Rabat négy óra járásnyira van Bukaresttől, alig valamivel távolabb — legalábbis időben —, mint Várad, ahonnét Bartos-Elekes István fizikatanár és Bartos-Elekes Ildikó franciatanárnő nyakába vette a világot…
Négy óra az óriási gépmadárral, a Boeinggel — négy évszázad a civilizáció ekhósszekerével. A kettő szintézise: a marokkói főváros sugárútjain nők robognak motorbiciklin — és fátyolban. Vidéken viszont munkát sem kapnak egyebet, mint a Korán születésekor: gyermeket szülhetnek és ételt készíthetnek, első, második, harmadik, negyedik feleségként; imádkozhatnak is napjában ötször, miként az iszlámhit előírja…
A váradi házaspár Tétouanba tartott, a Charif al Idrissi Líceumba fizikát, kémiát, franciát tanítani — s vizsgázni mindabból, amit hazánk emberileg és szakmailag nyújt az értelmiségének. A nagy kaland, vagy nevezhetjük így is: a nagy lehetőség évében már túl voltak a gyakornoki időszakon, a fészekrakáson is; a gyermekáldás kellős közepén kötöttek ki egy másik földrészen. Így lett a kis Zsoltból már óvodáskorban világjáró, s Zsomborkának Hasszán beceneve; ott született, ahol minden fiú Hasszán, miként az uralkodót is hívják.
Tétouan 300 kilométerre van Rabattól és 56 kilométerre Tangertől, az ország északi részén, a Földközi-tenger közelében. Hajdan a marokkói spanyol gyarmat fővárosa volt, most is érintetlenül állnak az egykori követségek és konzulátusok épületei. Az ország nagyobbik, francia befolyás alatt állt részéhez viszonyítva itt jobban konzerválódott a múlt; értékeivel, de zártságával együtt. Állami iskolába kerültek, a modern igények felé való nyitás megtestesítőjébe; szenvedélyes, forrongó kor előhírnökébe; s mégsem lélegezhettek fel megkönnyebbülten: az útravalót nem lehetett továbbadni csomagolatlanul.
– Első dolgom volt — meséli Bartos-Elekes István — felkeresni az igazgatót, hogy jelentkezzem, személyesen is bemutatkozzam; mert még mielőtt útra keltünk, levélben már értesítettem… Bementem hozzá, s úgy vártam, lévén messziről, más földrészről jöttem, hogy kissé elbeszélgetünk. Hát ő csak arabul és spanyolul tudott, átadta az órarendemet, s ezzel kész, a többi rám tartozik. Gyűlés sem volt, csak évharmadzáráskor: a kollégáktól tudtam meg azt is, miként kell osztályozni… A tanítás egészen más rendszerben folyik, mint itt, nálunk. Délelőtt gyakorlati órák (TP – travaux pratiques vigyázz, nem practiques!) vannak. Nyolctól tizenkettőig egy-egy fél osztállyal két-két órán át kísérleteket végzünk, előkészítjük és megbeszéljük a délutáni órákon felvetődő fogalmakat, majd délután kettőtől az egész osztállyal, egyetemi előadásszerűen tágítjuk a kört, összefüggéseibe helyezzük a látottakat. Míg délelőtt a fél osztállyal foglalkoztam, a másik fele természetrajz órán volt, sikerült a tanárnővel zökkenőmentesen megoldanunk a váltást… Déli 12-kor megáll az élet, mindenki szalad haza enni, mert fél egykor kezdődik az imádkozás, a napi öt kötelező imából az egyik.
– S délután meddig vannak az iskolában?
– Hát a főtantárgyakat négyig, ötig hallgatják, azután a többit…
– Ezek szerint otthon már nem is tanulhatnak…
– És nem is lehet nekik házi feladatot adni, az iskolában kell, hogy megtanuljanak mindent.
– Otthonról is úgy vannak elindítva — kapcsolódik be Bartos-Elekes Ildikó —, hogy csak az iskolai tanulásra szorítkoznak. Franciából is így van. Jóllehet egymás közt is beszélték a francia nyelvet, a tankönyv igen vékony volt, és többnyire csak beszédgyakorlatokat tartalmazott. Nem úgy, mint nálunk, ahol nagy anyagot ölel fel, rengeteg gyakorlatot, s megyünk mindenen keresztül. Ott kis nyelvi struktúrákat gyakoroltunk, nagyon hosszú időn át, amíg készséggé váltak. Könyve csak a tanárnak volt, mert az ott igen drága, a mi pénzünkön kb. 135—140 lejnek felel meg az ára.
