A minap újra átnéztem az ember származásáról és fejlődéséről szóló néhány könyvemet. Ez alkalommal furcsa módon szemembe ötlött valami, ami eddig még sose vonta magára különösebben a figyelmemet. Feltűnt ugyanis, hogy a szemléltető képeken őseinket millió évekre visszamenőleg bottal, doronggal és kőeszközzel a kezükben ábrázolják. A fából készült lándzsa valószínűleg alig százezer éve került be az ember fegyvertárába (a neandervölgyi embernél). Csak a jelenkori ember első képviselőinél, a cro-magnoni embernél (az utóbbi 35 ezer év) látunk a képeken „modernebb” eszközöket, mint például íjat, nyilat, szigonyt.
A kőből (majd csontból) készült ütő, szúró és vágó eszközök, valamint a bot használata évmilliókon át lényeges vonása az ősembernek. Ezek a tárgyak úgy hozzákapcsolódtak az ősemberhez, annyira hozzátartoztak életéhez, mintha saját testrészeivé váltak volna, amelyek nélkül ősünk már puszta létét sem tudta volna biztosítani. A kőbaltájától és botjától megfosztott Sinanthropus vagy Homo habilis olyan lett volna, mint a szárnyaszegett madár vagy az erejét vesztett oroszlán. Az eszközhasználat lett az ősember igazi ereje, a magasabbrendűség perspektíváinak alapja. Ez az eszközhasználathoz kötött lét az ősembernél természetesen még csak az út kezdetét jelentette. A mai embernél azonban ez a vonás, mondhatnánk, szinte abszolutizálódott. Az ember az eszközhasználat révén vált óriássá. A minden eszközétől megfosztott, az eszköz előállításától és eszközhasználattól teljesen eltiltott mai ember feltétlenül azonnali pusztulásra volna ítélve.
Az Australopithecus egyes kutatók szerint két-három millió évvel ezelőtt jelent meg, és valamivel kevesebb mint egymillió éve pusztult ki. Ez az ősrokonunk még inkább majom, mint ember. Testvérével, a Ramapithecusszal együtt átmenetet képez az ősmajom és az ősember között. Valószínű, hogy a fejlődés során ezek voltak az első valódi eszközhasználó lények. A szemléltető képeken – amint a szakemberek elképzelték és rekonstruálták őket – bottal és kővel a kezükben, két lábon járva, csoportosan üldözték a kiszemelt vadászzsákmányt. Elődjük, a Dryopithecus, amely jó néhány millió évvel előbb jelent meg, még nem használhatott semmiféle eszközt, még a legegyszerűbb botot sem, hisz ma is élő majomleszármazottai, az emberhez legközelebb álló majmok (gorilla és csimpánz) sem igazi eszközhasználó lények. Tehát a Dryopithecus leszármazottai egyik ágon nem sokra vitték, ma is majmok, igaz, hogy a legelőkelőbbek a majmok között: csimpánzok és gorillák.
A másik ágon azonban az Australopithecus, a Ramapithecus és a Homo habilis vonalán megtörtént az a lépés, amely sorsdöntő és végzetes volt az élővilág további fejlődésében. Az állat képessé vált a külső környezet egyes tárgyait a maga szerveiként, vagyis eszközeiként használni, képessé vált a külső világ tárgyaiból magának mind hatékonyabb eszközöket készíteni és ezáltal erejét megsokszorozni. Ezek után most már új elv, az eszközhasználat elve kezdett érvényesülni a további fejlődésben.
Ezután a létfeltételekhez való alkalmazkodásban nem annak lett előnye, akinek erősebb agyarai vagy hatalmasabb karmai voltak, hanem azoknak, akik jobb, tökéletesebb eszközökkel rendelkeztek, akik az eszközöket ügyesebben tudták használni és akik azokat nagyobb hozzáértéssel tudták elő is állítani. A természeti tényezőkön kívül most már technikai, civilizációs tényezők is kezdtek beleszólni abba, hogy melyik fajtának mi lesz a sorsa, kipusztul-e vagy pedig tovább él. Hogy ezeknek a tényezőknek milyen nagy a szerepe, arra a későbbi, már történelmi korszakból is számos példát mondhatnánk.
