, Jánk Károllyal és Vermesser Leventével, a másik pedig a transzilván és az arany középút kifejezések összevonásával megalkotott transzközép elméletét építő tömörülés, amelynek első teoretikusa az imént idézett Sántha Attila volt. Idetartozott Fekete Vince költő, aztán rövidesen képbe került Orbán János Dénes is.
„Ott lakott mindenki együtt az Avram Iancu utcában. Jánk Karcsi szekrényéből kerültek elő az első Rejtő-könyvek, a régi Delfin-sorozat. Aztán ugyanabból a szekrényből előbukkant Urmuz is, később Apollinaire. Rengeteg fontos kötet forgott abban a szobában. Akkoriban minden úgy kezdődött, hogy valaki kihúzott egy könyvet a polcról, és körbeadta” – idézte fel a Telexnek az egyik bölcsész a szóban forgó ingatlanban lakók közül.
Míg az Éberek számára Rejtő csak egy élmény volt a sok közül, és utána összetettebb világirodalmi olvasmányok felé fordultak, Sántháéknak a populáris kultúrára való rácsodálkozás élménye tartósabb maradt, és egész irodalmi mitológia szökkent szárba a Rejtő-poénok nyomán. Balázs Imre József irodalomtörténész szerint a transzközép tudatosan lépett fel a túlzottan akadémikusnak, elitistának érzékelt korabeli posztmodernnel szemben. „Egyrészt megértették a posztmodern nyelvi játékosságát és ironikus idézőjelességét, de elutasították annak elméleties, zárt formáit. Másrészt nyitottak a populáris kultúra felé. Azt a tételt hirdették meg, hogy az az igazi irodalom, amit a diákok a pad alatt olvasnak – mint Rejtőt vagy a Faludy-féle Villont. A probléma az volt, hogy a populáris felé fordulás, illetve a nyelvi bravúrok és a hagyománnyal való ironikus játék Kovács András Ferencnél vagy Parti Nagy Lajosnál már évekkel korábban megvolt.”
Balázs Imre József úgy látja, a mozgalom sikerének nem az elméleti ereje volt a titka, hanem az időzítése. Egy egész nemzedék vágyott arra, hogy valaki végre kinevesse a régi tekintélyeket, és erre a transzközép teóriával a hátizsákjában érkező Előretolt Helyőrség ráérzett.
Kibeszélte a pityókát a fődből
Orbán János Dénes 1991-ben érkezett a kolozsvári bölcsészkarra, ekkor kezdte meg a tanulmányait magyar–angol szakon. „Úgy terveztem, ha elvégzem, hazatérek Brassóba, újságírónak a Brassói Lapokhoz, és tanárnak. Bár volt néhány verskezdeményem, nem készültem költőnek” – írta a Bárka hasábjain. Aztán mégis költő lett, és ebben nagy szerepe volt annak, hogy még egyetemistaként, 1994-ben megalapította az Előretolt Helyőrség alkotói műhelyt, és már az első egyetemi évei alatt rendkívül gyorsan integrálódott a transzközép mozgalomba. Sőt, át is vette a vezető szerepet Sánthától, akiben nem volt meg az a vezetői adottság, amely Orbánban már fiatalon is látszott. „Jancsikának megnyerő modora volt, tudott folyamatosan, összefüggően beszélni. Sántha nem. Úgyhogy átvette tőle a vezetést. Jánoska lett a líderfigura” – idézte fel egy visszaemlékező a kezdeti évek hangulatát.
Az Előretolt Helyőrség 1995-ben azonos című folyóirattal jelentkezett, illetve fiatal szerzők könyveit kezdte kiadni. Orbán János Dénes jól ismerhette az ifjú írók és költők zsengéit. És nemcsak amiatt, mert ő is közéjük tartozott, hanem mert 1994 és 1998 között a Kolozsváron működő jó hírű tehetségkutató és -gondozó Bretter György Irodalmi Kör elnöke volt. Az Előretolt Helyőrség folyóiratot 2000-ig, a könyvsorozatot 2014-ig szerkesztette, 1995 és 1999 között egyszersmind a kolozsvári Erdélyi Híradó Könyv- és Lapkiadó főszerkesztője, majd pedig 2014-ig igazgatója és felelős kiadója volt.
„A kolozsvári Előretolt Helyőrséghez először a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) égisze alatt általunk frissen alapított diáklap, a Perspektíva szerkesztőjeként, majd a Tiszatáj novellapályázatának megnyerése után kezdő íróként csatlakoztam” – írta a Telexnek a kilencvenes években Kolozsváron filozófiát hallgató Demeter Szilárd. És hozzátette, hogy Orbán János Dénessel csak később lettek barátok, de akkor sem számított „belső körös” helyőrségesnek. „Amennyit így láttam belőle, annak alapján OJD hatalmas munkabírással szervezett mindent, rengeteg ötlete volt, elképesztő nyelvi készséggel – ahogy Székelyföldön mondanák –, a pityókát is ki tudta beszélni a fődből. Mindezek mellett nagyvonalú bohém költő volt, aki két kézzel szórja, mondjuk, a Herder-ösztöndíjból származó pénzt, cimborákkal vigadozik, és feltételek nélkül segítőkész. Nem fért hozzá kétség, hogy ő az egyik legnagyobb tehetség, kiemelkedő formaérzékenységgel bírt. Sokak szerint hatalmas arccal emberkedett, de azt is elismerte mindenki, hogy volt mire nagyképűnek lennie. A kezdeti ellenérzésem után kifejezetten megkedveltem, olyannyira, hogy a Román Írószövetség kolozsvári fiókja által nekem ítélt debüt-díjjal járó pénzjutalmat, amit a magyarellenes politikájáról hírhedt Gheorghe Funar kolozsvári polgármester adott át, együtt ittuk el még aznap az utolsó baniig.”
A Demeter Szilárd által említett komoly anyagi elismeréssel járó, illetve a Bécsi Egyetemre való beiratkozást kínáló Herder-ösztöndíjra Kertész Imre terjesztette fel Orbán János Dénest. A Sorstalanság szerzője nem sokkal az ezredforduló után, vagyis kevéssel a Nobel-díja előtt, a kolozsvári albérletében érte el OJD-t telefonon. Hamarosan megismerkedtek személyesen, unicumoztak és elszívtak pár szál Rebel cigit, aztán Bécsben kóstoltak Sacher-tortát. És bár Kertész nagy lehetőséghez juttatta OJD-t, ahogy Orbán János Dénes az előbb idézett szövegében kifejti, később nem maradt meg köztük a szoros viszony. Az viszont kétségtelen, hogy OJD-nek elképesztően szerteágazók voltak az irodalmi kapcsolatai. A találkozás elkerülhetetlen című kötete elején például a Soros Alapítvány mellett többek között Szőcs Gézának, Parti Nagy Lajosnak és Margócsy Istvánnak mondott köszönetet.
Amellett ugyanis, hogy tehetséggondozóként és könyvkiadóként kibontakozott, 1997 és 2000 között a Szegedi Tudományegyetem Összehasonlító Irodalomtörténeti Tanszékének doktoranduszaként folytatta a tanulmányait, miközben 1996-tól 1998-ig odahaza, a BBTE Összehasonlító Irodalom- és Színháztudományi Tanszékén óraadóként sajtóelméletet és verstant oktatott, valamint színházi sajtógyakorlatokat vezetett, Orbán János Dénes szerzőként sem hallgatott.
Először versekkel jelentkezett. Huszonkét évesen, az Erdélyi Híradó Kiadónál jelent meg a Hümériáda című bemutatkozó kötete. A gyűjtemény címe Az előretolt helyőrség című Rejtő-regény legionárius költőjére, Troppauer Hümérre utal. A finom lelkű Troppauerre, aki Én egy virág vagyok, Hajnali rózsák a Szahara felett vagy éppen Anyám, te vagy árva fiad csillaga címmel, piszkos papírcsomókra jegyezte le a költeményeit, ámulatot várt a rezignált bajtársaitól, amikor felolvasott belőlük, amikor pedig egy görög díjbirkózó közölte vele, hogy „A maga versei unalmasak és hülyék”, „A költő úgy vágta szájon a görög díjbirkózót, hogy az repedt állkapoccsal röpült egy vasoszlopnak, és elájult.” Hümér a kocsmai verekedő, aki azt szeretné, ha költőként ismerné el a környezete, OJD pedig a kemény öklű legionárius alakja mögé rejtőző lírikus.
A versek formabontó nyelvezete és nyílt obszcenitása megosztotta a kritikusokat. Kántor Zsolt az Élet és Irodalom hasábjain a hiányzó szerkesztői kontrollt tette szóvá, s „pongyolának, parlaginak, néhol alpárinak” nevezte a versnyelvet. Azt írta: „Nagy tanulsága a könyvnek, hogy kontroll nélkül nem születnek művek. Hervasztó tudni, hogy komoly irodalmárok nevüket adták ehhez a klapancia-gyűjteményhez.”
Berszán István is a kötetet lehúzó kritikusok közé tartozott, és a Látó lapjain megjelent bírálatában – Hümért leb…ák avagy a „Sire”-t kutyaharapással – megalkotta a „posztfreudi szexmajom” megnevezést, amit a csoportosulás később ironikus daccal használt fel, és saját magukat ezzel a jelzővel definiálták.
A transzközép és OJD gyors kánonbeli emelkedésében kulcsszerepe volt Cs. Gyímesi Éva irodalomtörténésznek. Gyímesi már 1993-ban, a Korunkban megjelent írásában, majd a Hümériáda hátlapján is védelmébe vette az irányzatot, hangsúlyozva a „bájosan arcátlan beszédmódot”, a „meghökkentően ironikus látásmódot” és a „metafizikai szomjúságot”, amellyel a fiatalok felkavarták a tradicionalizmus állóvizét.