– Mennyire elterjedt ez az iskolatípus? Elit-iskolának számít?
– Nem. Egyszerű középiskola. Csupán Tétouanban, 150 ezer lakosú város, volt belőle öt… A miénk akkor indult be, amikor odaérkeztünk, azért is kértek szaktanárt, és a laboratórium szervezésével kezdtem. Volt ott lézertől kezdve minden, s nem csak mutatóba: tudják, mit miért vesznek drága pénzért, nyugat-európai cégektől… És ez még nem minden. Ottlétünkkor várt felavatásra egy új épületszárny, az is csupa laboratórium. Valamiért húzták-halasztották az átadását…
– Állítólag, mert nem volt benne elég szék..,
– És a diákok ősszel sztrájkba kezdtek, azokban a laboratóriumokban akartak tanulni, s mert mégsem nyitották meg, egy részük más iskolába iratkozott. Azt akarták, hogy menjek én is velük. Nem mehettem. Akkor meg a másik iskolában azért sztrájkoltak, hogy én miért nem taníthatok ott. . . Az új szárnyat csak év végén nyitották meg.
– Ezek szerint könnyen ment a barátkozás…
– És kissé kellemetlen is volt, mert úgy tűnt, a kollégák rovására részesítenek előnyben…
– Szerették a férjem óráit, főleg a fizikaórákat, ez az alábbi történetből is kitűnhet. A tanítás hivatalosan június 30-ig tart. A diákok jó előre bejelentették, fejezzék be nekik a tananyagot már a májusi turistaforgalom kezdetéig, mert ők aztán többet nem jönnek iskolába. Általában kereskedő-gyerekek, s a család hamar munkára fogja őket. Az apa összehoz a fiának is egy kis boltocskát, előbb csak egy olyan kis cukorkás boltot, vagy emléktárgyüzletet, vagy írószeres boltocskát, épp akkorát, hogy egy kis pult van benne, s aztán ebben árulgat késő őszig…
– Az iskolában pedig nem úgy volt, mint nálunk, hogy a tanulók az osztályban várják a tanárt, hanem az udvaron, a pedellus felügyeletével várakoztak. Ez is az elővigyázatossági intézkedések közé tartozott, hogy az épületben ne legyenek magukra hagyva, nehogy „elfoglalják” azt vagy sztrájkoljanak… ők tudják. A többi tanár tanítvány nélkül ácsorgott, fizikaórára viszont mind eljöttek a diákok. A kollégák görbén néztek rám, s meg is kérdezték, hogy hát mit csinálok én velük… Fizikát tanítottam, tartottam rendesen az órákat, végeztük a kísérleteket… Egyébként a szünetek is többnyire csak ötpercesek voltak, épp annyit tartottak, amíg a tanárok egymás közt kicserélték a csoportokat. Mint értésemre adták, azért, nehogy a tanulók szervezkedjenek.
– Ilyen körülmények körött meglehetősen nehéz őszinte kapcsolatokat kialakítani.
– Én nem tudtam másként viszonyulni a diákokhoz, mint ahogy itthon is megszoktam. Tehát beszélő viszonyban voltam velük. A kollégák zömét kitevő francia vendégtanárok nem így jártak el. Ők, mint az egykori gyarmatosító nemzet tagjai, tartották a távolságot. Nekünk nem voltak ilyen problémáink… Eleinte a diákok ránk is vonakodva néztek, mert keményen, rendszeresen és szigorúan tartottuk az órákat, de aztán felengedtek, sőt kezdtek hozzánk fordulni nem éppen iskolai ügyekben is. A tanításról, ugyebár, azt mondják itt, hogy Iaikus… tehát nem ateista. Nekünk tudományos ismereteket kellett átadnunk, de – s erre felhívták a figyelmünket –, anélkül, hogy világnézeti következtetéseket fűznénk hozzájuk. Egyszer az egyik diák – egy fiú – megkérdezte, megengedem-e, hogy elkísérjen hazáig, és közben meghívjon egy egyórás sétára. Mondanom sem kell, még az elején volt, s meglepett ez a gesztus. Kiderült, hogy pontosan a tanultakkal kapcsolatos világnézeti kérdések érdeklik, amiket nem lehet más módon megtárgyalni, csak így: „félhivatalosan”. Ilyen témával cukrászdába, vendéglőbe se lehet beülni, ami egyébként kisebb szentségtörés lett volna.
