Arra kér Kántor Lajos, hogy bújjak vissza ama bizonyos kígyóbőrbe, amelyet már időtlen idők óta levedlettem. Arra is kér, hogy ha lehet, tartsam be a határidőt. Nehéz lesz.
Arra kér Kántor Lajos, hogy bújjak vissza ama bizonyos kígyóbőrbe, amelyet már időtlen idők óta levedlettem. Arra is kér, hogy ha lehet, tartsam be a határidőt. Nehéz lesz. Nem tartom magam sem profi szerkesztőnek, sem profi emlékezőnek abban az értelemben, ahogy ezt az évfordulós alkalom bennem meg kívánná idézni. Sem „költői-szociográfusi”, sem „nemzedékvezéri”, sem kéziratbabráló szerepemben nem éreztem magam soha otthon. Ha otthon éreztem volna magam, nem itt volnék, ahol vagyok, Mexikóvárosban, a Popocatépetl hófedte süvege alatt.
Ahogy kiszállok a mexikóvárosi metró Patriotismo nevű megállójában (innen egyenesen a Popocatépetl titokzatos fehérlő csúcsára lehetne látni, ha nem borítana el ebben a városban mindent – s benne az emlékeket is – a barna szmog), és ráfordulok a bájos nevű Progreso minisugárútra, amely természetesen semmiben sem hasonlít arra a kolozsvári Deák Ferenc utcára vagy a mini Főtérre, ahol „Korunk szerkesztősége” nevű virtuális legénylakásom húzódhatott meg egykor; be kell ismernem – ha kissé vonakodva is –, hogy nincsenek emlékeim a Korunk szerkesztőségéről. Hogy is lehetnének, amikor azóta mindent beleptek későbbi életkalandok (németországi, amerikai, kanadai, Szaúd-arábiai, mexikói világvándorlásaim) lávarétegei, az autobiografikus feledés hordaléka. Nem emlékszem tehát szerkesztőségi helyzetekre és nem emlékszem szerkesztőségi ünnepekre sem. Amire emlékszem, amit az emlékezés geológiai mélyrétegeiből még ki lehetne emelni, az mind a szerkesztőség kuckóján kívül történt.
Miért nem emlékszem? Lehet, hogy a Korunk szerkesztősége nem is létezett? Vagy van valami, amire nem akarok emlékezni?
Igen, van.
Nem szerettem írni. Nem szerettem „szöveget”* írni, amely a cenzúra vagy inkább az intézményi öncenzúra körülményeiből táplálkozó, sajátos múlt századbeli kentauri beszédmód volt. Ahogy Bretter György mondta volna, „már túl a determinációkon, de még a cselekvésen innen”. Nem szerettem a „szöveget” sem határidőre, sem „határtalan időre” írni.
Mai magamból visszanézve azt hiszem, a beszélve gondolkodás kevésbé cenzúrázható és direktebb kiscsoportos vagy interperszonális helyzeteire vágytam akkoriban, ahol a határidő nem a leadási határidő, hanem maga a beszéd idő- és befogadáshatára. Az a bizonyos élőbeszédhelyzet s vele együtt egy megelőlegezett ’89 utáni helyzetpaletta (ideológiai többszólamúság) pontosabb megfogalmazásának lehetősége egyszer-egyszer mint égi csoda szállt le rám, igaz, csak egy röpke történelmi pillanatra, a TETT (1979. 3.) kommunikációs számának ötlettobzódásában vagy később A szóértés előfeltételeiről címmel közölt kerekasztal-beszélgetésben (Korunk, 1980.1–2). Akkor még nem tudtam, hogy az élőbeszéd-helyzet mint írásmű és mint többszólamú dialógushelyzet a világhálón „web-csevelyként” vagy „blogként” mindennapossá válik majd.
De igazából nem is könnyű „csevelyhelyzetekre” vágytam. Amit magam elé képzeltem, az nem a „szövegírás vagy -mondás” mindennap újrarajzolható kifestőkönyve volt, hanem valami elképesztően gyakorlati dolog. Valami, amit nevén lehet nevezni, valami, ami ténylegesen működik, legyen az kultúra, intézmény vagy az egész magyar kisebbség. Valami, ami úgy működik, mint egy jól megszerkesztett kompjúterprogram, amelyben, miután megalkottam, éveken át úgy lehetett gyönyörködni (nem a forráskódban, hanem a hasznos működésben), mint a Korunk Galéria eseménypillanatáról leválasztott, a szerkesztőség falait egy hétre (vagy többre) belakó festő vagy grafikus tökéletes festményeiben. Évekkel később ugyanezzel a pragmatikus ethosszal tudtam majd gyönyörködni a magam indította (Silicon Valley típusú) internetvállalatok puhán gördülő intézmény kerekeiben.