Ez a szakmai védnökség a mai napig megosztja a történet elemzőit és tanúit. Vida Gábor szerint Cs. Gyímesi elméleti legitimációja naiv és túlzó gesztus volt, amellyel felült a fiúk felszínes blöffjének. Balázs Imre József kevésbé látja végzetesnek a korabeli támogatók szerepét. Szerinte nem lehet hibáztatni a pozitívan reagáló irodalmárokat azért, mert az indulás pillanatában hitelt adtak annak, ami frissnek, vagánynak és lendületesnek tűnt. Orbán korai köteteiben valóban volt új hang, voltak jó versek, és OJD költői fellépése erős hatást gyakorolt az utána indulókra. „A fiatal költők még tíz évig nagyon hasonló módon léptek be, legalábbis a kolozsvári irodalmi életbe, mindenki OJD-t akarta utánozni. Nagyon markáns volt az attitűd és a hang, amely az első három verseskötetből sugárzott. Ezt az irodalomtörténeti jelentőséget nem lehet visszamenőleg elvitatni” – mondta Balázs Imre József.
Több versgyűjtemény után OJD 2000-ben Vajda Albert csütörtököt mond címmel prózával jelentkezett. Károlyi Csaba az Élet és Irodalomban azt írta erről, hogy a „gyűjtemény bizonyos tekintetben megőrzi az eddigi harsány, a tabuk megsértését sem kerülő beszédmódot, amelyet ugyanakkor érzékeny és intelligens dikció ellensúlyoz. Orbán erőteljes és pontos nyelvhasználata rendkívül finom stiláris érzékkel párosul, ami nem csupán változatossá teszi a kötet nyelvi világát, hanem helyenként fergetegesen mulatságos szövegeket is eredményez.”
„Szimptomatikus volt viszont – mondta a Telexnek Balázs Imre József –, hogy miután megjelent az első három verseskötet, összegyűjtött verseskötetek jöttek. A Párbaj a Grand Hotelben például a korábbi háromnak a gyűjteményes kötete. Utána ugyanez az anyag megjelent még egyszer Anna a pesti bárban címmel Budapesten a Magyar Könyvklub kiadásában. Az látszott, hogy ez a pálya, a három verseskötet után valahol elkezd egy helyben toporogni.”
Margócsy István a Párbaj a Grand Hotelben-ről, a 2000 hasábjain megjelent kritikájában azt emelte ki, hogy OJD költészete „szenvedélyes, vad, nyers, cinikus, érzelmes, játékos, provokatív, hősies, gonosz”.
Margócsy az ELTE meghatározó tanáregyénisége 2018-ban, a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen Orbán János Dénes a budapesti intézménnyel kapcsolatban elég sarkosan fogalmazott. A 444 beszámolója szerint egy kerekasztal-beszélgetés résztvevőjeként OJD Szőcs Gézát és Parti Nagy Lajost nevezte a legnagyobb élő költőknek, illetve szóba hozta Kányádi Sándor esetét. „Igen, ismerik a nevét, de aránytalanul kevés kritika, tanulmány jelent meg róla. Az ELTE-n fingjuk nincs róla, nem tudnak két percet beszélni Kányádi költészetéről, miközben Esterházyról órákat tudnak. És belőlük lesznek a jövő tanárai. Ha ezek az emberek fogják irodalomra tanítani a gyerekeinket, akkor megbaszhatjuk.”
Az irodalmi felmenői között egyébként ebben a szövegében OJD Villont, Rimbaud-t, Janus Pannoniust, Petőfi Sándort, Dantét, Jorge Luis Borgest, Ady Endrét és Faludy Györgyöt, emitt erdélyi szellemi apái között Bogdán Lászlót, Farkas Árpádot, Király Lászlót, Szilágyi Istvánt és Kányádi Sándort nevezte meg. Utóbbiról itt azt írta, az első kötetének Fekete Vincéével, László Noémiéval és Sántha Attiláéval közös csíkszeredai kötetbemutatóján Kányádi is megjelent, és azt mondta, „azért jött ide, hogy bejelentse: a rendszerváltás utáni irodalmi káosznak vége van, és végre van méltó utánpótlása az erdélyi magyar irodalomnak”.
A pártfogók, a védnökök és a pénz
A tehetség önmagában nem lett volna elég ahhoz, hogy az erdélyi magyar irodalom utánpótlása láttassa magát, OJD pedig szinte önálló intézménnyé váljon Kolozsváron. Ahhoz, hogy a néhány fiatal költő körül folyóirat, könyvsorozat, kiadó, majd tartós infrastruktúra épüljön ki, olyan pártfogókra is szükség volt, akik tudást, tekintélyt, kapcsolatokat vagy egyszerűen pénzt adtak a vállalkozáshoz.
François Bréda volt az, aki a képzelet felszabadítását hozta el, és ha az emlékezések nem csalnak, a transzközép kifejezést is ő alkotta meg Sánthával a transzilván és az arany középút összevonásából. A Franciaországból visszatért esszéíró, költő, filozófus és később egyetemi oktató egyszerre volt művelt, szuggesztív és szinte határtalanul megbízhatatlan mesélő. A Bretter György Irodalmi Kör körül gyülekező fiatalok számára éppen ez a keverék tette ellenállhatatlanná. Hatása akkora volt, hogy halála után átnevezték a kolozsvári irodalmi kört, ami 2019-től az ő nevét viseli.
„Bréda nem egyszerűen művelt volt. Hanem elementáris személyiség. Ő volt a kör szellemi mentora, a transzközép elmélet atyja, aki egyszerre volt zseniális és az asztaltársaságok örökös elnöke. Az egyetemi- és a kocsmavilág körülötte gravitált…” – írja róla Márkos Tünde képzőművész, aki szerint „részeg viták, hajnalig tartó felolvasások, asztalcsapkodó filozófiai háborúk és bohém káosz” jellemezte a társaságot.
Egy, a korszakot belülről ismerő irodalmár ennél jóval sötétebb képet őriz róla. Az ő elbeszélésében Bréda nem egyszerűen színes egyéniség, hanem olyan „mocsárember”, aki elmosta a határt olvasottság és blöff, tudás és kitaláció között. Rengeteget tudott, de még többet mesélt, és hallgatói nem mindig tudták eldönteni, hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik.
Az egyik történet szerint Bréda hosszú könyvlistát adott Orbán János Dénesnek, aki el is ment az Akadémiai Könyvtárba, hogy kikérje az ajánlott műveket. Nyolc kötetet hoztak ki neki, de egyik sem volt olyan nyelven, amelyen olvasni tudott volna: volt közöttük szanszkrit, nepáli és több más, számára hozzáférhetetlen szöveg. Legfeljebb a címük és a katalóguscédulán feltüntetett adatok voltak angolul. Ekkor értette meg, legalábbis a visszaemlékező szerint, hogy Bréda sem feltétlenül olvasta ezeket a könyveket. „Jancsika lapozta, lapozta őket, de az egyik sem volt angol. Akkor mondta: a kurva Bréda, ezt sem olvasta, csak megnézte a katalóguscédulát, és feladta nekem. Ez volt a nagy szellemi mutatvány” – idézte fel beszélgetőtársunk.
Az anekdota valóságtartalma ma már nehezen ellenőrizhető, de megmutatja, hogy Bréda nem valamiféle rendszerezett irodalomelméletet adott át, hanem az engedélyt, hogy egy jó történet néha a filológiai pontosságnál többet ér. Hogy nem feltétlenül kell mindent végigolvasni, végiggondolni és bizonyítani, ha az ember elég meggyőzően képes beszélni róla. Bréda ebben az értelemben magatartásformát közvetített. Azt sugallta, hogy az irodalom nem tudományos elszámoltatás, hanem előadás: a műveltség mellett számít a fellépés, a stílus, a mítoszteremtés, sőt akár a blöff is. Ez a közeg kedvezett Orbán János Dénesnek.
Bréda a beszéd szabadságát adta meg, Szőcs Géza azonban már intézményt is tett mögé. Orbán János Dénes saját eredettörténete szerint 1993 tavaszán találkoztak először, bár ekkor még csaknem szó szerint elmentek egymás mellett. Orbán kerékpárral haladt a kolozsvári Fürdő utcában, amikor Szőcs hírhedt fekete Audi Avantja olyan sebességgel húzott el mellette, hogy a menetszél fellökte OJD-t. Szőcs nem vette észre az esetet, Orbán viszont este már azzal dicsekedhetett a kocsmában, hogy majdnem elgázolta őt „a költőfejedelem”. A történet Orbán elbeszélésében eleve irodalmi mítoszként működik. A fiatal költőt először majdnem elsodorja a vátesz autója, másfél évvel később pedig ugyanez a vátesz megjelenik, hogy pályára állítsa őt. Szőcs állítólag besétált a Bretter-kör egyik ülésére, hallgatott egy ideig, talán kissé el is szundított, majd kocsmába hívta a társaságot, ahol vázolta egy irodalmi lap, a könyvkiadás, a műhely és a mozgalom tervét.
Orbán későbbi búcsúbeszédében, Szőcs Géza temetésén úgy emlékezett: Szőcsnek elegendő volt egy vékony verskézirat és három beszélgetés ahhoz, hogy a mindössze huszonegy éves pályakezdőt megbízza a készülő műhely szellemi és adminisztratív vezetésével. Méghozzá – Orbán megfogalmazása szerint – korlátlan jogkörrel. Szőcs megteremtette a működés feltételeit, de a szerkesztésbe nem szólt bele.
Ez a történet Orbán saját pályaképében a nagy kiválasztás pillanata. A „jóságos Mikulásként” megjelenő Szőcs elhozta azt a három dolgot, amely OJD szerint a háborúhoz és az irodalmi forradalomhoz egyaránt szükséges: pénzt, pénzt és pénzt. OJD azt állította, az Előretolt Helyőrség minden későbbi eredménye ebből a bizalmi gesztusból nőtt ki, sőt a két évtizeddel később létrehozott állami íróakadémia előzményeként is erre a kolozsvári műhelyre hivatkozott.