– S a szülőkkel hogyan boldogultak?
– Megközelíthetetlenek. A szülőkkel való kapcsolat nem létezik, ezt, mint pedagógiai eszközt ki kellett iktatni — mondja Bartos-Elekes Ildikó.
– S ők se jönnek, nem érdeklődnek?
– Nem szokás.
– Megtörtént, hogy egy nagyon értelmes lánnyal nem tudtam szót érteni. Szigorú voltam hozzá, s ő szemtelenséggel válaszolt. Sajnáltam, mert látszott rajta, hogy tudna, ha akarna…
– Hogyan, lány is járt az iskolába?
– Az egyik osztályomban voltak vagy tízen… Szóval, meg tudta volna ő is tanulni azt fizikából, amit a fiúk. Azt mondtam neki, a következő alkalommal csak úgy engedem be az órára, ha vele jön az édesanyja vagy az édesapja. Hát nem jött vele… Hazaküldtem. A következő nap aztán az édesanyjával együtt jött. Kipakoltam neki, elmondtam mindent, amit ilyenkor itthon szokás. Aztán szünetben hívattak az igazgatóhoz: „Hogy képzelem én azt, hogy az ő tudta nélkül valakit is odarendelek az iskolába?”
– Bepanaszolta az asszony?
– Dehogy. Meglátták, hogy idegennel beszélgetek az udvaron.
– S a kislány megkomolyodott?
– Meg, és nagyon megkedveltem. Nagyon kedves kislány volt…
– Azt szerettem, hogy mindig azt mondták magukról: tanár úr, nagyon kemény fejem van, nehezen megy be abba, amit ön mond, és minden szégyenkezés nélkül tizedszer is megkérdeztek ugyanazt… Nem haszontalanságból, hogy maguk helyett beszéltessék a tanárt, hanem a legnagyobb komolysággal, igényességgel, tisztázni kívántak mindent, elvégre ők, mint mondtuk, csak az iskolában tanultak. A jegyzeteik is gyönyörűek voltak, szépek, pontosak, szemléletesek, egyenértékűek a könyvvel.
– A diákok igényessége minket is megmozgatott. Egyik alkalommal a hullámterjedésről beszéltem nekik. Aztán rájöttem: a terjedés fogalmát nem ismerik, a hullám fogalma szintén hiányzik ismereteikből. A franciatanulásuk ugyan rendkívül szemléletes, rendkívül gyakorlatias, de nem helyettesítheti az anyanyelven szerzett tudást. Ekkor elhatároztam, hogy minden fizikai kategória mellé odaíratom az arab megfelelőt. Előbb vonakodtak, hogy hát ilyesmit még senki sem követelt. Aztán sikerült rávennem az arab szakos kollégákat, hogy menjenek át az arab líceumba, s kérdezzék meg az ottani fizikatanárt, mert az csak nyilvánvaló, hogy előbb anyanyelven kell felfognia a diáknak, hogy miről van szó, másképp én mind magyarázhatok…
– Célravezető volt ez az újítás?
– A gyerekek ráébredtek, hogy van anyanyelvük, és érezték, hogy valóban értük dolgozunk. Ettől fogva kezdtek hozzánk járogatni. Kezükbe adtam a mi példatárainkat, s mellé a román-francia szótárt is… valóságos önképzőkör alakult ki, mert a tanítási időn túl konzultációról megint csak nem lehetett szó, biztonsági okokból… Egy idő után „c’est mon ami”-nak, a barátomnak neveztek nyilvánosan is bennünket. Kísérletet végeztem fizikaórán, higannyal, és elfelejtettem levenni a gyűrűmet. Hát, a higany azonnal megtámadta, rögtön hófehér lett. Az egyik diák elvitt egy ékszerészhez, s mint barátját mutatott be. A gyűrűmet pedig megszabadította az amalgámtól.
Lejegyezte: Zsehránszky István
(Folytatjuk)
Zsehránszky István riportja megjelent az Ifjúmunkás 1979. augusztus 19-i számában.