Az Australopithecus elveszítvén alapvető majom „erényeit” (az igénytelenebb életmódot, a fákon való ügyes mozgást), már nem minősülhetett vissza csimpánz és gorilla rokonainak életmódjába, pedig ott lettek volna még esélyei a fennmaradásra (ha vissza tudott volna térni a fára), viszont megszerzett emberi tulajdonságai valószínűleg nem voltak elegendők ahhoz, hogy a természetes szelekció szigora alatt fejlettebb rokonaival (a Homo habilissel, majd a Pitecanthropusszal) felvehesse a versenyt, s így egy-két millió éves életút után kipusztult.
Az Australopithecus kipusztulását valószínűleg más biológiai tényezők is meghatározták. Az eszközhasználat tényét, még a közönséges bothasználatot sem szabad szimplista módon értelmeznünk. Ahhoz, hogy felmérjük jelentőségét, látnunk kell előfeltételeit, velejáróit, következményeit stb. Mindenekelőtt nem szabad elfelejtenünk, hogy az eszközhasználat feltételezi a kéz és az értelmi képesség bizonyos fokú fejlettségét.
Azt szokták mondani, hogy az emberszabású majom – és különösen a csimpánz és a gorilla – eszközhasználatra képes. Számos kutató (W. Köhler, Ladigina Kötsz, Yerkes és mások) kísérleteiben kiderült, hogy a majom bizonyos eszközöket különböző tevékenységekben célszerűen tud felhasználni. Például a keze ügyében levő bottal veri a mennyezetre felfüggesztett banánt, be tudja húzni a rácson kívül levő gyümölcsöt stb. Erre sokan felkiáltottak: íme, a kortárs majmok is eszközhasználók!
A megállapítás azonban elhamarkodott volt, mert alaposabb vizsgálat után kiderült, hogy legokosabb majmaink sem őrzik meg az eszközt sem a maguk, sem utódaik számára. A botot csak alkalomszerűen, bizonyos helyzethez kötötten alkalmazzák (eszközhasználatuk tehát kizárólag szituatív jellegű). Ez azt jelenti, hogy a bot szerszámfunkcióját nem tudják kiemelni, és a konkrét helyzetektől nem tudnak elvonatkoztatni. Ahhoz, hogy a csimpánz alkalmi bothasználatát valódi eszközhasználatnak nevezhessük, az kellene, hogy a majomnak fejlettebb agya, elvonatkoztató és általánosító képessége is legyen. Ha a majom mentális (értelmi) síkon a bot szerszámfunkcióját ki tudná emelni és ha ezt a funkciót, mint ilyet, a konkrét helyzettől függetlenítené, akkor képes volna az eszközt mint olyat meg is őrizni és átadni. Az eszköz így maga is a tevékenység tárgyává tudna válni. Csak ilyen körülmények között lehetne a bothasználatot valóban eszközhasználatnak tekinteni, és az élőlény tevékenysége csak ilyen feltételek között változhatna munkává.
Akkor, amikor az emberré válás korszakában őseink eszközhasználó lényekké váltak, ezzel egyidejűleg szükségszerűen elvonatkoztató és általánosító tevékenységük is kifejlődött. Erre vonatkozólag tájékozódhatunk az agyvelő méreteinek növekedéséből. Az Australopithecus agya átlagosan körülbelül 500 köbcentiméter volt, a Homo habilisé körülbelül 680 köbcentiméter , a Pitecanthropusoké 860, a Sinanthropusoké1051 köbcentiméter volt, a mai emberé 1300, a csimpánzé viszont átlagosan csak 400 köbcentiméter körül van.
Az eszközhasználat képessége is, de maguk az eszközök is, kezdetben igen lassan fejlődtek. Millió év alatt alig halad előre valamit az ősember technikája – „tudománya”. A Homo erectusnál (Pitecanthropus, Sinanthropus, Homo erectus paleohungaricus stb.) mintegy félmillió évvel ezelőtt, sőt még a neandervölgyi embernél (Homo sapiens) száz-kétszázezer évvel ezelőtt is a kőből és csontból készült szerszám és mindenekelőtt a bot volt az ember egész felszerelése.
A fejlődés azután fokozatosan felgyorsult, mert a fejlett eszközök mindinkább lehetővé teszik maguknak az eszközöknek is a fejlődését. A tűz és a fémek felfedezése természetesen nagyot lendített az előrehaladás ütemén.
Végül az emberiség pár millió év alatt eljutott a bottól a komputerig meg az űrhajóig, és ki tudja, hova fog még eljutni századunk végéig. A fejlődés utolsó és legrövidebb szakaszában, vagyis az utóbbi alig pár ezer év alatt számtalan eszköz született és ugyanakkor számtalan eszköz avult el. Gondoljunk például a faltörő kosra, a kézi kukorica- vagy sódarálóra vagy akár az alig több mint százéves gőzmozdonyra, amelyet egyes országokban már csak a múzeumokban lehet látni. Ezzel szemben a bot az emberi kézben két-hárommillió éves kora ellenére is még mindig tartja magát.