A korabeli társak emlékezete azonban kevésbé ünnepélyes Szőcs Gézát őriz. Egyik beszélgetőtársunk szerint Szőcs politikai tekintéllyel, nagyvonalú gesztusokkal és az akkori viszonyok között szinte felfoghatatlan pénzekkel érkezett vissza Erdélybe. Nagy táskákban hozott bankjegyekről, házvásárlásokról, autókról, induló és megszűnő lapokról keringtek akkoriban történetek. A fiatal írók számára már egy száz német márkás kölcsön is olyan összegnek számított, amelyből akár egy hosszabb időszakot is át lehetett bulizni. Szőcs körül úgy tűnt, a pénznek nincsenek hétköznapi korlátai. A visszaemlékező szerint Géza autójában mindig volt egy üveg whisky, ő maga vastag kubai szivart szívott. A mellé beülő fiatal költőt pedig itallal kínálta, miközben irodalomról, politikáról és világmegváltásról beszélt. Az ő értelmezésében Szőcs azért tudott ilyen mély hatást gyakorolni Orbánra, mert nem pusztán pénzt és intézményi lehetőséget kínált neki. Apafigurává vált. Orbán érzékeny, tehetséges, ugyanakkor erősen gátlásos fiatalember volt, akinek szüksége volt valakire, aki kijelenti: szabad azt csinálnia, amit ösztönösen csinálni szeretne. „Géza felszabadította benne a gátlásokat. Azt mondta: de hát ezt szabad. De hát ezt lehet. De hát ez jó.”
Ez az engedély a költészetre és a magatartásra egyaránt vonatkozott. Amikor mások szóvá tették Orbánnak, hogy a József Attila-átirataiban a vers ritmusát, rímeit szakmailag is végig kellene dolgozni, Szőcs nem a műhelymunka folytatására ösztönözte. Inkább azt erősítette meg benne, hogy az ötlet, a merészség és a hatás fontosabb lehet a gondos kivitelezésnél. Orbán maga később szinte ugyanezt nevezte Szőcs legfontosabb tanításának: nem tökéletesnek kell lenni, hanem izgalmasnak, érdekesnek és különlegesnek. A tökéletességet ugyanis szerinte azok hajszolják, akik a részletek kimunkálásával próbálják pótolni a sziporkázó ötlet hiányát.
Ez a gondolat nagyon közel áll ahhoz, amit egy anonim forrás jóval kritikusabban fogalmazott meg. Az egyik változatban Szőcs felszabadítja a tehetséget a középszerűség szabályai alól; a másikban felmentést ad a fegyelem, az önkorrekció és a morális gátak alól. A két emlékezet ugyanarról a kapcsolatról beszél, csak ellenkező előjellel.
A pálya szempontjából azonban a Szőcs Gézával való találkozás legfontosabb következménye nem lélektani, hanem intézményi volt. Szőcs megteremtette az Előretolt Helyőrség folyóirat és a könyvsorozat anyagi feltételeit, OJD-nek pedig rendkívül fiatalon lehetősége nyílt arra, hogy egyszerre legyen szerző, szerkesztő, kiadói vezető és a saját nemzedékének válogatója. A tehetség és az önreklám ettől a pillanattól már nem a meglévő irodalmi intézmények kapuján kopogtatott: saját infrastruktúrát kapott.
Balázs Imre József óvatosabban ítéli meg Szőcs Géza támogatói felelősségét. Szerinte az idősebb pályatárs és mentor nem a semmiből gyártott költőt. Inkább felgyorsított egy már érzékelhető pályát, és olyan intézményi előnyhöz juttatta Orbánt, amilyenhez kevés huszonegy éves szerző férhetett hozzá. A kapcsolat azért működhetett ilyen jól, mert mindketten megtalálták benne, amire szükségük volt. Orbán tekintélyt, pénzt, védelmet és mozgásteret kapott. Szőcs pedig olyan egy fiatalt, aki nemcsak verset írt, hanem megszervezte, szerkesztette, kiadta és mozgalommá alakította azt, amit mestere elképzelt.
Orbán később Szőcsöt „egyszemélyes intézményrendszerként” búcsúztatta. A megfogalmazás rá is visszavetül. Szőcs felismerte benne azt a szervezői hajlamot, amely képes volt egyetlen ötletből lapot, könyvsorozatot és szerzői hálózatot építeni. Orbán János Dénes pedig Szőcs mellett tanulta meg, hogy az irodalmi hatalomhoz nem elég jó műveket írni: pénzforrást, intézményt, hűséges embereket és saját mitológiát is kell teremteni.
Szőcs forrásai is jelentősek voltak, de az anyagi lehetőségek terén az igazi szintugrást OJD-nek az a pillanat hozta el, amikor tehetős üzletemberek kapcsolódtak be az infrastruktúra finanszírozásába. Nagy Elek a BÁV és más nagyvállalatok tulajdonosa és a Monacóban élő üzletember-költő, Böszörményi Zoltán (az Irodalmi Jelen tulajdonosa) megérkezésével az Előretolt Helyőrség – hisz a folyóirat megjelenése után, már ezzel a márkanévvel definiálták magukat – mögé jókora tőke került. A pénz nem alkalmi ajándékként érkezett, hanem alapítványokon, vállalkozásokon, díjakon, kiadókon és vendéglátóhelyeken keresztül kezdte fenntartani a rendszert.
Nagy Elek az átalakulás egyik kulcsszereplője lett. A kolozsvári származású magyarországi üzletember, Méhes György író fia az irodalmi élet több intézményének finanszírozásában is szerepet vállalt. Hozzá kötődött a Bulgakov kávéház háttere, és később az Erdélyi Magyar Írók Ligája, az E-MIL működésében is meghatározó mecénássá vált.
Az egyik forrásunk ezt a világot így kapcsolta össze: Szőcs Géza és Nagy Elek ugyanannak a generációnak voltak tagjai, a kolozsvári magyar ifjúságon belül jól ismerték egymást, ugyanez volt érvényes a szülőkre is, mi több, mint kiderült, az apáknak (Szőcs István irodalomkritikusnak és Méhes György írónak is) szoros kapcsolatuk volt a Securitatéval, besúgóként működtek együtt a román állambiztonsági szervekkel.
Szőcs Gézában és Nagy Elekben közös az is, hogy mindketten elhagyták Romániát a diktatúra éveiben, hogy aztán a fiatal generációt támogató mecénásként, mentorként bukkanjanak fel az 1989-es fordulat után. Ketten együttes erővel emelték fel Orbán János Dénest és körét: Szőcs Géza az Előretolt Helyőrség folyóiratát, könyvsorozatát és intézményi hátterét teremtette meg, Nagy Elek pedig néhány évvel később azt a fizikai teret biztosította számukra, ahol nap mint nap találkozhattak. Míg az előző időszakokban hol a Music Pubban, hol az Insomnia kávézóban volt az Előretolt Helyőrség törzshelye, Nagy Elek megjelenésével megszületett a Café Bulgakov.
A kétezres évek elején az üzletember felújíttatta a kolozsvári belváros egyik leromlott épületét, és az Erdélyi Híradó Kiadó rendelkezésére bocsátotta. Orbán János Dénes és Kovács Ferenc 2002-ben itt nyitotta meg a Bulgakov kávéházat, amelynek neve sem volt véletlen. Gheorghe Funar nacionalista Kolozsvárán tudatosan nem akartak olyan elnevezést választani, amely nyíltan magyar kulturális utalásnak számít, ezért esett a választás A Mester és Margarita szerzőjére. A megnyitón Faludy György is ott volt („2002-ben Faludy szentelte föl a Kolozsvárott nyitott irodalmi kávézómat, a Bulgakovot, neki szolgálta föl Ferenczi Szilárd főpincér az első whiskyt” – írta OJD itt), a hely pedig rövid idő alatt a kolozsvári magyar irodalmi élet egyik központjává vált.
A kávéház piaci vállalkozásként működött, a bérleti díjat az Erdélyi Híradónak fizette, amely azt visszaforgatta könyvkiadásba, folyóiratokba és irodalmi programokba. Részben a vendéglátásból származó nyereségnek is az erdélyi magyar irodalmat kellett finanszíroznia. A Bulgakov szerzők, egyetemisták, szerkesztők és költők találkozóhelye lett, ahol az Előretolt Helyőrség és később az E-MIL körüli társaság gyakorlatilag otthonra talált. Több beszélgetőtársunk szerint Orbán János Dénes számára ez jelentette az első nagy kiugrást, és az anyagi lehetőségeinek látványos kibővülését. Már nem csupán szerkesztő vagy költő volt, hanem embereket foglalkoztatott, vállalkozást irányított, rendezvényeket szervezett. Ő működtette a kolozsvári kulturális élet egyik legfontosabb találkozóhelyét.
A sikert azonban OJD könnyelműsége fokozatosan felülírta. Kolozsvári üzletember ismerőse szerint „Jánosnak olyan a természetes, hogy ha két üveg borra van pénze, hármat rendel, nem csak annyit költ, amennyi a zsebében van, hanem már az egy hét vagy akár pár hónap múlva esedékes bevételeit is leköti. Kezdettől fogva így működött, és ez nem változott az idők folyamán” – mondta. Szerinte a terjeszkedésként elképzelt projektek nagy része is egyfajta előremenekülésként értelmezhető. Mert a Bulgakov után következett a Toldi étterem, majd egy diszkó, később egy marosvásárhelyi kávéház és újabb vállalkozási tervek. Az egyre nagyobb projektek egyre több tőkét igényeltek, amelyet Orbán nagyrészt kölcsönökből próbált előteremteni. Nagy Elek és a szintén irodalmi mecénásként fellépő milliomos, Böszörményi Zoltán egy ideig szó nélkül finanszírozták az újabb és újabb projekteket, ám a 2010-es évek elejére a rendszer megingott. Volt üzlettársai szerint a Bulgakov jelentős bérleti díjjal tartozott az Erdélyi Híradónak, adósságokat halmozott fel az állam irányába is, és a korábbi bizalmi viszonyok sorra felbomlottak.