Miután jól megnéztük a kemencét — esetünkben az iskolát, Bartos-Elekes István és Bartos-Elekes Ildikó nagyváradi tanár-házaspár marokkói munkahelyét — ideje elindulnunk tőle valamerre. Több út kínálkozik, de nem mindenik járható. Jó ezt már az elején tudni, mert egyébként a visszatérés sem garantált. Csábítóan szépek például a mecsetek, külön női mecsetek is vannak, de…
… a nyilvános templomokba, minaretekbe a nem igazhívő nem teheti be a lábát. — Bartos-Elekes István szenvedélyes fényképész, s az arabeszkek jó témát ígértek:
Odamentünk s megkérdeztük, de csak formaságból, hogy bemehetünk-e? Szerencse, hogy nem értették, mit akarunk, mert egyre fenyegetőbben néztek… Aztán megtudtuk: hihetetlen büntetéseket von maga után, ha egy európai bemerészkedik a templomukba. Először is felbontották volna a munkaszerződésünket… Sokáig úgy tűnt, annyival maradunk, amennyit az utcákon láthatunk.
Tétouan két különálló részből áll: az arab városból, a medinából, s az európaiból, amely nagyságra körülbelül úgy aránylik az egészhez, mint Élesd, vagy még inkább, mint Telegd, Váradhoz. A medina az eredeti, zárt falakon belüli város, ahol az utcácskák maximum két méter szélesek, de a keskenyebbeken már oldalazva lehet csak járni. Az utcákon szamár „közlekedik”, s végtelenül zsúfoltak. Ott élnek, nyüzsögnek az igazi, az úgynevezett belső arabok. Az egész város, mint egy kirakóvásár, mindenki kereskedik… Ipar nincs, mezőgazdaság sincs arrafelé, de kereskednek. .. Számunkra rejtély, hogy végső soron miből élnek.
– Ezeket a tárgyakat valaki csak készítette — terelem a szót a szép, tálhoz hasonlóan öblös, rengeteg ötvösmunkát felemésztő sárgaréz asztalra, az eredeti díszítésű kávéskanalakra.
– Ezeket apró, kilenc-tíz éves gyermekek csinálják. Városszerte négy-öt éves gyermekek őgyelegnek: arcukra kiült a gond, maguk kell, hogy megélhetésükről gondoskodjanak. Az asztalos üzlete előtt mindig szegeket keresgélő gyermekeket láttunk; összegyűjtenek vagy kettőt, hármat, s szaladnak a másik utcába eladni néhány centime-ért. Az autójavítónál is parányi gyermek cipelte azokat a súlyos akkumulátorokat; így dolgozik éveken át fizetség nélkül, csak azért, hogy befogadják, hogy majd valamikor szakmát szerezzen; ezt előlegezi az ingyenmunkával…
– Egészséges ember vagyok, meg sem kottyan agy kis cipelnivaló, mégsem vihettem magammal semmilyen csomagot, nem illik.
– És nemcsak azért. A Korán szabályai szerint a muzulmán köteles segíteni a szegényeket, s ezt a kötelezettséget kiterjesztették minden jobb módúra. Nem foszthatom meg a piacon hemzsegő gyermekeket attól a kis keresettől; velük kell vitetnem a bevásárlókosarat, egyébként rosszlelkűnek, fösvénynek tekintenek, s az ilyesmi valósággal kihívásnak számít. Így is, amikor a medinában jártunk, gyakran hallottuk a hátunk mögül: Stranial, Strania!. Vagyis Idegen! És különös módja a jótékonyságnak: az utca népe mindig a tolvajnak drukkol, nem rosszindulatból, hanem mert a lopás is a létfenntartás eszköze. Persze ez csak hallgatólagos megegyezés az utca népénél. Olvastam a Koránt: az nem olyan elnéző…
– Az iskolába, mint mondták, lányok is járnak. Mi lesz belőlük?
– Az iskola még nem mentesíti őket a hagyományos életmódtól. A mostani generációból és mondjuk a négy-öt éve végzettekből a férfiakat felszívja az iparosodás. Így a bankoknál, az irodákban már nőket is alkalmazhatnak…
– De nagyon szerény számban, inkább csak a nagyobb városokban. Nálunk az óvodában és a postán volt egy-két nő, de máshol sehol. A kereskedelem a férfiak doméniuma. Casablancában és Rabatban már gyakrabban lehet látni női alkalmazottat is… Tanulásuk tehát, az esetek többségében, elvész, hiszen még most is, sokszor meg sem várják a kamaszkor lejártát, s kiveszik őket az iskolából…
A hagyományos képlet ez: tizennégy éves korban férjhez mennek, mondjuk, egy hatvanéves fiú veszi el őket, s az ismerkedés a nászéjszakán történik. A változás csupán annyi, hogy a mi iskolás lányaink esetében fiatalabb volt a vőlegény, úgy 25—30 éves, s a házasság előtt már valamennyire megismerkedhettek.