Ehhez a technikailag kifogástalan működéshez szerettem volna eljuttatni, mintegy stratégiailag eltéríteni a körülöttem vergődő kisvilágot. A Korunk 1972–1982 közötti metamorfóziskísérletei minden Gáll Ernő-i és Kántor Lajos-i melegükkel együtt fényévnyi távolságra voltak a bennem munkáló gondolkodás- és intézménymodelltől. Amit maradéktalanul a magaménak éreztem, azt vagy a cenzúra zúzatta be még a megjelenés előtt, vagy a rituális jelképbefogadás hagyományos érdektelenségébe fulladt. A Korunk tobzódott a kisebbségi lét és az értelmiség önmegszépítő jelképeiben, de anyagi és ideológiai önellátás híján aligha lehetett egy alternatív kisebbségi program és jövőkép műhelye.
Talán ezért nem szerettem a leírt szövegek konténereit, a kisebbségi intézményeket. Nem szerettem, hogy intézményeinket, mint Sütő András a nyelvet, mindenhatónak és monolitikusnak tudtuk csak elképzelni. Az intézmények pluralizálásának gyakorlati délibábjai akkor még nem jelentek meg a sürgős tennivalók láthatárán.
Nem szerettem a „romániai magyar irodalom” bennfentességét, „szövegekre” is kiterjedő elváráskánonjait. Nem azért, mert én nem fértem bele, hanem mert ez az irodalomközpontúság a meg nem valósított önreflexió „nyelvkárosultjait”, a „minden hatalmat a nyelvnek” illúzióját termelte újra. Voltak közkedvelt jelképeink (amelyek számomra megbotránkoztató módon a többségi román jelképrendszer struktúráját tükrözték, fordított előjellel), de nem voltak fogalmaink, amelyekkel érteni, mi több, menedzselni lehetett volna, hogy mik vagyunk és mik lehetünk a váratlan és kiszámíthatatlan közeljövőben.
Nem szerettem akkori metaforáimat. Felemás módon bóklásztak a hatalommal való értelmiségi lepaktálás és a világ megértésének és előbbre toszogatásának balga rögeszméi között, az önátértelmezés fedőnyelvét nehéz volt közérthetően működtetni. Mit mondott a hetvenes években ön- és jövőmegértésre éhezőnek a „beszéd árnyékgazdasága”, a „nyelvi fölénymodell”, az „etnikai kód” frivol meghatározása, az „egyes szám többes száma” vagy a kelet-európai nyelvközpontúságból kikívánkozó „mindennapi teljes közlésvilág”? Hogyan lett volna lehetséges az önmagunktól való fogalmi eltávolodás, a dolgok szerkezetére való elfogulatlan rálátás, amikor magunk is a szerkezet része voltunk?
De amit legkevésbé szerettem, az a színlelés „fodormentanyelve” volt. Nem hiszem, hogy egy percig is sikerült megtévesztenem akár a román államrendőrség rám állított honvágy-hóhérjait, akár a kolozsvári írószövetség pártbizottságának „szabadkőműves” szertartásvezetőit. De a gépezetnek működnie kellett, és benne nekem is, naponta menedzselni kellett a váratlanul fölcsengő telefont, a beidézések elkerülésének koreográfiáját, a kihallgatás másokra vetülő árnyékainak elfelhősítését, a zsarolásokkal való együttélés gyötrelmeit, a megfigyelést, a nyomomban ballagó árnyékok meghitt otthonosságát. Ideig-óráig működött a bejáratott blöff, hogy Fazekas János vagy Ion Iliescu lakására készülök telefonálni éppen, de rövidesen cserbenhagyóimat is cserbenhagyták, egyedül kellett állnom a túlélni-ahogy-lehet befelé mutató peronján.
Nem tudtam megszokni a belső emigráció önmegsemmisítő formanyelvét, mégpedig annak akkoriban igen divatos változatát, a Szabédi Lászlók, Szilágyi Domokosok, Szőcs Kálmánok, Bölöni Sándorok, Salamon Anikók, Andrási Katalinok önkéntes és önelveszejtő „kilépését” a társadalomból.
Nem szerettem az identitásomat. A köztességet, amely oly elbűvölően lefordíthatatlanul szólal meg pidgin-angolul: „the hidden structure of in-between”. Hol húzódik etnikai azonosságom belső tája, a határok rejtett nyelvtana („the grammar of borders and boundaries”), amit nem lehet ki- és bevándorlásokkal átlépni?
Nem szerettem a családi névfolytonosság csalfa játékát, ahol nem tudhatni, azonosságügyben kihez folyamodjak, a 17. század végén Németországból Burgenlandba „kivándorolt” mindig-József Schreinerek első dokumentált képviselőjéhez, üknagyapámhoz vagy századnyival később Burgenlandból Körmendre „bevándorolt” dédnagyapámhoz, majd újabb század múlva Körmendről Erdélybe, a Zsil-völgyébe „kitelepülő” néptanító nagyapámhoz, esetleg személyesen önmagamhoz, a Kolozsvárról egyenesen a világhálóra emigrált Aradi Józsefhez, Balogh Edgár névmagyarító igyekezetének e satnya gyümölcséhez.