A Méhes-monográfia, az E-MIL és Kolozsvár feladása
Mire a Bulgakov megnyílt, Orbán János Dénes már túl volt egy olyan munkán, amiből kiderült, hogy a mecénások milyen szerepet szánnak neki. Az Erdélyi Híradó gondozásában elindult a Méhes György-életmű újrakiadása, amelyhez OJD jegyezte a bevezető tanulmányt és később rábízták a Méhes-monográfia megírását is. Nagy Elek finanszírozta a vállalkozást. A Bizalmas jelentés egy életműről 2001-ben jelent meg, és kiverte a biztosítékot. Főként az erdélyi irodalmárok reagáltak rá hangos szakmai elképedéssel. Demény Péter például vitatta Orbán történeti értelmezését. Kifogásolta azt az állítását, miszerint Méhes „szabadúszó, a rendszer kiszolgálását végig megtagadó, az irodalmi klikkektől távol maradó író”, megjegyezve, hogy „elég azonban röviden elbeszélgetni az elemzett író nemzedéktársaival, s máris kiderül: a fenti leírás igazságértéke egyáltalán nem egyértelmű”. A kritikus a monográfia stílusát is bírálta, „középiskolai dolgozatba illő hasonlatoknak” nevezve egyes megfogalmazásait.
Balázs Imre József így értékelte a kötetet: „A monográfia diákos és tudománytalan munka lett. OJD maga nyilatkozta, hogy elolvasta az életmű kétharmadát-háromnegyedét, és abból írta meg a könyvet. Egy monográfus nem csinál ilyet, hanem mindent is elolvas. Nem volt teljesen komolyan véve a dolog a részéről, de a kapcsolat Nagy Elekkel – Méhes fiával – ekkor vált igazán szorossá.”
Lapunk forrásai szerint ez a monográfia volt a „belépő”: OJD megmutatta, hogy szellemi kapacitását és tollát készségesen állítja a megrendelők legitimációs igényeinek szolgálatába. Méhes György később Kossuth-díjat kapott, Orbán János Dénes pedig néhány évvel később maga is ugyanezt a kitüntetést vehette át Novák Katalintól, mint ugyanannak a kulturális és politikai közegnek a szereplője, amely egyszerre épít fel életműveket, intézményeket és karriereket.
A kétezres évek elején az erdélyi magyar irodalmi életben intézményi átrendeződés vette kezdetét, és ez évtizedekre meghatározta a szellemi és anyagi erőforrások elosztását. Az idősebb írónemzedék tagjai hosszas vitákba bonyolódtak arról, miként kellene újjászervezni a helyi érdekvédelmet. Mérlegelték, hogy a Magyar Írószövetség erdélyi fiókját, a Romániai Írószövetség magyar képviseletét vagy a PEN Clubot válasszák-e keretül. Miközben az „öregek tököltek”, a fiatalabb generáció tagjai – élükön Orbán János Dénessel és Sántha Attilával – felismerték a kínálkozó vákuumot.
Balázs Imre József irodalomtörténész felidézi, hogy a fiatalok megértették: az érdekvédelemhez és a nemzetközi kapcsolatokhoz, az ösztöndíjakhoz és a díjakhoz önálló szervezetre, ahhoz pedig tőkére van szükség. Ebből a dinamizmusból született meg 2002-ben az Erdélyi Magyar Írók Ligája. Bár az alakuláskor Fodor Sándort állították elnöknek a konszenzuális tekintély jegyében, a szervezetnek kezdettől Sántha Attila és Orbán János Dénes, valamint a kolozsvári irodalmi holdudvar volt a valódi motorja.
Az E-MIL ereje és gyors térnyerése a kultúrpolitikai hátországnak és a magánfinanszírozási háttérnek köszönhető. A szervezet mögé három tehetős patrónus állt be. Kettejüket, a kolozsvári származású nagyvállalkozót, Nagy Eleket és a Monacóban élő milliárdos üzletembert és lapkiadót, Böszörményi Zoltánt már ismerjük. A bécsi hátterű Márkus Barbarossa János volt a harmadik. Ahogy Balázs Imre József fogalmazott, az idősebbek tudomásul vették: ha a fiatalok képesek pénzt szerezni, hát tegyék meg. Az E-MIL feletti ellenőrzés révén – különösen, miután 2006-ban az elnöke lett – Orbán János Dénes hálózati pozíciója szilárddá vált: ő határozhatta meg az erdélyi irodalmi díjak, ösztöndíjak sorsát, és azt is, ki számít meghatározó irodalmi szereplőnek.
A kétezres évek közepétől azonban repedezni kezdett a kolozsvári modell. Az esztétikai lázadás helyét fokozatosan átvette az intézményi erőfölény és az anyagi kiszámíthatóság, miközben a helyi írói közegben nőtt a feszültség. Az E-MIL finanszírozása és az erdélyi irodalmi infrastruktúra – mások mellett a Bulgakov, az Erdélyi Híradó Kiadó és az Előretolt Helyőrség – fenntartása nyomán óriási adósságok és pénzügyi terhek halmozódtak fel. Orbán János Dénes akkor már a Budapestre költözés lehetőségeit latolgatta.
A formálisan szabályos váltás 2012-ben következett be: OJD két ciklus (2006–2012) után a tisztújító közgyűlésen már nem indult újra, és László Noémi vette át tőle a stafétabotot. Az új vezetés azonban kiürült kasszával és mély intézményi válsággal találta szembe magát, ami 2013-ra nyílt konfliktushoz vezetett. Amikor az új elnökség forráshiány miatt kénytelen volt lemondani a 2013-as írótábort, OJD kívülről – az Irodalmi Jelen szerkesztőjeként – kíméletlen támadást indított ellenük. Vádjai szerint az új vezetés romba döntötte az általa felépített elismertséget és infrastruktúrát. László Noémiék viszont álságosnak tartották, hogy OJD épp a pénzügyi ellehetetlenülést kéri rajtuk számon, ami az ő korábbi elnökségének és a politikai háttéralkuknak volt a következménye. OJD akkor a Nagy Elek-féle finanszírozási hátteret is kivonta az E-MIL mögül, és a mecénás egy teljes évig nem támogatta a szervezetet. László Noémiék ekkor nagy erőfeszítések árán megmutatták, hogy az E-MIL OJD nélkül is működőképes, és alternatív kolozsvári vállalkozói forrásokat szereztek az irodalmi díjakra. A Nagy Elek és OJD közötti viszony megromlása után visszatért a szervezet támogatásához a milliárdos is.
A törésvonalak 2015 körül mélyültek el. Amikor Orbán János Dénes véglegesen Budapestre tette át a székhelyét és az akkori kormány segítségével megalapította a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.-t, az Előretolt Helyőrség márkanevet és a hozzá tartozó könyvsorozatot kiszakította az erdélyi kontextusból és átvitte Magyarországra. A kolozsvári irodalmi életben sokan úgy érezték, OJD magánvagyonként kebelezett be egy közösen felépített erdélyi brandet. A megmaradt erdélyi kiadói struktúrában a folytatást néhány évvel később a Hervay-könyvek jelentették, míg a Helyőrség névleg Budapestre költözött.
A végleges szakadáshoz a Demeter Szilárd-ügy adta a végső lökést, amikor Demeter arról írt, hogy Európa Soros György gázkamrája. Ezt követően az E-MIL választmánya – Karácsonyi Zsolt elnöksége alatt – nyilatkozatban határolódott el, kimondva, hogy vannak vállalhatatlan határok. A nyilatkozat hatására Böszörményi Zoltán, Orbán János Dénes és még mintegy tucatnyi KMTG-közeli szerző demonstratívan kilépett a ligából. A válasz nem váratott magára: a magyarországi finanszírozási csapoknál döntéshozói pozícióba kerülő OJD elvágta az E-MIL-t és az erdélyi magyar folyóiratokat a magyar állami források jelentős részétől.
Költői áthallások, black metal és a lenyűgöző regényfigura – A Magyar Idők rovatvezetőjeként
Orbán János Dénes 2015. szeptember 1-jétől az akkor induló Magyar Idők című napilap kulturális rovatának vezetője lett. „A szerzők írók, költők, kulturális újságírók voltak, folyamatosan változatos, színes anyagok jelentek meg a rovatban” – mondta a Telexnek Ayhan Gökhan, aki az indulástól 2016-ig a lap külső munkatársa volt. Mivel kamaszkorában szinte mindent elolvasott Orbán János Dénestől, megtiszteltetésnek érezte, hogy a frissen induló lap szerkesztőjeként OJD bizalmat szavazott neki. „A Magyar Idők mellett az Átlátszó.hu-ra, a 168 Óra és a Szombat című lapokba készítettem elvétve anyagokat, ebből soha nem volt gond a lapnál. Általában szabad kezet kaptunk, miről, kiről írunk, én úgy emlékszem, hogy gördülékenyen ment a munka – fogalmazott Ayhan Gökhan, és hozzátette: – Tőlem, alkatbeli sajátosság, távol áll az ily módon, rövid időn belül történő vagyonszerzés, ezt figyelembe véve sem mondhatom, hogy Orbán János Dénes nem viselkedett velünk korrektül abban az időszakban.” Hasonlóan emlékszik az Orbán János Dénes által szerkesztett rovat egy másik külsős szerzője is. Ő azt írta nekünk, nem tapasztalt vállalhatatlan vagy nehéz helyzetet, és politikai oldaltól függetlenül foglalkozhatott különböző művészekkel, többek között ezért is írt a Magyar Időkbe más lapok mellett. „Jól éreztem magam, szabadon dolgozhattam, szabadon választhattam a témáimat, nagyon sokszínű rovat volt, ennek minden előnyével és hátrányával – írta nekünk a rovatban szerkesztőként és újságíróként dolgozó Pataki Tamás. – Belefért a rovatba a Somogyi Győző- vagy a Gene Simmons-interjú, és black metal album recenzió.” Azt ne feledjük azért, hogy a black metal-kritikák mellett ebben a lapban futott Szakács Árpád komoly vitákat generáló Kinek a kulturális diktatúrája? című sorozata, amely a hazai művészvilág Szakács szerint liberális kötődéseit mutatta be. A nagyváradi származású Szakács az aki nincs velünk, az ellenünk van elv értelmében zömmel olyan intézményekről írt, amelyeket bár a Fidesz-kormány révén az állam támogatott, mégis beengedtek szerinte „nem eléggé jobboldali” vagy akár liberális művészeket a falaik közé. A cikksorozat hatására rúgták ki az amúgy jobboldaliként elkönyvelt Prőhle Gergelyt a Petőfi Irodalmi Múzeum éléről, és Hammerstein Juditnak is nem sokkal azután kellett a Balassi Intézet éléről távoznia, hogy az intézményt tollhegyére vette Szakács.
