Gyorsuló tempó. A paleoantropológia és a régészet adatai szerint az ősember legkezdetlegesebb mesterségesen előállított eszközei körülbelül egymilliónyolcszázezer évesek. A homo habilis maradványaival együtt kerültek felszínre igen mélyen fekvő földrétegek alól, Afrikában, a régészeti ásatások során.
Több mint egymillió évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az ősember eszközei alig észrevehetően tökéletesedjenek. Később azonban már néhány százezer év is elegendő volt, hogy őselődeink az eszközkészítés és eszközhasználat tudományában újabb lépést tegyenek előre. A következő lépés megtételéhez viszont az éveknek már csak a tízezrei, majd csupán ezrei is elegendők voltak. A tempó így gyorsult tovább, míg eljutottunk a jelenbe, amikor a gőzhajó és a gőzmozdony alig több mint száz év alatt el is avult és már-már odajutott, ahova a sok tíz- és százezer évelőtti kőszerszám: a múzeumba. Századunk elején apáink még csodájára jártak a legprimitívebb autónak vagy dédunokáik kézlegyintéssel intéznék el, ha valaki tízéves kocsitípussal dicsekednék.
De nemcsak az eszközök és a termékek avulnak el manapság szinte egyik évről a másikra, hanem a munkamódszerek is. A gyártási technológiákban néhány évtizeddel ezelőtt még a jó hagyományok jelentették a fő erőt. Ma azonban ez már nem elég, mert a leszűrődött tapasztalatok csak a változó és folyton növekvő követelményekhez való alkalmazkodással szorosan egybeforrva lehetnek valóban hasznosak. A termelési technológiákat napjainkban egy emberöltőn át többször is korszerűsíteni kell.
Az iskolával sem különb a helyzet. Ha a fiatal Australopithecusoknak és Homo erectusoknak iskolában kellett volna elsajátítaniuk az élelemszerzés, a vadászat és a ragadozókkal szembeni védekezés furfangját és ügyességét, akkor százezer évekig is érvényben maradhatott volna ugyanaz a „tanterv” és „program”. Még századunk elején is sok éven át alkalmazhatták változatlanul az iskolai tanterveket, programokat és tankönyveket. De ez már a múlté. Manapság még egy fél évtizedre sem igen lehet rögzíteni az iskolai tananyagot. Folytonos kiegészítésekre, tökéletesítésekre, csiszolásokra van szükség. Nemhiába élünk a technikai-tudományos forradalom korszakában. Ha ez így folytatódik, már-már odajutunk, hogy mire az újat megvalósítjuk, már el is avult. A gyorsulás következtében a jövő egyre közelebb kerül a múlthoz, a holnap a tegnaphoz s a jelen egyre zsugorodik. Mire a holnapot elérjük, az menten tegnapivá válik. Úgy látszik tehát, hogy a tegnap és a holnap határán lenni nem ugyanazt jelenti ma, amit tízezer, ezer, száz vagy félszáz évvel ezelőtt. A jelen zsugorodása következtében az ember (a homo sapiens) kezd egyre inkább siető emberré válni, aki hovatovább semmire sem ér rá. A fejlődési ütem gyorsulásának szemléltetésére egy másik síkban készített metszetet is megvizsgálhatunk . Megnézhetjük, például, milyen arányban növekedett a magasabb tudományos képzettségű (a doktori címet megszerző) szakemberek száma az Amerikai Egyesült Államokban.
Megközelítő statisztikai adatok szerint a tizenkilencedik század kezdete óta az ilyen magas képzettségű szakemberek száma általában ötven évenként megtízszereződött. Ennek megfelelően 1850-ig ez a szám 1000-ről 10 000-re,1900-ig 100 000-re, századunk második feléig pedig körülbelül egymillióra emelkedett.
Ha átlapozzuk az American Men of Science évenkénti kiadásait, megállapíthatjuk, hogy a kötetekben megemlített tudományos kutatók száma (a társadalomtudományok művelőin kívül) átlagosan 12 és fél évenként növekszik a kétszeresére. A kiadvány 1910-ben 5500 nevet. 1944-ben 34 000, 1948-ban 50 000, míg 1960-ban 98 000 tudományos kutató nevét tartalmazza (Derek J. de Solla Price nyomán).
Érdekes adatokat kapunk, ha a tudományos kutatószemélyzet számának növekedését párhuzamba állítjuk az összlakosság számával. Az alábbi táblázatból kiderül, hogy az Egyesült Államokban ma tízszer több természettudományos kutató jut egymillió lakosra, mint 1903-ban.
(Év: egymillió lakosra jutó tudományos kutatók száma)
1903: 50
1928: 110
1938: 220
1955: 440
I960: 480
Derek J. de Solla Price (Ştiinţă mică, ştiinţă mare, Tudományos kiadó, Bukarest, 1971.) adataiból az is kiderül, hogy Amerikában a nagy fizikusok száma körülbelül húszévenként, a főiskolai hallgatóké tizenötévenként, a tudományos intézetek tagjainak száma pedig tízévenként emelkedik a kétszeresére.
