Fotó: Schopenhauer/Qorilla/Wikipedia)
Másfél évtizede hoztam szóba először, és azóta is rendszeresen javaslom a Szent Korona megrongálódott keresztjének helyreállítását. Ez első hallásra egy humoros felvetésnek tűnt, de mindössze azért, mert a nemzet közös megromlásának és önáltatásának bizonyos fokán a magyar ember kínjában csak röhögni bír.
A keresztény szimbólum és a magyar önazonosság ferdeségének párhuzama azonban csak látszólag groteszk, valójában drámai, hiszen ha valaminek, akkor a Szent Koronán álló kereszt állapotát illető nemzeti dilemmának a fele se tréfa – a mulasztás oka ugyanis nem igénytelenség, hanem léthamisítás.
A Szent Korona keresztjének kiegyenesítésére vonatkozó aktus kettős jelentőségű. Egyrészt a történelmi ereklye és az azon elhelyezett kereszt önmagával azonos – ennek vonatkozásában a kereszt kiegyenesítése restaurációs munka: a legfontosabb magyar tárgyi emlék eredeti állapotának helyreállítása, ami ellen észszerű érv aligha felhozható. Másrészt a Szent Korona a magyarság ezeréves államiságának jelképe, az elferdült s ferdeségében meghagyott kereszt pedig az elferdült s ferdeségében megőrzött és ekként dédelgetett nemzettudatot szimbolizálja – ennek vonatkozásában a kereszt kiegyenesítése az épp zajló rendszerváltás allegorikus aktusa: szakítás a múlt elszámolatlanságával és ennek az elszámolatlanságnak a nemzeti örökségként kezelésével.
A Szent Korona csúcsán álló kereszt állapota hungarikum: a világon sehol nem ferde a kereszt, hiszen a rómaiak Krisztust nem 23 fokos szögben feszítették meg. A kereszt elferdülése 1638 februárjában történt, amikor Mária Anna királyné pozsonyi koronázása előtt a koronázási ékszerek őrzői a koronaládát nem tudták a megfelelő kulccsal kinyitni, ezért azt sietségükben erőszakkal feltörték, és ezzel a Szent Koronát megrongálták. A kereszt elferdült állása tehát egy balfogás következménye, annak ki nem egyenesítése pedig a rendellenesség renddé hamisítása és akként való konzerválása. A keresztet akár már a láda kinyitását követően, azonnal ki lehetett volna egyenesíteni, csakhogy az azóta eltelt 388 év sem volt elég hozzá, hiszen a helyreállítás aktusa annak az elismerésével kezdődne, hogy a kereszt ferde állása mindvégig rendellenes, tehát hibás volt. A megoldás az lett, ami újra meg újra a magyar történelemben: a rendellenességből szabály lett – a magyarok nem egyenesítették ki a Szent Korona csúcsán álló keresztet, hanem hozzáferdítették a nemzettudatot, így a magyarság elszámolatlanságban és azt illető permanens hazugságban ragadt.
Nem lenne ekkora jelentősége a kereszt ferdeségének, ha nem a magyarok legfőbb szakrális kegytárgyáról volna szó. A Szent Korona keresztjének ferdesége átöröklődik a magyar címerpajzsra, annak nyomán a bankjegyekre, a közhivatalok pecsétjeire és homlokzataira, az okmánybélyegekre, az állami kitüntetésekre, a válogatott csapatok mezére, a Lánchíd pilléreire, a Clark Ádám tér alagútja meg a tantermek palatáblái fölé – azt a deformált állapotot, amely helyreállításra szorulna, az önazonosság forrásának kijáró büszkeség övezi. Aligha egyedül a több évszázadon keresztül fenntartott problémával való szembenézés képtelensége akadályozza a Szent Korona keresztjének kiegyenesítését: a történelmi bénultságnak legalább ilyen fontos oka a kereszt esetleges letörésétől való babonás félelem – ha ugyanis képződne egy olyan pillanat, amikor a kereszt nincs a Szent Koronán, az olyan érzést keltene, mintha a kereszténység védelme, átvitt értelemben Isten keze lekerült volna a magyarságról. Ez a félelem bizarr, de mint a hiedelmekből táplálkozó félelmek általában, ez sem racionális, hiszen a Szent Koronára az azon álló kereszt nem szervesen nőtt, hanem rá lett hegesztve – letörés esetén újrarögzíthető és eredeti, függőleges állapotába visszaállítható.