– A törvények most már tiltják az iskoláslányok számára a férjhez menést. Ezért inkább csak eljegyzésekről lehetett hallani: az esküvőt titkolják, de megtartják. A hagyományos asszonysors pedig eléggé nyomasztó perspektívája. A házasság nem érzelmi alapon, hanem a családok közötti anyagi megegyezés útján történik. A férfinak négy feleséghez van joga. A gazdagabb megteheti, hogy négy. asszonyt tartson, de általánosabb az, hogy váltogatják a feleségeket, aminek következtében fél családok kallódnak: egy-egy anya négy-öt gyerekkel egyfelé, tíz évvel fiatalabb asszony gyermekeivel másfelé: az apa sokszor egészen idős ember, vagy már meg is halt, vagy már olyan fiatal felesége van, mint az első asszonytól származó gyermekei… Ezen összevisszaság ellenére nagyon szigorú hierarchia érvényesül. A koridős, a nagyapa, aki még kitűnően tartja magát, olyan szépen egyenesen ül, olyan méltósággal reprezentál…
– Mint egy patriarcha …
… korlátlan ura a családnak. Kezet csókol neki mindenki, a fiától kezdve a család valamennyi férfitagjáig, és ugyanígy a nagyobb fiútestvérnek a kisebbek, s általában a fiúknak a leánytestvérek.
– Hogy ők mennyire a hierarchia alján vannak, hadd idézzünk fel egy történetet. A nők még a vallásban sem egyenlőek a férfiakkal. Két haláleset is volt a diákjaink között: meghalt két fiú és kötelességünknek éreztük, hogy mi is beálljunk a temetési menetbe. Feltűnt, hogy egyetlen nő sem volt ott. Az anya nem kísérhette el utolsó útjára a fiát. Csak öt nap múlva mehetett ki a sírjához… A halálesetek okát, egyébként, sohasem tudhattuk meg.
– Nagyon éreztük a kapcsolat hiányát. Ezen nem enyhített az sem, hogy szakmai téren megbecsültek bennünket. Az inspektor úgy meg volt elégedve az óráimmal, hogy áthelyezésemet javasolta egy műszaki líceumba, ahol többet foglalkozhattam volna elektronikával, lévén, hogy abból készülök doktorálni… Elhatároztuk, hogy nyelvet tanulunk: feleségem spanyolórákra járt arab líceumba, mert ugye ez a másik forgalomban lévő nyelv arrafelé, s nekiláttunk az arabnak is, tanárunk az egyik utcai kereskedő volt. Két év alatt eljutottunk odáig, hogy be tudtunk arabul vásárolni, sőt még az összeadást is megtanultuk… Igen, ő másképp ad össze, mint mi. Mintha csak a halmazelmélet valami ősi alkalmazása lenne. Kis számológépén jegyzi a tételeket, mondjuk, az egyik zöldség két dirhámba, a másik négybe, a harmadik háromba kerül: ránéz a számológépre és kopog, egyesével kopogja ki az összeget, hihetetlen gyorsasággal… Tanítványaink révén aztán bekerültünk az „utcáról” egy házba is, egy jómódú arab tangeri lakásába. Algériából származott, tudtunk tehát vele beszélni, franciául.
– A ház legszebb része a belépő. Felmentünk egy pár lépcsőn, s a házigazda ott, a hallban fogadott. Olyan méltóságteljesen nyújtotta a kezét, olyan nyugalommal, minden felesleges mozdulat nélkül vezetett be, s olyan szép fogadószavakat használt; régi francia regényekben lehet olvasni hasonlókat. A fogadószobából két szalon nyílt, a férfiaké és a nőké. Velem kivételt tettek, a férfiakéban kezdhettem az étkezést. Az asszony csak egy pillanatra jelent meg, kissé megnyitotta az ajtót s valamit közölt nagyon halkan a férjével… A szalonban ilyen öblös rézasztalkák voltak, azokat ültük körül banketteken, taburetteken. Díszes kis mosdószerkezetet hordoztak körül, majd nagy tálakon megérkezett az étel.
