Van tíz kötegnyi újságom. Hazudnék, ha azt írnám, hogy azért nem szabadultam meg tőlük, mert éjjel-nappal lapozgatom a Bukarestben megjelenő magyar hetilap elsárgult számait. Az viszont nagyon is igaz, hogy ha valamire – adatra vagy hangulatra – szükségem van, s nem találom a romániai alapkiadványokban, akkor A Hét mindig segít. Ilyenkor belefeledkezem az évfolyamokba, összeolvasok hosszan elhúzódó sorozatokat, búvópatakként fel-felbukkanó vitákat, átböngészek szenvedélyes tudósi beszámolókat és felelős közírói megnyilatkozásokat.
A figyelmes olvasó folyamatában kísérheti figyelemmel egy nemzetiségi orgánum kisebbségformáló tetteit. Fogalmazhatnám úgy is, hogy o nemzetiségi orgánum tíz esztendő erőfeszítéseiről árulkodik, Balogh Edgár kifejezésével élve: az önösszeszedés örömeiről és gondjairól. S korántsem a testvérlapnak kijáró udvariasság okán vélem szinte modellszerűnek A Hét sokarcú- ságát. Sokkal inkább azért, mert ez a hasonlíthatatlan újság – az Élet és Irodalom mellett testvérlapjának tekinthetné az Élet és Tudomány, a Magyarország, az Új Tükör, talán még a Film- Színház- Muzsika is – azt példázza, legalábbis számomra, hogy miként lehet értéket őrizni és teremteni.
Értékőrzés, értékteremtés – túlságosan magasztos szavak ezek, félő is, hogy mit sem mondanak a hazai érdeklődőnek. Mindazonáltal egy kettős idézet megvilágítja talán e fogalmak romániai, bukaresti, esetleg budapesti jelentését is.
Pontosan öt esztendeje interjút készítettem A Hét író-főszerkesztőjével, Huszár Sándorral, aki akkor ezt mondta: Nemrég olvastam, éppen az ÉS-ben Illyés Gyula megrázó szavait: „Végsőül úgy modern ez a kor, hogy a hitelüket vesztett szegény szavak és mondatok helyett az emberi jellemet üti művészi kifejező eszközzé…”
Azért sem lehet véletlen a költőre való hivatkozás, mert a jubiláns lap története úgy alakult, hogy társadalmi-politikai-művelődési orgánum lévén, a kezdetek óta nem közöl verset, novellát, regényrészletet is ritkán, inkább csak akkor, ha ráfogható, hogy memoár vagy besorolható az esszé műfajába. Jellemes emberek írásait igyekszik közölni, tekintet nélkül arra, hogy írók vagy tudósok, belvárosból vagy faluról származók, szélsőséges stílusirányzattal kacérkodók vagy a lehető leghagyományosabb módon fogalmazók, magyarok vagy a nemzetiségi együttélés elvét valló és gyakorló nem-magyarok. Afféle népfronti lapot szerkesztenek a bukaresti műhelyben, olyasfélét, amely kellő távolságból – s ami ezzel majdnem egyet jelent: megfelelő rálátásból – érzékeli az erdélyi valóságot.
S mert a romániai magyarság talán legfontosabb kérdése az önalakítás mikéntje, nem mellékes, hogy egy szellemi műhely a „régi”, a két világháború közti hagyományokhoz híven, az irodalom révén érzékelteti-közvetíti-e a nemzetiségi létérdekeket, vagy pedig túllépve az érzelmi szinten, a tudományok segítségével is. A Hét úgy vált (köz)művelődési lappá, hogy – a vele nagyjából egy időben alapított Kriterion könyvkiadóval és a román televízió nemzetiségi szerkesztőségével együtt – megszüntette az irodalomközpontúságot, de megőrizte a legértékesebb irodalmi hagyományokat. A megszüntetve-megőrzés dialektikájából bomlott ki az a korszerű gondolkodásmód, amely nélkül ma, kisebbségi és nemcsak kisebbségi körülmények között, aligha lehet tartalmasán élni, dolgozni.
Ha majd egyszer összegezi valaki a romániai magyarság hevenes évekbeli fejlődését, A Hét fölfedezettjeinek akár külön fejezetet is szentelhet. Azoknak a túlnyomórészt fiatal írástudóknak, akik – legyenek költők vagy filozófusok, tanárok vagy mérnökök – a bukaresti magyar újság hasábjain tűntek föl. Mindenekelőtt azzal, hogy komolyan vették és veszik a szellemi ösztönző, Méliusz József szavait (amelyek a Romániai Írószövetség magyar nyelvű lapjait elemző tanácskozáson hangzottak el, 1968. július 9-én): „Ha győz vitánkban az etikai érzék, ha győz a nem illúziós, nem pecsovics, de realista, öntudatos nemzetiségi… önszemlélet – igazolást nyerhet… egy történeti, emberi tovább- és átalakító tény. Nevezetesen a szocializmus demokratizálhatósága.”
Ehhez a tényhez szolgáltat hetente sajátos adalékokat egy szerény közösség; amelynek szemléletformáló termékei immár tíz kötegben sem férnek.
Megjelent az Élet és Irodalom XXIV. évfolyama 43. számában, 1980. október 25-én.
A szerkesztő megjegyzése
Hálával tartozunk Zöldi Lászlónak, hogy korábban az Élet és Irodalom hasábjain kitartóan és avatottan foglalkozott a bukaresti Héttel és alapító főszerkesztőjével, most pedig az Új Hét rendszeres olvasója, és néha meg is említi nagyszerű blogjában, a Médianaplóban.
Fenti évfordulós méltatása is emlékezetes és mondhatni dokumentumértékű összefoglalója egykori lapunk érdemeinek, helyzetének, gondjainak.
Egyetlen észrevétel: A Hét közölt verseket (emlékezetünk szerint kezdettől fogva és végig, legfeljebb kihagyásokkal), ezzel szemben novellákat egyáltalán.
Ezeket leírva el is kellett mosolyodnunk, hiszen nem egyszer figyelmeztetnek olvasóink az ötven évvel ezelőtt megjelent írásainkban előforduló tévedésekre. Hol szelíden, hol – ritkábban – ingerülten ilyenkor azt kérdezzük: „És most akkor mégis mit csináljunk?” Fuimus.