A magyarok ferde keresztje annak a balsorsnak a jelképe, amiről egyedül a magyarság tehet, de ezzel nem hajlandó szembenézni. A nemzeti közmeggyőződés a kereszt deformált állására vonatkozóan az lett, hogy az úgy helyes és jó, ahogy van, ennek magyarázata azonban sosem hangzik el, ahogy Az öldöklő angyal című Bunuel-film szereplői sem nevezik meg, hogy miért nem hagyják el azt a termet, ahová egy rejtélyes átok zárta őket, inkább élethazugságokat gyártanak maguknak és egymásnak arról, miért nem akarnak távozni onnan. A kereszt ferdeségét illető elszámolatlanságukra a magyarok soha nem terelik rá a szót, ha pedig mégis ráterelődik, akkor szinte azonnal elterelik róla, mint olyasmiről, amit nem illik firtatni. A soha ki nem mondott magyarázat az, hogy a kereszt ferde állása valamiféle történelmi hagyaték, mely annyira régi, hogy mára hagyománnyá nemesült – holott ez 1638-ban még korántsem volt örökség, még kevésbé tradíció, a kiegyenesítésre vonatkozó restauráció mégsem került napirendre. Valaki valaha nem vállalta a felelősséget egy hibáért, és azóta egy teljes nemzet falaz neki: a magyarság tizenöt egymást követő nemzedéke tesz úgy, mintha minden rendjén volna legfontosabb kegytárgyával kapcsolatban, holott mindenki számára láthatóan nincs rendjén. A történet drámaiságát az adja, hogy maga a hiba egyáltalán nem volt végzetes, a tudomásul vételének megtagadása azonban a nemzet öntudatának pecsétje lett. Ugyan mi más a szóban forgó nemzeti örökség, amelyet generációk őriznek és örökítenek át, mint a megrontott létállapot törvényesítése és intézményesítése?
Amikor bárki a nagyvilágból érkezve a magyarok keresztjének ferde állásával szembesül, annak okára szinte soha nem kérdez rá, pedig nyilván akkor is szemet szúr neki, ha szemtengelyferdülése van. Amikor más népek tagjai Krisztus keresztjének ferdeségét látják a Szent Koronán, zavarba esnek, és annak eredetét nem merik a helyiektől megkérdezni, mert szégyellik, hogy nem ismerik azt, a magyarok pedig úgy tesznek, mintha a kereszt deformált állása valamiféle magától értetődő természetesség volna, amilyen a napszakok vagy az évszakok váltakozása, amin elcsodálkozni nagy tudatlanságra vall. Nem csoda, hogy más országok polgárai fel sem tételezik, hogy egy baklövés következménye vált nemzeti tradícióvá: azt képzelik, hogy a keresztet számukra ismeretlen okból bizonyára eleve ferde állásúra tervezték, mert elképzelni sem tudják azt az otromba trivialitást, hogy a magyarok legbecsesebb tárgyi emléke megrongálódott, és ők a mai napig nem állították helyre.
A magyarság negyedik évszázada nem hajlandó elvégezni a maga legszentebb történelmi relikviáján egy egyszerű restaurációt, mert a felelősség el nem vállalásának csapdájába esett, és abból szabadulni a mai napig képtelen. Az önigazolás görcsébe szorult magyarok a hiba elismerése és korrigálása helyett inkább vállalják, hogy az önazonosságuk forrásául egy ősrégi probléma elismerésének megtagadása szolgáljon. Csakhogy továbbra is zajlik a történelem, egy régi hibát pedig soha nem lehet késő kijavítani – de annak jobb pillanata egy új politikai rendszer megalapításánál és egy új történelmi korszak kezdeténél biztosan nem kínálkozhat. Ahogy ma már senki nem emlékszik a Szent Korona keresztjének egyenes állására, ha Magyarország új vezetői most kiegyenesítik, 388 év múlva senki sem emlékszik majd, hogy valaha ferde volt.
A magyarság a kereszt kiegyenesítésével nem pusztán legfőbb kegytárgyát állíthatja helyre, de jelképes üzenetet küldhet a jövő nemzedékeinek: egyszer s mindenkorra szakít azzal, hogy önmaga balsorsát nemzeti hagyományként ápolja, és végre vállalja a felelősséget azért, ami eredetileg csak gondatlanság volt, de amit az azzal való következetes elszámolatlanság a magyarság önmagával való számvetésének történelmi defektusává tett.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2026/28. számában jelent meg július 10-én.