Közvetlen tapasztalatból tudjuk, hogy a szocialista országokban milyen erővel halad előre a fejlődés a tudás frontján. Hazánkban egy negyedszázad alatt megkétszereződött az egyetemek száma, és megsokszorozódott a főiskolák, a főiskolai hallgatók, a tudományos intézetek, valamint a főiskolai előadó és kutatószemélyzet létszáma. Ez a fejlődési ütem azonban nem csak az intellektuális pályákon tapasztalható. Egy évszázaddal ezelőtt a közlekedés és a szállítás lebonyolításához mindenekelőtt kocsisokra és szekeres emberekre volt szükség. Ezzel szemben ma az óriási mértékben megnövekedett forgalmat gépkocsivezetők, mozdonyvezetők, pilóták stb., vagyis iskolázott és szakképzett emberek egész hadserege bonyolítja le. Manapság már nehezen találunk olyan munkakört, amely ne követelne megfelelő iskolázottságot és szakképzettséget.
Az iskola az idő nyomában. Az elmondottakból következik, hogy hovatovább egyre döntőbb jelentőségű feladat hárul az oktatásra és a nevelésre. Az iskolának ma kivétel nélkül mindenkit fel kell emelnie a tudás bizonyos színvonalára. Még a gyengébb értelmi képességű egyének sem maradhatnak iskolázatlanul. Ilyen körülmények között az iskola csak alapvetően új és a hagyományos oktatási és nevelési módszereknél sokszorosan hatékonyabb eszközök segítségével teljesítheti a kor igényének megfelelően feladatát.
Valamikor még a kényszerítő és frusztráló módszereket alkalmazták az iskolában, például a fenekelést, a tenyerest, a fülhúzást, az áristomot, a kitérdepeltetést, a szamarak padjába való ültetést, az iskolából való eltávolítást. Mai emberszemléletünk nem engedi meg ezeket a módszereket, de különben is ma már tud juk, hogy közvetlen frusztrációval és kényszerrel nem lehet magas szintű értelmi erőfeszítéseket és teljesítményeket biztosítani. Az igényesség vagy a szigorú osztályozás önmagában csak nagyobb teherbírású tanulóknál vezet jó eredményekhez. Ez pedig manapság édeskevés. Tapasztalatból tudjuk, hogy a dorgálás, a korholás vagy a beszéddel való meggyőzés is legfeljebb csak ideig-óráig hatásos. Az iskolából való eltávolítás pedig már eleve ellentmondásban van azzal a célkitűzéssel, hogy mindenkinek el kell végeznie az általános iskolát. Mindebből az következik, hogy ma már nem elegendő a tanulóknak magyarázni, munkájukat ellenőrizni és elbírálni. Ma elsőrendű feladat megnyerni a tanulókat az iskolának, mert nemcsak a tanulóknak van szükségük az iskolára, de ugyanakkor az iskolának is, a társadalomnak is szüksége van a tanulókra, a leendő építőkre.
Megnyerni a tanulókat az iskolai tevékenységnek azonban nem igénytelenséggel és nyájassággal lehet, hanem azzal, hogy biztosítjuk számukra a nehézségek leküzdésének és a problémák megoldásának örömét, a sikerélményt, az önmegvalósítást.
Könnyű ezt mondani, de lehetetlen megvalósítani – gondolhatja bárki, aki ismeri a folyton növekvő iskolai követelményeket. Valóban az a helyzet, hogy a mai gyerekeknek összehasonlíthatatlanul többet és nehezebb anyagot kell elsajátítaniuk az iskolában, mint szüleiknek kellett annak idején. A tananyag bővülése pedig elkerülhetetlen: a technika és a tudomány egyre gyorsuló fejlődése, a tudományos ismeretanyag rohamos felhalmozódása szükségszerűen az iskolai feladatok növekedéséhez vezet.
Ismeretes, hogy a tudományos információ mennyisége tízévenként a kétszeresére nő, ami azt jelenti, hogy egyetlen évtized alatt annyit gyarapszik, amennyit az emberiség egész eddigi története folyamán gyarapodott. Ez a magyarázata annak, hogy a tanárnak ma sok esetben olyasmit kell a középiskolában tanítania, amit annak idején ő csak az egyetemen vagy a továbbképző tanfolyamokon sajátított el.
A feladat tehát valóban rendkívül nehéz, és a hagyományos pedagógiai és didaktikai gondolkodásmód keretében nem is oldható meg. Nemhiába bombázzák kritikával ma széltében-hosszában a szakemberek a hagyományos iskolát, és nemhiába írnak az oktatás tudományos forradalmának szükségességéről (Skinner) stb. A szakemberek természetesen nemcsak bírálnak, hanem ugyanakkor új elveket is megfogalmaznak.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 25. számában, 1973. június 22-én.