Nem szerettem szerkesztői álnevemet. Akadhatott volna ez elaradiasodásnak más alternatívája is, választhattam volna a családi „névpalettáról” anyai ágon a csíkszeredai székely Kardákat vagy a Mócvidékre bevándorolt francia bányásztelepes Bedaeu-k (Bedők, Bedeuk) szebben csengő nevét. De maradtam az Aradival, mert elfogadtam, az emberre a nevek úgy ragadnak, mint a bogáncs. Egy ilyen fiktív bogáncs-név természetesen az irodalmi javak világtőzsdéjén nem jegyezhető, és a gyakorlati dolgok világpiacára nem exportálható. De remélni merem, hogy ha másra nem, ez a magyar kulturális hagyományok előírta identitászavar arra mégis jó volt, hogy néha zűrzavart okozzon a dossziémba besorolandó ügynöki jelentések megfelelő besorolásánál.
Nem szerettem, hogy annyi mindent nem lehetett a Korunk-albérletben szeretni. De mindezzel a visszaemlékezés ünnepi gályarabságában könnyedén ki lehet egyezni.
A tagadások hosszú füzérére ezek után természetes gesztussal fűzhetem fel a leghálátlanabbat. Végül – de nem utolsósorban – nem szerettem az évfordulókat.
*
A frusztráció nem kedvez az emlékezésnek. Az emlékbogáncsok mégis lassan rám akaszkodnak, akárcsak a névbogáncsok (vagy Gergely Tamás internetes szóbogáncsai), és talált tárgyként szövik tovább egy posztmodern ünnepmentesség alkalmait.
Lassacskán minden erőfeszítés nélkül, hajszálpontosan fogom tudni felidézni „tanítványaim” reflexiós helyzetbehozásának csöppet sem ünnepi, sőt komótosan mindennapos élményét. Tanítványaim? Nem hiszem, hogy voltak tanítványaim. Nekem mindenki a tanárom volt. Mindig a nálam nemzedéknyivel fiatalabbak voltak mestereim.
Feszes gondolkodást és a bálványok lebontásának technikáját tanultam a Bretter-iskolától. Kánonokkal szembeni tiszteletlenséget a Gaál Gábor-körtől és a Studio-51-től. Kitartást tanultam a társadalomkutatóktól és a modern, folklorizmus utáni néprajz megszállottjaitól. Bukarest, Kolozsvár és Csíkszereda között ingázott helyzetünk átvilágításának konok igénye, viaszosvászonnal borított konyhaasztalok fölött születtek a Limes, a Provincia vagy a KAM későbbi társadalomkritikai programjának alapelemei.
De aminek igazán jelentősége van mai feladatvilágomban, az a dolgok világszinten való működtetésének mindennapi tananyaga. Máig ható útipoggyászként hordozom magammal az intézményen belüli intézményépítés, a mikro- és makrokörnyezet hatékony menedzselésének konok kalligráfusait: Molnár Gusztávjait, Rostás Zoltánjait, Veress Zoltánjait, Dankanits Ádámjait, Kántor Lajosait, Horváth Andorait, Nagy Olgáit, Gálfalvi Györgyeit, Pillich Lászlóit, Vetési Lászlóit és Biró Zoltánjait. A működtetés tudását.
A Popocatépetl tűzhányó menetrendszerűen füstölgő óriássüvege mögött, a túloldalon ott van valahol Erdély, távol és mégis igen közel mai magamhoz. A világ összezöttyent – időben és térben egyaránt. A kisebbségi működtetők mint jelképek és „vonatkozási személyiségek” jelen vannak a világ bármely pontjáról elérhető honlapokon, és kivételesen néhol maga a működés, a működés tétova helyi eredményei is ott láthatók már a világhálón. Naponta begyűjtöm a használható cselekvésmodellek mai örököseit, a ’89 utáni helyzetek átvilágításának mai letéteményeseit. Sok az olvasnivaló, sok a meggondolnivaló. Mindig meglep, amikor a magam itteni gondjait látom visszatükröződni bennük. A transzlokációk és egyetemes sorsfordulók korát éljük.
A reggeli köd lassan felszakad, tisztán lehet látni a Popo csúcsát. Az emlékezés eredendő sötétje visszaszorul, innen, az Óperenciás-tengeren túlról már az is látható, amit onnan a Mátyás-szobor tövéből nem lehetett látni: az Erdély-műhelyben való felkészülés világrangját.
