Nikola Kopernik című filmjükről és az alkotás értelméről (Bukarestben, 1973-ban).
A Petelski névhez mindig két keresztnév járul a filmfőcímekben és a filmlexikonban: Ewa és Czesław. Pályája kezdetétől fogva együtt dolgozik és együtt jelzi filmjeit a lengyel rendező-házaspár. Legújabb alkotásuk, a Kopernikusz-film hatalmas vállalkozás, amely már forgatásának évei alatt is foglalkoztatta a szakmai közvéleményt. A film bukaresti bemutatójára nem jöttek el mindketten: Czesław Petelskivel beszélgettünk az alkotás értelméről.
– Azzal a kérdéssel kezdem, amelyet sokan tennének föl. Annyira a maguk korába gyökerezett, annyira közvetlenül politizáló művészek, mint a Petelski-házaspár, miért fordulnak vissza ötszáz évvel a történelmi múltba? Eléggé komoly indíték ehhez egy UNESCO-évforduló?
– Mikolaj Kopernik jelentősége a csillagászat történetében közismert és túlhaladott, ha szigorúan tudományosan nézzük, s művészileg nem is igen ábrázolható. De ez számunkra nem is olyan fontos; hanem a szellem bátorsága a rendkívüli helyzetekben, korszakos fordulópontokon. Kopernikusz a középkor s a reneszánsz határán élt, reneszánsz-ember volt, akinek meg kellett küzdenie a középkori szemlélet olykor agresszív korlátoltságával. Ilyen összefüggésben pedig az intellektuális bátorságnak nemcsak történelmi értéke, kisugárzása is van.
– Mi, kívülállók, többet tudunk a kopernikuszi mű korszakalkotó hatásáról, mint az emberről, önöknek állt-e gazdagabb adatanyag a rendelkezésükre, s ha igen, szárnyakat adott-e, vagy bilincseket az alkotáshoz?
– Minden látszat ellenére igen kevés adatunk van a mű mögött álló emberről. Lengyelország idegen megszállása alatt a megszállók Kopernikuszt is ki akarták sajátítani. Ebből egyenesen következett aztán, hogy a lengyel tudósok főként arra fordítottak energiát, hogy a heliocentrikus világkép megalkotójának lengyelségét bizonyítsák. Mára a kérdés már történelmileg tisztázott, úgyhogy az évszázados kontraverziának nincs többé jelentősége.
Különben is, a nemzet fogalma, s a fogalom tartalma egészen más volt a reneszánsz hajnalán, mint ma. Döntő az ember cselekvésének mikéntje, eszerint pedig Kopernikusz élete egyértelmű. A filmben van egy jelenet, amikor a német lovagrend támadásának előestéjén levelet diktál Zsigmond lengyel királynak (a levél maga dokumentum, nemrég találták meg Göttingában), és cselekvő hűségéről, a végsőkig való harci elszántságáról biztosítja. Kopernikusz magánéletéről, személyes kapcsolatairól azonban szinte semmi adat nem maradt fenn, így tudtuk legalábbis a legutóbbi időkig. E vonatkozásban jelentett nagy segítséget az ötszázadik évforduló, amelynek közeledte fellendítette a kutatásokat. Sok tudós foglalkozik Kopernikusszal, érdekes eredményekre jutnak, s ezeknek értelmében sokat kellett a forgatókönyvön – sőt, már forgatás közben a filmen – változtatnunk.
Persze, a felszínre kerülő új adatok fontossága is változó nem csak objektíve, de szubjektív szemszögből vizsgálva is: csillagászok és történészek szerint például nem lényeges, hogy volt-e Kopernikusznak viszonya Anna Schillinggel, vagy sem. A filmrendező számára azonban nagyon fontos, mert a teljes embert akarja látni, azokkal a magántermészetű próbatételekkel, drámai helyzetekkel, kiállásokkal és lemondásokkal együtt, amelyek valahol, valamikor elhatározó erejű lökést adhattak egy, a közérdekű, korszakalkotó szellemi bátorságnak.
– Mű és egyéniség kölcsönhatásában épp ezt volna igazán érdekes tudni: mivel a tanuláshoz, tudományos képzéshez egyedüli lehetőség akkoriban az egyház keretein belül létezett, hogyan sikerült Kopernikusznak összeegyeztetnie papi minőségével, egyháza fegyelmével a művet, amelynek propagátorai, Giordano Bruno és Galilei az inkvizíció kezére kerültek?
– Kopernikusz nagy szerencséje abban állt, hogy száz évvel Giordano Bruno előtt született. Lengyelország büszke lehet arra, hogy a középkor és újkor küszöbén, a nagy szellemi összecsapások, a kölcsönös türelmetlenség korában, amikor Európa-szerte lobogtak a máglyák, nálunk vallási és világnézeti kérdésekben egyaránt a tolerancia kerekedett felül. Nálunk is volt inkvizíció, mint minden katolikus országban, de a máglya nem lett tömegjelenség. Kopernikusz egyéniségében pedig nem a személyes fenyegettetéssel szemben érvényesülő bátorságot keresem, vagy találom izgalmasnak, ilyen jellegű, konfliktusról egyébként nem is mutat fel adatot a kutatás. De hasonlíthatatlanul nagyobb kockázat egy egyetemesen elfogadott világnézeti struktúrán belül, az egyház tanításának betűjével, a szentesített értékrenddel, a pápa személyével szembeszállni. Ehhez szellemi bátorság kell. Meghalni egy ügyért egyszerűbb, mint a viszonylagosság elvét az abszolutizáló gondolkodással szemben érvényesíteni. Mert ezt találom a legfontosabb tanulságnak Kopernikusz életében és művében, hogy az igazság felé törekvést szorgalmazza, s nem lép fel azzal az igénnyel, hogy az abszolútumot, a véglegeset találta meg. A filmben szó van erről, a De revolutionibus-ban Kopernikusz is kifejti a gondolatot.