Botjuk van még ma is a pásztoroknak, vándoroknak, halászoknak, öregeknek, gyermekeknek. Ludas Matyinak is botja van. Bottal verik ma is a diót, nyársboton sütik a zsiványpecsenyét, rúdra akasztják a kolbászt, bottal piszkáljuk meg a tüzet, a kohókba is hatalmas fémrudakkal nyúlnak. Nagyapám alakját sem tudnám felidézni másképpen, mint bottal a kezében. Ha a legelőre ment, bottal ment, ha a vásárra ment, botját is vitte, mégpedig a legszebbet.
Gyermekkoromat sem tudom elképzelni bot nélkül. Bottal hajkurásztuk az állatokat, bottal fröcsköltük a sarat, bottal csapkodtuk és zúztuk be a vékony jégréteget a vízparton, bottal ütöttük a labdát, bottal vertük a telefonpóznát, hogy csodás zenei hangokat csaljunk ki belőle, bottal mértük a víz mélységét, ha át akartunk gázolni rajta.
A kutyák ellen is bottal védekeztünk, kígyós helyekre is bottal mentünk. Bottal a kezünkben sosem voltunk védtelenek. (Egyszer azzal ijesztgettek, hogy a kert alatti sűrű bokrokban farkasok tanyáznak. Egyik napon aztán néhány hasonló korú társammal botokkal felszerelve elindultunk, hogy móresre tanítsuk a fenevadakat. Egy órát vertük és szurkáltuk a bokrokat botjainkkal. Amikor azután megelégeltük a paskolást, mert kezdtünk elfáradni, valamelyikünk megállapította, hogy most már biztosan meg is döglöttek a farkasok, vagy ha nem, legalábbis örökre elment a kedvük attól, hogy még arra felé jöjjenek, így, hála botjainknak, legyőztük az ideképzelt veszedelmes ellenséget, s „győzelmünk” számunkra felért egy igazi farkasvadászattal.) Ezek után nem csoda, ha bottalanított gyermekkoromra csak úgy gondolhatnék vissza, mint a sótalan ételre.
Manapság a városiasodás feltételei között mind kevesebb gyerek és felnőtt kezében látok botot. A bothoz nagy szabad tér kell, sok rejtélyes dologgal, amit a bottal lehet felkutatni és meghódítani.
A bot azonban nem tűnik el az emberi világból, csak hozzáidomul a változó feltételekhez. Mivel annyi tapasztalatom, annyi kedves élményem kapcsolódik a bothoz, képe iránt érzékennyé vált szememmel mindenütt ott látom, ahová csak beépült. Ott látom a kalapács nyelében, a bányász fúrójában, a gépkocsi sebességváltójában, kardántengelyében, az emelődaru karjában, a hegedű vonójában, a dobverőben, a cimbalomütőben, zászlók rúdjában és sok más helyen.
A bot a maga egyszerűségénél és nagyszerű fizikai tulajdonságainál fogva millió éveken át volt hűséges segítőtársa az embernek. Segítségével az ember megnövelte karjának hatósugarát és megsokszorozta cselekvésének hatóerejét. A botot az ember faragta, de rangosabb eszköztársaival együtt az ember kezében azután maga is hozzájárult az emberi életfeltételek és ezáltal magának az embernek a fejlődéséhez.
Többmillió éves fejlődése során a bot mindig feltűnés nélkül, szerényen teljesítette szerepét. Nem lobogott, nem füstölgött és nem pusztított, mint hivalkodó társa, a tűz,és nem is pörgött, mint másik rangos társa, a kerék, de mindig az ember keze ügyében volt és elkísérte kenyérkereső útján, barangolásaiban, segített a világ kifürkészésében, bátorságot öntött beléje és biztonságérzést kölcsönzött neki. Amikor emberi létünk, szellemi és fizikai képességeink, civilizációnk, tudósunk forrásait kutatjuk a régmúlt időkben, amikor a gyökereket fürkésszük a mélyben, eszközeink szerepének tanulmányozása sem kerülheti el figyelmünket. És ezek közt az eszközök között, bár szerényen, de ott van a bot és nagyszámú leszármazottja.
Megjelent A Hét III. évfolyama 6. számában, 1972. február 11-én.