A Magyar Idők első, 2015. szeptember 1-jén megjelent számában, amelynek címlapján egy Azt akarjuk, hogy az unokáink egy európai kalifátusban éljenek? című Rogán Antal-interjúval találkozunk, OJD a 300 éve meghalt XIV. Lajosról közölt cikket. „Lenyűgöző regényfigura”-ként írta le a Napkirályt, aki egy több mint fél évszázadon át tartó „valóságshow” főrendezője és vezető színésze volt. „Soha senkinek nem sikerült így és ilyen hosszú távon integrálni és központosítani a művészetet, mint Őfelségének. Vádolhatnánk, hogy öncélúan, de ez nem is olyan biztos. Mert egy költőibb szemszögből nézve a Napkirály nemcsak minden idők legkülönösebb, Guinness-rekorder rendezője és színésze, hanem a történelem talán legnagyobb kulturális munkaadója és befektetője, aki életében művészek ezreinek biztosított kenyeret és dicsőséget.” Költőien áthallásos sorok.
Bója és ellenigazodási pont – Vitorlát bont a KMTG
Különösen úgy, ha hozzátesszük, az 1569/2015.(IX. 4.) kormányhatározattal a Fidesz-kormány létrehozta a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.-t. A KMTG célja a szervezet honlapján olvasható bemutatkozás szerint „az anyaországi és határon túli magyar tehetségek felkutatása és szakmai kiteljesedésük elősegítése – nemcsak anyagi szempontból, hanem a professzionális menedzsment vonatkozásában”. A magyarországi irodalmi közeg a KMTG létrejöttére meglehetős elutasítással reagált. 2016. január 22-én, a magyar kultúra napján a Szépírók Társasága, a József Attila Kör (JAK) és a Fiatal Írók Szövetsége (FISZ)levelet írt Balog Zoltán és Seszták Miklós minisztereknek a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. tervével kapcsolatban.
Ebben azt kifogásolták, hogy a KMTG indulása előtt a minisztérium nem egyeztetett velük, illetve említették, hogy az írószervezetek működési támogatásai radikálisan csökkentek nem sokkal korábban. A Magyar Narancs 2016-os cikke szerint a JAK működési támogatása 1,5 millió forintról 1 millióra, a FISZ-é 3,5 millióról 2 millióra mérséklődött 2016-ban, és ezt is csak késve kapták meg. Az évtizedes múltú szervezetekkel ellentétben a frissen alapított KMTG-nek viszont 150 millió jutott.
A Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. programját OJD-vel együtt kidolgozó Demeter Szilárdot arról kérdeztük, hogy értékelte akkoriban a kritikus hangokat. „Őszintén: nem nagyon értettem – válaszolta Demeter. – Hiszen nem tőlük vettük el a pénzt, tehát nem az NKA dedikált forrásait térítettük el, hanem többletforrást hoztunk be a magyar irodalmi intézményrendszerbe. Ráadásul ezt a forrást nem ideológiai, vagy a pártpolitikai lojalitás fokmérője szerint osztottuk szét. Egyetlen ösztöndíjastól sem kérdeztük, hová szavaz, nem kellett politikai hűségesküt tenniük. Deklarált orbánistaként engem soha nem érdekelt, hogy ki hová szavaz, a teljesítményt néztem.”
Ezt megerősítette a Telexnek Horváth Viktor is, aki 2019 és 2023 között a KMTG oktatójaként dolgozott. „A hallgatókkal kapcsolatos kényelmes sztereotípiát eloszlatnám – írta nekünk. – Többnyire egyetemi hallgatók, frissen végzettek vagy doktoranduszok, volt, aki külföldi egyetemre járt, nyugatira is, tehetségesebbek, mint az átlag bölcsészkari mezőny, jó velük dolgozni, sokuk munkáit közölték a legmagasabb presztízsű irodalmi folyóiratok. A közéleti tájékozódást csak annyiban kérhetjük rajtuk számon, amennyiben más egyetemistákon, illetve amennyiben magunkon, ha nem mondtunk fel az egyetemünkön, amikor azt NER-esítették. Sokukkal tüntetéseken találkoztam.”
Ezeket a fiatalokat szakmaikompetencia-alapú felvételivel veszik fel a KMTG-hez, amely motivációs levélből és műveket tartalmazó portfólió benyújtásából áll, ezt követheti személyes interjú is, tájékoztatott egy jelenlegi oktató. Egy másik pedig, aki a KMTG indulásától néhány évig az akadémián dolgozott, azt mondta nekünk, a felvételiztetés során a nepotizmus nagyjából 20 százalékban érvényesült, a KMTG-n mentorált diákok 80 százalékát viszont érzése szerint a legtehetségesebb, legnyitottabb, legmegszállottabb jelentkezők közül választották ki, akik tényleg írni akartak. „Oktatóként azt csináltam, amit akartam, úgy, ahogy akartam, akkor, amikor akartam. Az akkori tanítványaimra kifejezetten büszke vagyok, mindegyik pályára állt és a trashmédián és írószervezeteken kívül is képesek voltak érdemi teljesítményre, írók, újságírók, forgatókönyvírók lettek, a saját jogukon” – tette hozzá.
Demeter szerint, míg a kolozsvári történet organikusan alakult, mert az OJD-ék által kitalált transzközép „polgárpukkasztó kivagyiságának” a Szilágyi István vezette Helikon folyóirat adott teret, „ehhez képest a budapesti tehetséggondozó intézmény alapítása légüres térben történt, majd ellenszélben folytatódott”. Az ellenszélre Horváth Viktor is kitért, aki úgy fogalmazott, „OJD markert csinált magából a kultúrharcos sajtókampányával már az íróakadémia létrehozása előtt – bóját, ami úgy jelölte ki az írók számára az ellenigazodást, ahogy hajdan Gyurcsány Ferenc a Fidesz-hívők számára. Nálunk is a gyűlölet a kohéziós mozzanat, és ez baj – még ha jogos is a düh. Némelyik egyetemünk vezetői sokkal ártalmasabb kollaboránsok, csak OJD-vel ellentétben ők zajtalanul csinálják, és kínos lenne őket ellenigazodási pontnak választani, hiszen sokan náluk dolgozunk vagy tanulunk. Igen, most relativizálom OJD panamáját – ez relatíve sokkal nagyobb, mint a mieink voltak, gondolom. A metódus viszont közös: feudális és magyar; ezt nekem a KMTG mutatta meg.”
Demeter Szilárd kifejtette, hogy míg a kolozsvári években a műhely a kocsmai közegben jól működött, a budapesti alapítás előtt teljesen más struktúrát kellett kieszelniük. „Ami továbbvihető volt, az nem a kocsmai bohémia, hanem a műhelyelv: a tehetségek korai felismerése, az idősebb írók személyes figyelme, a közösségi versengés és a gyors publikációs lehetőség. OJD-vel közösen komplex tervet dolgoztunk ki, ezt a fejlesztési stratégiát árazta be és finanszírozta az akkori kulturális miniszter.”
Abban, hogy a projekt zöld jelzést kapott, Balog Zoltán mellett az OJD által a kolozsvári években megismert Szőcs Gézának is jelentős szerepe volt. „Szőcs Géza, miniszterelnöki főtanácsosként eleget tett munkaköri leírásának és közvetített a miniszterelnökség felé” – mondta a Könyvesnek 2016 januárjában OJD.
A Válasz Online szerint a KMTG beindítására rábólintott Orbán János Dénes névrokona, az akkori miniszterelnök is. „Helló, voltam a főnöknél, menni fog a dolog, 150 millió lesz rá első körben” – idézte cikkében OJD-t Stumpf András, aki épp Demeter Szilárd mellett ült a kocsiban és Tusnádfürdőről tartott Budapest felé, amikor Orbán János Dénes közölte Demeterrel a hírt.
Pedig nem sokkal Orbán János Dénes tehetséggondozójának indulása előtt fújták le a Pázmány bölcsészkarán tervezett kreatív írás és kritika szakot. Nem csoda tehát, hogy számos neves író és költő nyíltan elutasította a KMTG-vel való együttműködést, mert a szervezet létrejöttét a kulturális térfoglalás és a független irodalom kivéreztetésének eszközeként értékelték.
Orbán János Dénes akkor úgy nyilatkozott, hogy ilyesmitől nem kell tartani. „A KMTG célja az anyaországi és határon túli magyar művésztehetségek felkutatása és szakmai kiteljesedésük elősegítése” – mondta a Könyvesnek. Ennek keretében a szervezet 30 fiatal alkotónak 50 és 250 ezer forint közötti, 3 éven át tartó ösztöndíjat hirdetett, és évente 20-30 könyvet is kiadott. Egy közel 10 éve a KMTG-nél dolgozó oktató felidézte, hogy próza-, líra- és kritikai műhelyt vezetnek a mentoráltaknak, illetve különféle tematikus kurzusokat is tartanak nekik. „Az oktatói tevékenység meghatározott időre kötött munkaszerződéssel jár együtt, amelyhez etikai kódex is társul. Ez védi az ösztöndíjasokat például a hierarchikus hatalmi visszaéléstől, a bármiféle megkülönböztetéstől, és magában foglalja az oktató ilyen jellegű védelmét is” – írta nekünk, és kitért arra is, hogy az oktatói munkának része a kiadványok szerkesztése, előszerkesztése, véleményezése, az oktatói anyagok előkészítése, írásgyakorlatok összeállítása, valamint olyan könyvek ajánlása, amelyek segíthetnek a pályaindulónak.