– Andrzej Kopiczynsky, a főszereplő, nálunk filmről nemigen ismert, de, mint tudjuk, népszerű színpadi színész otthon, Lengyelországban. Mik a mélyebb indítékai a rendező választásának, és hogyan dolgozik egy érett, megállapodott színésszel, aki a filmezésben még járatlan?
– Rengeteg színészről készítettünk próbafelvételt, maszkkal és anélkül. A Moszfilm nagyszerű maszkmesterei különböző életkorokat próbáltak a színészek arcán, az ifjúságtól a vénségig, le is lehet másolni pontosan Kopernikusz arcképét – de fix maszkkal színész nem játszhat igazán. Tehát számított a hasonlóság, mert Kopiczynsky aránylag sokat játszhat el saját, kendőzetlen arcával a szerep negyvenéves terjedelméből. De fontosabb ennél a színész lelki alkata. Abszurd elképzelés volna a kirobbanó temperamentumú és roppant népszerű Daniel Olbryschskit belekényszeríteni Kopernikusz egyéniségébe, helyzetébe. Kopiczynskynek még nem volt látványos filmszerepe, s így arca a néző tudatában azonosul Kopernikusz arcával, hajlandó magát a hőst látni benne, s csak azután, másodlagosan a színészt. Más, kevésbé exponált szerepben, például Kopernikusz püspök nagybátyjának a szerepét játszhatta ismert színész, Czeslaw Wolejko. De a színészek egyénisége már determinálja a viszonylatokat. Wolejko is szenvedélyes alkat, s a rokonság arra késztethetett volna, hogy Kopernikusz alakítójától is hasonló játékstílust várjak el. Ez ellentmondott volna a történelem adatainak, az életműnek, a sajátos drámának, amelyet hasonló egyéniség jelenléte sejtet egy ilyen korszakban. Kopiczynsky-vel ugyanúgy dolgoztam, mint bármely más jó színésszel. A rendező dolga szárnyakat adni a színészegyéniségnek. Ehhez az egyiket kézen fogva kell vezetni, a másikat teljesen szabadjára hagyni. Kopiczynsky-vel valahol a kettő közt, félúton találkoztunk, s egyetértettünk abban, hogy Kopernikusz egyedül lehetséges habitusa a befelé fordulás. A szájhagyomány a nagy magányos legendáját alakította ki róla. Ez tényszerűen nem igaz: Kopernikusz nagyon színes korban élt, nagybátyja mellett részt vett a püspökség vezetésében, mint látjuk, a lovagrend támadása idején hadvezéri tennivalókat is ellátott, orvos volt, gyógyított, utazott, ott volt az egyetem, a barátai – s ott volt Anna. Tehát nem úgy kell érteni, hogy társtalanul, elszigetelten, emberi magányban élt; de magányos volt szellemileg, előfutára volt egy olyanfajta kutatói gondolkodásmódnak, amelyet kortársai nem is érthettek – tán csak Retticus értette egy kicsit. Emiatt nehéz őt másként, mint befelé fordulva, önmagával vitázva elképzelni.
– Egy színész barátom, Csíky András, Apáczai Csere János szerepére készülve Descartes-ot és modern matematikusokat tanulmányozott, hogy a világkép-problémába beleássa magát. Kopiczynsky tett-e így?
– Asztronómiát tanulni sok lett volna. De el kellett olvasnia néhány könyvet, amire sose került volna sor egyébként, például Vaszutinski 1937-ben megjelent, nehéz nyelvezetű, 500 oldalas művét, vagy a maiak közül filmünk fő tudományos tanácsadójának, Biskup professzornak a könyvét, Jerzy Dobrzynski és Jerzy Szykorski munkáit – ezek a tudósok éveket szántak Kopernikusz életének a tanulmányozására.
– Csodálatosak a natúr díszletek. Az eredeti helyszíneken filmeztek?
– Korabeli épületekben filmeztünk, ahol Kopernikusz járt, vagy járhatott volna. De a műemlékeknek is megvan a maguk sorsa: Jagelló Kázmér temetését nem filmezhettük az igazi Wawelben, amelyet azóta barokk és rokokó oltárokkal, szószékekkel, képekkel s egyéb ékítményekkel futtattak be a későbbi századok. Ezért kellett DEFA-koprodukcióban dolgoznunk, mert Németországban a reformáció miatt a katolikus templomok abban a stádiumban maradtak, mint Kopernikusz idején. Reneszánsz helyszíneket Morvaországban találtunk.
A Ferrarát helyettesítő Telcz-i kastélyt olasz mesterek építették, s olyan hangulata van az egész környezetnek, hogy még olaszok is hitelesnek érzik, még azok is. akik Ferrarát ismerik. Csak azok nem, akik Telcz-et ismerik.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 45. számában, 1973. november 9-én.