– A kis öreg mindenhez történeteket fűzött. Három ujjával kiszakította a legfinomabb falatokat a puhára párolt birkából, tyúkból, s közben elmagyarázta, hogy két ujjal csak Mohamed prófétának volt szabad ennie… Választékos, gyönyörű francia nyelven folyt a társalgás, s vendéglátóink olyan eleganciával használták a három ujjukat olyan kecses mozdulattal emelték szájukhoz az ételt, hogy mi csak bámultunk. Aztán csendben beléptek a szolgák, s elemelték a tálakat, pedig még sok ennivaló volt rajtuk…
– Átmehettem a női szalonba, majd a férjemnek is megengedték, hogy néhány fényképet készítsen ott. A nők előbb csendben ültek, csak egy-egy vendég érkezése, a huj-juj-juj-szerű üdvözlő szavak oldották némiképp a hangulatot. Mikor a társaság egyben volt, előkerültek a kis kerámia-hangszereik, amolyan köcsögök, melyek szájára bőr van feszítve, és ezeket ütögették. Egészen belemelegedtek, s akkor az egyik beperdült a szalon közepére, és táncolni kezdett, így, csípőt riszálva, a hasát mozgatva, miként a képen is látszik…
– Egymásnak táncolnak?
– Hihetetlen, de így van: csak egymásnak. A férfiak nem bejáratosak az ő szalonjukba, s ők sem a másikba; soha nem ülhetnek például a férfiakkal egy asztal mellé.
– Olyan másfél kilós aranypánt volt a derekukon, rengeteg aranyat hordanak. Ezek státusszimbólumok, amelyek a családon belül öröklődnek. Az asszony úgyszólván letétbe kapja ezeket a házassági szerződés alapján. Ettől még meglehet, hogy nagyon szegény az illető család, semmi készpénze sincs… A tánc addig tartott, míg megjelentek az ételes tálak s rajtuk a maradék, kissé elrendezve. A nők mindig csak a férfiak után ehetnek.
– A fényképezés egyébként szinte balul ütött ki. A női szalonban volt egy aranyos kis göndör hajú gyermek az anyja szoknyájához bújva. Mikor ráállítottam a gépet, az asszony kitört magából, rejtegetni kezdte a gyermeket, gyűlölködve nézett félt, hogy szemmel megrontjuk… Végül is nem lett baj, s idővel a meghívások szaporodtak: keresztelőkön, esküvőkön s más családi ünnepeken is részt vehettünk. Ez pótolta feleségemnek a szomszédasszonyok hiányát; mert szomszédolni Marokkóban, ugyancsak nem szokás.
Nézzük a színes diákat. Bartos-Elekes István és Bartos-Elekes Ildikó egymás szavába vágva mesélnek, dialógusukat még újságoldalakon át lehetne folytatni. A „marokkói szesszió” eredményei is körvonalazódnak: Bartos-Elekes István már három hazai tankönyvhöz készítette el az illusztrációkat, mert rájött, hogy a szép rajz, az önmagáért beszélő fénykép, a minden információt tartalmazó szemléltetés minőségileg könnyíti meg a tanulók dolgát. Hogy Bartos-Elekes Ildikó mivel rukkol ki franciaóráin, még talány: annyi biztos, hogy diákjai kevesebbet magolják majd a Cid-idézeteket. Álszerénység lenne elhallgatni: a rabati lapokban igen jó sajtójuk volt a romániai vendégtanároknak.
Lejegyezte: Zsehránszky István
Zsehránszky István riportjának második része megjelent az Ifjúmunkás 1979. augusztus 28-i számában.
A korabeli tétouani fotókat – Kodak diafilmre – Bartos-Elekes István készítette és látta el magyarázó aláírásokkal:
Avenue Mauritanie: baloldalon a megyei Tanfelügyelőség, mi az utca elején levő igen forgalmas keresztutcában laktunk
Place Hassan II. Szemben a Spanyol konzulátus, balra a királyi palota. A téren a tétouani polgárok véletlen felvonulása. A baloldalon kereskedők, tisztviselők lehetnek, szemben egy ilyen férfihoz tartozó első feleség, középen egy „bonne” (cseléd valahol), előtte faluról bejött férj-feleség, a jobboldalon a diákjaim jönnek. A narancsot senki se lopja le, örök díszként odaszárad.