Azt pedig Horváth Viktortól tudtuk meg, hogy amikor ő a KMTG-nél dolgozott, a diákoknak az ösztöndíjért cserébe havonta egy művet kellett beküldeniük a menedzsment számára, havonta egy budapesti hétvégén volt személyes találkozó plenáris előadásokkal és workshopokkal, közben pedig emailben zajlott a mentorok és a mentoráltak közti kommunikáció. A légkört Horváth barátiként írta le, de hozzátette, hogy nem voltak egyeztetések sem koncepcióról, sem az új órák indításáról vagy korábbiak megszüntetéséről, a költségvetés kezeléséről, akármilyen változásról vagy tervről. „Többször mondtam, hogy természetes és hasznos, ha havonta leülnek beszélni az oktatók, akár percekre. Végül szerveztek egy ilyen mítinget, miattam, illetve a javaslataim miatt – politikába csúszott, botrányba fulladt.”
A jó, a magyar és a nemzeti
Az Enumeráció című, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia tagjainak alkotásaiból válogatást közlő, 2016-os antológia elején megjelent Előretolt szó című szövegében OJD úgy fogalmazott, „Ezúttal a legjelentősebb támogatót sikerült megnyerni: az államot. Kissé mókásan hangzik, hogy egy korlátlan alkotói szabadságot hirdető mozgalmat épp ez a szigorú entitás finanszíroz, de azok, akik ebből politikát akarnak generálni, rájöhetnének, hogy az államnak, a kormánynak, a politikumnak igenis érdeke, hogy minőségi irodalom szülessen, hiszen a számadásnál a kultúrában elért eredmények is mérlegre kerülnek.” A Napkirály és udvara, ugyebár.
Ugyanitt OJD reményét fejezte ki azt illetően, hogy a műhelyből olyan alkotók kerülnek ki majd, „akik alaposan fölkavarják az állóvizeket, és életet visznek ebbe a jelenleg fásult, eseménytelen, egyre fantáziátlanabb fiatal irodalomba. Az irodalomnak folyamatosan harsányságra, pimaszságra, játékosságra, polgárpukkasztásra, lázadásra, izgalomra van szüksége, ellenkező esetben ellaposodik, és még jobban elveszíti közönségét.”
„Szerintem kurvára nem célozza meg senki, hogy mi akármit megreformáljunk, maximum annyit, hogy közelebb hozzuk a köznapi olvasókat az irodalomhoz” – mondta 2018 nyarán a444-nek Dezső Kata, akinek 2017 végén, a KMTG-sek közül az elsők között jelent meg a bemutatkozó verseskötete. Az Akiket hazavártak szerzője arról is beszélt a lapnak, hogy a KMTG-ben többek között beszédtechnika-, irodalomtörténet- és regényírói kurzusokat tartanak nekik. Egy-egy oktató négy-öt emberrel foglalkozik, neki OJD a mentora, aki „szigorú, van egy munkamorálja, és elég feszes tempója, és motiválja az embert, hogy írjon. Elég rendesen kikérdezi a szakirodalom-listát”, a kultúrharcot viszont kívül hagyja az akadémián.
Hasonlóról számolt be Horváth Viktor is. „OJD-vel eleve tisztáztuk, hogy bűnözőknek tartom a gazdáit, ő nem bánta, lényeg a szakma, de gyanítottam, hogy számítanak az alkalmazkodásomra vagy legalább arra, hogy egyszer csak már nem szólok a soviniszta jelenségek miatt. Amúgy ilyesmi alig fordult elő, egyetlen embertől hallottam konzekvensen, és az nem OJD volt.”
A KMTG, érvelt egy jelenlegi dolgozó „bizonyos esetekben a szó szoros értelmében életmentő és a mélyszegénységtől megmentő lehetőség volt. Nem gondolnám, hogy politikai alapon bárkit is el kellene ítélni azért, mert becsületesen dolgozott, és ezért fizetést kapott. Nincs ebben olyan aspektus, ami immorális vagy vállalhatatlan lenne.”
Maga Orbán János Dénes különben azt mondta 2018 júliusában, Tusnádfürdőn, hogy „megválaszolhatatlan, hogy mi a jobboldali és baloldali kultúra. – És a 444 beszámolója szerint hozzátette: A nemzeti irodalom a jó irodalom, az, amit magyarul írnak.” Ugyanitt, azon a kerekasztal-beszélgetésen, amin az akkor a Petőfi Irodalmi Múzeum élén álló Prőhle Gergellyel és a korábbi államtitkár, akkoriban fideszes országgyűlési képviselő L. Simon Lászlóval közösen vett részt, OJD hangsúlyozta azt is, hogy „Igen, bőven van támogatás, de az elmúlt évtizedek kárait még mindig nem sikerült felszámolni. A nemzeti konzervatív értelmiségi félénk, sőt, gyáva!” Akár Szakács Árpádtól is idézhette volna ezeket a gondolatokat.
Ha a kultúrharc kívül maradt is az akadémián, a bevételek gyarapodtak emberesen. A KMTG 2017-ben már 400 millióból gazdálkodhatott. 400 csapás – Az állami íróakadémia újabb millióiról című írásában Krusovszky Dénes arra hívta fel a figyelmet, hogy ekkora támogatást nemhogy egy-egy szervezet, de a teljes irodalmi szféra sem látott még idehaza. A József Attila Kör fricskaként további 400 forintot adományozott a 400 millió mellé a KMTG-nek, Ijjas Tamás költő, író ötlete nyomán és Nemes Z. Márió költő, kritikus, esztéta kezdeményezésére számos költő és író fogott össze 2017 elején, és vállalta, hogy egy-egy 17 és 30 közötti, kötettel nem bíró pályakezdő fiatalt ingyen mentorál. Krusovszky pedig az imént idézett írásában azt emelte ki, hogy „a KMTG működése és mostani támogatása azt jelzi, hogy ez nem egy rendszerhiba, hanem maga a rendszer, és nem várható tőle, hogy »megjavuljon«, hogy »belásson« bármit, »meggondolja magát«, hiszen minden éppen így és éppen ilyennek van elképzelve benne”.
Egy évvel később még ilyenebb lett. 2018-ra ugyanis 1,4 milliárd forintot kapott a KMTG, amely akkor már a magyarországi regionális lapok mellékleteként, Előretolt Helyőrség címmel 260 ezer példányban, havonta megjelenő irodalmi mellékletet is gondozott. Ennek főszerkesztője, Demeter Szilárd az Origónak azt mondta, „olyan mellékletet kell összeraknunk, amelyben egyaránt megtalálja a maga számára érdekes írásokat az irodalmi elit Nagykörúton kívül élő része, ugyanakkor a kereskedelmi tévét nézők számára is tud élvezhető tartalmat biztosítani”. De a Fidesz által megszállt közmédia is kitárta a kapuit a KMTG előtt. 2018 februárjában indult el az M5-ön az OJD – Irodalom és könyv 26 percben című, hetente jelentkező műsor. Az első adás Kányádi Sándor munkásságáról szólt. A műsor 2020 februárjáig futott, de egy évvel azelőtt, hogy OJD elbúcsúzott a képernyőtől, történt valami.
„Én úgy láttam, két irányzat csapott össze a KMTG-n belül – mondta egy forrásunk, aki éveken át volt KMTG-oktató. – Az ős-Előretolt Helyőrség-es attitűd, OJD-vel az élen azt képviselte, hogy nem kell itt semmilyen struktúra, mindenki vigye a tanítványait kocsmába, basszanak be együtt, olvassanak Faludyt, hexametereket, írjanak, és mindenki marja fel a zsetont. A másik, Demeter Szilárd és Pál Dani vezette vonal viszont próbálta komolyan venni, hogy ez egy akadémia. Szorgalmazták, hogy legyen oktatási rendszer, jelenléti ív, legyenek szakmai programok, előadások, szemináriumok, publikációk, író-olvasó találkozók.”
Az említett Pál Dániel Levente, a KMTG oktatója és külföldi fellépéseinek szervezője 2019 elején egy azóta elérhetetlenné vált, azonban több orgánum, így a Magyar Hang által is szemlézett Facebook-posztban írta meg, hogy OJD közeli viszonyba került a feleségével. „G-nap utáni Napi Gazdaság, Magyar Idők, KMTG, választások, kulturkampf, stb. Ezeket mind együtt csináltuk végig, vállt vállnak vetve, az utolsó cseppekig megbízva egymásban. Az elmúlt évben aztán kicsit foszlott az önfeledtségből, szaporodtak a témák, amelyekben egyre kevésbé és egyre indulatosabban nem értettünk egyet” – írta Pál Dániel Levente, és azt is elárulta, hogy Orbán János Dénes volt az esküvői tanúja. A házassága viszont tönkrement, Pál Egyiptomba utazott, és csak 2019. február 8-án tudta meg: a felesége, aki egyébként a KMTG-n belül OJD mentoráltja volt, közeli viszonyba került az íróakadémia vezetőjével. Pál Dániel Levente ezért felmondott íróakadémián, és a történtek után nem sokkal szerződést bontott a szervezettel a fent idézett költő, Dezső Kata is.
Horváth Viktor akkoriban érkezett, aztán négy évvel később elváltak a szervezettel az útjaik. „2022 táján egy jó évig ingyen tanítottunk, később újra volt fizetés – a levonások után 190 ezer körül havonta, számláért. Ez nekem sokat jelentett, a munka szép és hálás volt, a vezetőség türelmes, nem vitatkoztak, amikor a diákok előtt leállítottam W. Albert dicséretét vagy H. Miklós felmentését, esetleg a női írók degradálását. Amúgy ez ritkán fordult elő. 2023 szeptemberében vártam a szokásos év eleji tájékoztatót, de az nem jött. Írtam a vezetőségnek, egy hét múlva újra írtam, nem reagáltak. Felhívtam a fő mentoráltamat (ígéretes tehetség), ő azt mondta, felajánlották neki, hogy ő tanítsa az én területemet, erre ő azt felelte, hogy ez megtisztelő, de hogyan fog együttműködni velem. Erre mondták neki, hogy én már nem dolgozom ott. Nyilván azt hitte, hogy elmentem búcsú nélkül. Ekkor a levelezőlistán kérdeztem meg, hogy létezik-e még az akadémia, ezt látta az összes diák és oktató, akik számára persze a tanév már elkezdődött. Egy ideig csend volt, aztán egy másik hallgatóval üzenték meg, hogy elbocsátottak. Írtam egy búcsúlevelet az egész plénumnak – ebben talán volt némi irónia –, az ügyvezető válaszolt; zavaros mélben kérte, hogy ne a gyerekek (sic!) előtt teregessem ki a problémát, mert az nem rájuk tartozik.