Stratégiai tanácsadó vagyok a világ egyik legnagyobb vállalatánál, intézmények (mai szóhasználattal: vállalkozások) „stratégiai eltérítése” mesterségem újsütetű címere. Úgy is mondhatnám, „lágy technokrata” vagyok, a humán tényezők, az etnikai sajátosságok és identitások vállalati operacionalizálásának szakértője. Ugyanaz a dolgom, mint mindig is volt: átvilágítani helyzeteket, helyzetbe hozni embereket, mégpedig úgy, hogy ne frusztrálódjanak, otthon érezzék magukat az átmenetiségben, tanulják meg kihordani a konfliktusokat, találják meg a helyüket az újra és újra eltéríttetésre szorult intézményi keretek között. Az „Aradi-paradigma” mint világra vonatkoztatott cselekvésparadigma végül működő és működtető környezetre talált. De ez nem kisebbségi közügy többé. Ez magánügy.
Az „Aradi-paradigma”, ha közügy lehetett is egy pillanatra, a Popocatépetl lenyűgöző egyetemességéhez képest szinte nevetségesen elenyésző ember-darabka, egy életútnyi álom. Nincs maradandó lenyomata, legfeljebb porosodó repertóriumokban, korunkos, tettes, echinoxos lapkivágások megsárgult katasztereiben. Angolul, németül, spanyolul, arabul (kalandorságom munkanyelvein) vagy az aztékok ma is élő kisebbségi nyelvén (nauhatl) a „pipázó óriás füstje” pontosan meghatározható élmény. Egyszemélyes intézmények ebben a távlatban érvényüket vesztik, kategorikusan értelmezhetetlenek. Ami a világ felől nézve értelmezhető marad, az legfeljebb – vagy kiváltképpen – a lokalitást és globalitást egymásra építő empátia, a hely, térség és világ egymásra rétegző, összefoglaló értelmezésének személyhez nem, de kultúrához köthető vonulata. Litoszferikus hasonlattal élve „mély-világ” és „magas-világ” egyszerre, mint a Popónak Erdélyhez viszonyított irdatlan közelsége és távolsága.
Ma már tudni lehet, a ’89 előtt esedékes intézményi paradigmaváltás felemás módon sikerült. A hetvenes, nyolcvanas évek Korunkja sem volt több, mint egy érdekes és különleges, zöld meg vörös tollakkal ékeskedő, kihalófélben lévő madárfaj. A quetzal-madár itt Közép-Amerikában nagy tiszteletnek örvend, nem azért, mert olyan szép, vagy mert olyan hasznos, hanem mert olyan ritka.
A Korunk eltérítésében velem együtt ügyködők stratégiája lehet hogy nem volt több, mint egy újabb nemzedéki elit-rítus útrabocsátásának kísérlete. Ki tudja, lehet, hogy a Korunk maroknyi olvasóköre számára sem voltam több, mint „egy gondolkodói alkat kalandja az elmélettel” (Tóth Sándor)? A Sors és emlékezet pályázatindító felszólításának (Korunk, 1982.6) próbálok most, huszonöt évvel később magam is mint emlékező megfelelni. Ide írom, amit akkor gondoltam: „nem minden emlékezet csal, csak az egynemű sémákba bekényszerített, az egyéni és közösségi alternatíváktól, életünk kereszt- és válaszútjaitól megfosztó emlékezet.” Mint filmszalagot, oda-vissza tekerem a Korunk közelében (és a Korunkon kívül) megélt tizenegy személyes esztendőmet, és próbálom elütni a kínos kérdést: miről is szólt az életmozi? Nem tudok erre hiteles választ adni. Akik ma ismernek, akik ma hallgatnak rám, azt mondják, ez a mozi egy gyakorlati alkat tiszavirágéletű afférjáról szól az erdélyi metamorfózissal. Bizonyítandó, hogy más a hatékonyság jelentése a világ gyakorlati csücskében és más a szövegtermelés íróasztalán.
Működött-e az Aradi-paradigma? Nem tudom. A Korunk eltérítése, attól félek, máig sem sikerült. Ez nem tragédia. A menedzsment-világban is gyakran megesik, hogy a stratégiát nem tudjuk vagy nem lehet megvalósítani. Ettől még nem dől össze a világ. Az újító igyekezetnek az a sorsa, hogy minden kudarc után szorgosan és gondosan újraértelmezze magát, és elébe álljon a következő kihívásnak, a következő kudarc (vagy siker) lehetőségének.
A Popocatépetl egyhangúan (olykor vidáman?) pöfögi napi penzumát, nem lehet bevett munkarendjétől eltéríteni.
*„Szöveg” = ide tartozna most a „szöveg” meghatározása, ha tudnám, hogy mi az.
Mexikóváros, 2007. január 5–10.
Megjelent a Korunk 2007/2. számában.