Place Hassan II. Berber férfi a két feleségével, rajtuk a jellegzetes hófehér Haïk. Háttérben Tétouan egykori legnagyobb mecsetje az igen ritka, tégla-minarettel. Ez a tér átjáró volt a modern újváros és a még mindig falakkal elzárt, igen jól konzervált medina között. Nemrég ezt a teret lebontották, élettelen műkő borítja az egészet, megszűnt a sétáló-nyüzsgő tömeg, „fejlődik” a város.
A Maxi Taxi a trolibusz vonalán jár, annál valamivel drágábban veszi fel a megállóban várakozó utasokat. Kérésre a közeli helységekbe is elvisz. A jobboldalon állkendős asszonyok beszélgetnek a megszűnt vasútállomás előtt. A szép, régi épület ma a Modern Művészetek Múzeumának ad helyet.
Minden arab városnak a medinája adja meg a lényegét. Itt megállt az idő, minden úgy történik, mint évszázadokkal ezelőtt. Egyedül a táskarádiókból mindenünnen szóló, végtelen tekergésű zene jelzi, hogy a XX. század vége felé tartunk. Az asszonyok szabatlan ruhaanyagdarabokat kötnek magukra, óriási szalmakalappal védekeznek a meleg ellen. Nagyon sok népi kerámia van, korongolt dísztányérok, de agyagnudlikból készült főzőalkalmatosságok is. Ez egy hegyes vidék, talicskát, szekeret nem látni, de délen, a pusztáságban mindenütt van szekér, a népi kerámiák mind korongoltak. Senki se vessen rám követ, ha ezt a kerék egykori ismertségével kötöm össze!
A Covid-ról még szó sem volt, a mi vidékünkön a fátyol helyett egy állkendőt használnak, ez a nőknek kötelező. A beszélő kissé leemeli az állkendőt, így csevegnek órákon át. Az általuk szőtt anyagot árulják, ez van rajtuk is. Mögöttük a férjük által agyagnudlikból képzett edény, a tajine (tázsin) van. Egyszerre árulják a tűzhellyel, ami szintén agyagnudlikból készül, de három ponton alátámasztja a tázsint. Faszenet raknak bele, alul néhány lyuk van, a tűz azokon keresztül kap levegőt. A lassú tűzön utánozhatatlanul finom, párolt húsok készülnek. Minden arab háznak van egy pátiója, belső udvara (ez jellemző a Földközi-tenger medencéjére), az asszonyok ott főznek, mosnak, élnek. Elvileg nem mehetnek ki az utcára.
A piacon illik alkudni! Az sértés, ha nem értékelem az áruját. Ez szertartásosan folyik, mert a „pshál cemmen” – mennyi az ára kérdés után a vásárló válasza a „bzeef”, azaz sok szokott lenni. Ilyenkor nem ez a szemtelen ítélet a fontos, hanem az, hogy a szomszédnál, ami ezért, meg azért, jobb, ott csak ennyi vagy annyi. Sokszor előfordul az itt látható eset is, hogy átadják a kialkudott pénzt, de a vélemények rögzítése tovább folyik. A vásárlás egy társadalmi esemény, azt illendően kell lefolytatni, az árusok nagyon megvetik a „csípőből” fizető gazdag embert.
A délelőtti kísérletezési óra után a diákokkal elpakoltuk az eszközöket, majd arra kértem négy diákot, hogy a délutáni tanteremben töröljék le a padokat, mert a takarítónők óriási porfelhőt keltenek. Szívesen vállalkoztak, én pedig megígértem nekik, hogy hazáig viszem őket. Vittem, és megcsodáltam a régi és új házakat, láttam, hogy az egyszerűbbeknek nincs pátiója. Megköszöntem a segítséget, megköszönték a hazavitelt, elváltunk. Másnap reggel hivatott az igazgató, és a portöröltetés miatt nagyon kikaptam. A magyarázat még jobban fájt: ezek a diákok urak lesznek, nem foghatom be őket olyan munkára, ami a szegények kenyere szokott lenni. Felfordítottam az értékrendjüket, megsértettem az önbecsülésüket. Nagyon zavart a rejtett kasztrendszerük. A városban egyesek csodáltak bennünket, hogy a nagy Ceauşescu országából jöttünk, mások pedig kommunista ügynököknek hittek. Mi tanítani mentünk, de a bennünk kifejlődött általános emberi értékrendünket nem hagytuk otthon.