Először elképedtem, aztán inkább szórakoztató volt; olyat hallottunk, hogy ember ghostol embert. De hogy állami intézmény?”
„A KMTG-vel szerintem valami olyasmi volt a cél az elején, hogy itt van egy új játszótér a pályakezdőknek meg OJD erdélyi spanjainak, és nem kell végigszopni a szokásos utakat, hanem lehet kísérletezni, lehet olvasókat keresni a megszokottaktól eltérő úton – mondta egy egykori oktató. – Nekem úgy tűnt, nem gigantikus lenyúlásnak indult a legelején, hanem volt benne egy »akkor majd mi megmutatjuk, hogy kéne ezt csinálni attitűd«. Hát, úgy tűnik, tipikus NER-sztori lett belőle, és ha OJD az elmúlt pár évtizedben nem megélhetési bűnözésre specializálódott volna, hanem írt volna pár korszakos, a magyar kulturális ketrecen belül időtállónak mondható művet, akkor részemről még meg is tapsolnám ezt a produkciót: végre nemcsak karótnyelt, öltönyös gecik lopnak, hanem olyanok is, akik legalább tudnak olvasni, sőt, horribile dictu, írni is.”
Arra a kérdésünkre, hogy sikerült-e a KMTG-nek „alaposan felkavarni a fiatal irodalom állóvizeit”, Demeter Szilárd a következőt válaszolta: „Évek óta nem látok rá a KMTG belső ügyeire. Miután – személyes okokból, amelyek csak OJD-re és rám tartoznak – kiszálltam, nem tartottam ildomosnak pályán kívülről cöcögtetni. Egyszerűen lezártam ezt a témát, hangsúlyozom, nem szakmai, financiális vagy politikai, hanem személyes okok miatt. Azóta annyit akartam látni belőle, mint bárki más: a megjelent kötetek garmadáját. Azok meg olyanok, mint a kortárs magyar irodalom egésze, vannak érdekesebbek, vannak kevésbé érdekesek. Hogy ezek közül mi marad meg, azt viszont nem egy intézményi mérleg, hanem az idő dönti el. Ahogy Petőfi írta: »Az idő igaz, / S eldönti, ami nem az…«”.
Üvöltözés, asztalcsapkodás és a régi ethoszok
Orbán János Dénes a tehetséggondozóban megtartott funkciója mellett 2018. február 15-től volt az NKA a szépirodalmi és irodalomtörténeti munkák megírását segítő alkotói támogatások összegére, a szépirodalmi és irodalomtörténeti művek megjelentetésének finanszírozására, az éves folyóirat-támogatásokra, valamint a szakmai programok keretösszegének elosztására javaslatot tevő Szépirodalom Kollégiumának tagja, 2022. március 1-jétől 2024. február 29-ig pedig a vezetője. A 2018-ban megalakult testület egyik munkatársa azt mondta a Telexnek, a kollégium ülésein OJD határozottan képviselte a véleményét. Ebben személyes szempontok domináltak rendszerint, amiket igyekezett szakmailag is megindokolni. Azonban a viták során néhány extremitástól eltekintve többnyire kezelhető volt, amit képviselt.
Egy másik, a 2022-ben felálló grémium munkájára rálátó forrásunk szerint akadtak ugyan békésebb ülésnapok, nem ritkán viszont olyan viták zajlottak a kollégium földszinti szobájában, hogy a harmadik emeleti kollégáknak kellett megkérdezniük, minden rendben van-e. Előfordult üvöltözés és asztalcsapkodás, máskor a régi szakmai ethoszok alapján lehetett meghozni konszenzusos döntéseket. A hatalmon lévőknek azonban nem minden esetben sikerült méltányosságot gyakorolniuk. Voltak a kollégiumnak a magyar irodalom egészére nézve káros döntései. Ezek közé tartozik, hogy 2023 novemberében, ugyancsak parázs viták után fellebbezési lehetőség és indoklás nélkül elutasították a Szépírók Társasága következő évi költségvetésének támogatására benyújtott pályázatát, és amint arról fent már írtunk, ugyanakkor támogatás nélkül maradtak az erdélyi lapok (a Székelyföld, a Helikon, a Látó vagy a Korunk) és az Orbán János Dénes vezette kuratórium az Erdélyi Magyar Írók Ligájától is megvonta a támogatást, amelynek OJD korábban az elnöke volt.
Ebben a fénytörésben még különösebb az ugyanúgy 2023 végén történt, és a 444 által feltárt eset. Az OJD által vezetett kollégium összesen 62,75 millió forintnyi közpénzt juttatott a Monacóban élő milliárdos, Böszörményi Zoltán érdekeltségébe tartozó Irodalmi Jelen című lapnak. Annak az üzletembernek, akinek Orbán magánemberként a 2010-es években tízmilliókkal tartozott. A portál által fellelt hivatalos dokumentumok bizonyítják, hogy Orbánnak legalább két olyan ingatlana is volt, amelyekre közvetlenül Böszörményi Zoltán javára jegyeztek be jelzálogjogot, így a cikk azt fogalmazza meg, hogy az NKA-s támogatások burkoltan OJD magánadósságának törlesztését szolgálhatták.
Az egyszerű székely, aki nem pihen, nincsenek alkotói válságai és elég jól keres
„Lázadó, nonkonformista alkat vagyok, progresszív és polgárpukkasztó. De miért ne férne ez össze a patriotizmussal vagy a művészeti akadémista státussal?” – mondta az Országútnak nem sokkal azután, hogy 2023 márciusában, vagyis még ötvenéves kora előtt Kossuth-díjat kapott. Ugyanebben az interjúban világossá tett még valamit: „A pihenés szó nem szerepel a szótáramban. Nem szeretem a pihenést, sem a relaxációt, az alvást pedig elvesztegetett időnek érzem. Az alkotói válság sem szerepel a lexikonban, egyszerű székely ember vagyok, az olyan úri huncutságok, mint a válság meg a depresszió távol állnak tőlem.”
OJD tényleg nem sokat pihent. Amellett, hogy továbbra is vezette a kárpát-medencei tehetséggondozót, 2019-ben Kiss-B Atilla, a Budapesti Operettszínház főigazgatója azzal kereste meg, hogy fordítsa újra A Szépség és a Szörnyeteget, és a színháztól az ezt követő években is számos fordítói, librettó- vagy komplett szövegírói feladatot kapott, 2023-tól pedig dramaturg osztályt vitt az SZFE-n.
Aztán idén nyár közepén azért került be a hírekbe, mert kiderült, hogy a KMTG a 2026-os választás előtti évben több mint 400 millió forintért vásárolta meg több operettszövegének felhasználási jogait. Július közepén a Prae.hu hozta nyilvánosságra az ügyleteket. Ezek amiatt különösen kétesek, mert a KMTG Orbán János Dénestől mint magánszemélytől vásárolta meg a jogokat, miközben OJD a szervezet szakmai vezetője.
A 24.hu megkereste az ügyben a tehetséggondozót és Orbánt is. A szervezet megerősítette, hogy megvásárolták Orbán János Dénes Erős János, Az Orfeum mágusa, Orfeumi Játékok, Hamupipőke, Dankó Pista, Oroszlánszerelem, Papucsszaggató királykisasszonyok, Csongor és Tünde, Búbocska, illetve A magyar Faust című műveinek felhasználási jogait, valamint megbízást adtak neki szövegírói tevékenységre. A pontos összeg 422 899 120 forint volt.
A laphoz eljuttatott válaszában a tehetséggondozó igyekezett a felelősséget a bürokráciára hárítani és a reakciójában OJD is az ügylet idején hivatalban lévő kulturális kormányzatra mutogatott.
L. Simon László egy Facebook-posztban fejtette ki, hogy szerinte etikátlan néhány operett librettójára közel félmilliárd forintot felvenni úgy, hogy közben az egyik aláíró a szerző élettársa, későbbi felesége volt, és arra szólította fel OJD-t, hogy mondjon le az MMA-tagságáról. Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója is reagált az ügyre, azt írta, hogy librettókért nemhogy százmilliókat, de tízmilliót elkérni is képtelenség. „Nálunk, az Operában egész biztosan. De szerintem más magyar színházakban is. Teljes nonszensz” – írta, illetve hozzátette, szeretné azt hinni, hogy mindez csak egyetlen ember féktelen pénzéhsége, egy félrecsúszott tehetséggondozó program egyedi torzulása és számos sajtóbeli félreértés.
„Egy bizonyos: ez biztosan nem szépirodalmi árazás – írta a Telexnek Demeter Szilárd. – Két viszonyítási pontom is volna: az egyik legsikeresebb, leginkább olvasott, fordított írónk lezárt életművének jogaiért még félszáz millió forintot sem fizetett az egyik magyar kiadó. Az élő szerzők tekintetében a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagjai életművének ingyenes és másolásvédett digitális közzétételéért eddig egyénenként körülbelül 100 millió forintot fizettünk ki adóforintokból. A több mint 400 millió ehhez mérve sok. Ha nem ehhez mérjük, tehát ha nem szépirodalmi a mérce, akkor mihez? Nem tudom, nem értek a showbizniszhez. Ha a showbizniszben is kirívó az összeg, akkor azt OJD-nek és a döntéshozóknak kell megindokolniuk.”
László Ferenc, az Operettország című kötet szerzője irreálisan magasnak tartja az OJD szövegeinek felhasználási jogaiért kifizetett megbízási díjakat. „Az operettek és a musicalek világában megszokott honoráriumokhoz képest is drasztikus szorzója van Orbán János Dénes működésének”, fogalmazott az OJD közreműködésével készült operetteket és musicaleket jól ismerő kritikus, aki szerint az is problematikus, hogy részben olyan darabokra fizettek ki OJD-nek elképesztő összegeket, amelyek „talán még meg sem születtek, vagy gyakorlatilag nem látszanak”.
László Ferenc emlékei szerint a Budapesti Operettszínház legtöbbször Az Orfeum mágusát játszotta, amelynek hozzávetőleg 20 előadása volt „vattázva”, azaz részben ingyenjegyes közönséggel feltöltött házban, ráadásul rendszerint az előadás közbeni elszivárgás is jelentősnek számított.
László Ferenc azt mondta, Az Orfeum mágusa OJD operettszínházi működése állatorvosi lovának tekinthető. „Ebben az összes hibája tetten érhető. Elsősorban az, hogy nem tud darabot írni, hogy nem tud beszélhető és énekelhető szöveget készíteni, és hogy ezen felül is számos műfajidegen dologba ütközik. Ha onnan nézzük tehát, hogy a közönség számára eladhatatlan és előadhatatlan darabok elkészítéséért kapta az időközben napvilágra került mesés összegeket, még inkább nyilvánvaló, mennyire brutálisan túlfizették.”
László Ferenc számára Az Orfeum mágusa tette világossá, hogy OJD az operett dramaturgiáját sem érti igazán. Nemcsak a kisformák bicegnek tehát nála, hanem a nagy egész sincs a helyén. „Fogadjuk el munkahipotézisként, hogy Az Orfeum mágusa operett. Ha így van, akkor egy gyors harmadik felvonáshoz kellene eljutnia a műfaj szabályai szerint. Ehhez képest a hamis befejezések végeérhetetlen láncolata jellemzi az előadást. Mindezek tetejében Az Orfeum mágusa az operett azon alapkonvencióját sem működteti, hogy van a színen egy felismerhető primadonna és egy bonviván.”
„Szítják a hangribilliót”; „földműves gyerek vagyok”; „oly cuki, mackós majom”. Az imént idézettekhez hasonló szövegeket gyakran nem egykönnyen tudták és tudják kiénekelni vagy elmondani a színpadon. Többfelől hallottuk, hogy a társulat számos alkalommal zúgolódott az OJD-szövegek miatt, és a színészek igyekeztek a dalokba csempészni a saját megoldásaikat. Orbán János Dénes sorai „nem állnak szájra”, ahogyan László Ferenc mondja, ennek következtében a közönség sem feltétlenül érti, és nem is jegyzi meg az előadásban elhangzó bemondásokat. Pedig a librettóírás és -fordítás alkalmazott művészet, amelynek a lehető legdirektebb módon kell kiszolgálnia az előadói és a befogadói elvárásokat. Így hiába kap időnként teret a posztmodern, költői játékosság OJD librettóiban, a költészet felől értékesnek tűnő momentumok a zenés színház világától ugyancsak idegenek.
„Úgy táncolunk, mint a majom, / kitör majd a forradalom” – halljuk OJD Hamupipőke-fordításában, de vajon tényleg operettforradalom zajlik idehaza, ahogy azt Orbán János Dénes nemrég állította? „Kínosan nem ez a helyzet – mondta László Ferenc. – Az Operettszínház nagyszínpadi operett-előadásainak száma csökken, az utóbbi években szűkült a repertoár, és kistérségi gálákkal tölti fel a foglalkoztatási kötelezettségét az intézmény. Mindezeket nehéz volna az operettforradalom jeleinek tekinteni.”
Ha az operettforradalom elmaradt is, az események nem lassítottak OJD körül. Tarr Zoltán társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős miniszter július 15-én számolt be arról, hogy még 1,3 milliárd forintot fizettek volna Orbán János Dénes műveiért. Mint Facebook-posztjában írta, „a támogatást Hankó Balázs minisztériuma ítélte meg a KMTG-nek”, Nagy Ervin kultúráért felelős államtitkár pedig közölte, hogy feljelentést tesz különösen jelentős vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés bűntettének gyanúja miatt.
OJD előbb azt ajánlotta fel, hogy visszavásárolja a felhasználási jogokat, de ezt Tarr Zoltán elutasította. Orbán belengette az MMA-ból való kilépését is. A Budapesti Operettszínház társulata közben nyílt levélben kért magyarázatot, majd egy újabb nyílt levélben azt is megfogalmazták, hogy a vezetés által közölt gazdasági magyarázatok és statisztikák nem változtatnak azon, hogy a társulat tagjai és a szerződéses művészek nagy része „továbbra is az alacsony anyagi megbecsültséget és a csökkenő szakmai lehetőségeket tapasztalják”.
Július 22-én napvilágra került, hogy az Orbán János Dénes személyét érintő közéleti események és az azt övező sajtóvisszhang miatt a Pécsi Nemzeti Színház nem tartja meg a szerző által színpadra írt A Mester és Margarita című előadás bemutatóját, az MMA elnöke, Turi Attila pedig az etikai bizottság eljárását kezdeményezte Orbán ügyében.
Ön- vagy közérdek, taps vagy néma csend
„A disznótól szeretném megtanulni / az élet művészetét, hogyan kell / gondtalanul élni a sárban, / körülvéve a hentesekkel” – írta Az élet ellen nincs orvosság című versében OJD. A Troppauer Hümér nevében jegyzett szöveg ajánlása így szól: „(utolsó versem szertelen / nem én most ő játszik velem / ezért zilált a rendezés / olyan akár a létezés)”. Hasonlóan áll a helyzet most, ősz felé közeledve, a gyors, harmadik felvonás előtt. Ami eddig történt, az rejtői blöffként, posztmodern operettként, tehetség és hübrisz, vagy éppen a köz- és az önérdek gőgös harcaként is összefoglalható.
„Nekem állami intézmények vezetőjeként, forráselosztó kuratóriumok tagjaként, ha úgy tetszik, kultúrpolitikusként volt (és van) egy ökölszabályom az elmúlt években: az önérdek soha nem előzheti meg a közérdeket – írta nekünk Demeter Szilárd. – Nem vagyok az önérdek ellen, mert az ambíció felhajtó erő, de a közérdek előbbre való. Amíg hatalmi pozícióban szolgáltam, sem ösztöndíjat, sem állami díjat, sem semmiféle tagságot (például MMA) nem kértem és nem is kaptam. Ezt tartottam korrektnek. Ezért számomra ez a kérdés: OJD honoráriuma az önérdek közérdek elé kerülésének esete-e. De nem tudom, mennyit ér egy operettlibrettó, és valószínűleg erre nincs megalapozott (ha jól érzékelem, ezt úgy kell érteni: piaci) válasz, mert operettet nem nagyon írtak OJD-n kívül mostanában. Azt sem tudom, milyen megtérüléssel lehet számolni, mert nem látok a jövőbe.
Ha bármilyen jogsértés történt, azt a hatóságok dolga megállapítani, a magam részéről nem cserélném össze a vádiratot az ítélettel. Mert vezetőként a másik szabályom az volt, amit az általam felkért szakmai kuratóriumoknak mindenkor figyelmükbe ajánlottam: nem szólok bele a döntéseikbe, de olyan döntést hozzanak, amit meg is tudnak védeni. Mindenki csak a saját döntéseiért vállalhatja a felelősséget – de azt vállalja.”
Vajon lehet-e valaki „vagabund poéta” azt követően megint, hogy az erre hivatott szervek feltárták a hozzá kapcsolódó kétes kifizetések körülményeit, vagyis a vádirat után megszületett az ítélet is? Vajon vastaps vagy döbbent csend következik-e, miután a függöny lefutott?
—
———
—
Szerettünk volna Orbán János Dénesnek lehetőséget adni, hogy reagáljon az interjúalanyaink által felvetettekre, illetve a közel- és távolabbi múlt eseményeire, ezért egy kérdéssort küldünk neki, és felvetettük azt is, hogy jelen cikk megjelenése után külön interjúban is szívesen adunk teret a véleményének. Az alábbiakban teljes terjedelmében, változtatás nélkül közöljük a válaszát.
„Tisztelt Uram!
Tudja, mi a problémám ezekkel a megkeresésekkel? Valahányszor reagáltam rájuk, a válaszaimból csupán rövid, kiragadott részletek jelentek meg, gyakran átfogalmazva, és az újságírók kényük-kedvük-céljuk szerint forgatták ki.
A feltett kérdések komplex válaszokat igényelnek, hiszen minden esetben egy-egy komplex történetről van szó. Például el kell magyarázni – mert senki nem nézett utána –, hogy egy NKA-kollégiumi elnök szavazata csak abban az esetben döntő, amennyiben szavazategyenlőség van, márpedig ez egy 9 tagú kollégium esetében ritka, az én aktivitásom alatt például egyszer sem fordult elő. Ezt leszámítva a kollégiumi elnök munkája csupán bürokratikus pluszmunkában különbözik a többi kurátorétól. Ennek tudatában felelősségre vonni egy szavazót a kilenc közül – hát mit is mondjak?
Tehát csak egy mélyinterjúnyi terjedelemben lehet érdemben megválaszolni a feltett kérdéseket. Önök pedig ebből tetszés szerint mazsoláznak. Miért mennék bele egy ilyen játékba? Amúgy is, az ítélet már megszületett, mindennek is le lettem hordva. Szép narratíva a párbeszéd, de ahhoz már késő, és annak semmi értelmét nem látom, hogy bekapcsolom a rádiót, és megpróbálom meggyőzni a magam igazáról. Úgyis ugyanazt mondja.”
Miután jeleztük OJD-nek, hogy a portréban a fenti válaszát is teljes terjedelmében közöljük, illetve arra kértük, gondolja át, hogy szánna-e időt a közeljövőben egy hosszabb interjúra, mert bennünket éppen ezek a komplex kérdések és válaszok foglalkoztatnak igazán, azt írta, „Csakis abban az esetben, ha teljes terjedelmében megjelenik az interjú, egyszerre az Önök »esettanulmányával«”. Ebben maradtunk, ő pedig a megbeszélt időre küldte az írásos válaszait, amelyek itt olvashatók el.
