Bodor Páltól azt tanultam, hogy ha egy újságíró napi rovatot gondoz, akkor az olvasók kíváncsiak lesznek rá. Ki fia borja, és mit árul el magáról? Azt javasolta, hogy kilenc jegyzet után a tizedikben írhatok magamról is. Nem túl hivalkodót persze. Az immár nyolcezer körüli bejegyzés nyomán kiderült, hogy öreg barátom számítása bejött. Ezzel magyarázható, hogy most arról tűnődöm, amit eddig még nem írtam meg.
Nemrégiben megéltem egy kerek évfordulót. Az egyik legjobb pesti blueskocsma kistermébe érkeztek a rokonok, a barátok, a kollégák és a tanítványok. Harminchárman jöttek el, és nagyjából három csoportot alkottak. Az egyik asztalnál az osztálytársak ültek, a másiknál a kollégák, a harmadiknál a rokonok. Az utóbbiakról csak annyit, hogy 1969 szeptemberében tök egyedül érkeztem a fővárosba, és ha most el akar férni a család, a fiaméknál gyűlünk össze, mert neki van a legnagyobb lakása.
A másik asztalnál a kollégáim eszegettek, iszogattak. Újságírók, akikkel különböző szerkesztőségekben dolgoztam. Történelemtanárok, akikkel a debreceni egyetemen tanultam. Sajtóval-médiával foglalkozó történészek, akikkel sokat vitatkoztam. Tanítványok, akiket főiskolán vagy egyetemen tanítottam. Tőlük azt tanultam, hogy akkor maradhatok fiatalos, ha lépést tartok velük.
A harmadik asztalnál ültek az osztálytársak. Van köztük olyan, akit az általános iskola negyedik osztályában ismertem meg, 1954 februárjában. Leginkább mérnökök. Abban a városban ugyanis, ahol érettségiztünk, a felsőoktatást egy üzemmérnöki főiskola képviselte. A szellőző-berendezésekre és a mezőgazdasági gépekre szakosodtak, de jutott belőlük az amerikai Boeing-gyárba repülőmérnök is. Ráadásul eljött az a diplomatává lett közgazdász is, akivel a legkeményebb harcot vívtam a salakpályán.
A tiszteletre méltó gyülekezetet vétek lett volna ünnepi beszéddel untatni. Helyette kiéltem a legtitkosabb vágyam. A fiatalkoromat hétvégi futóversenyeken töltöttem, ezért maradtam le a házibulikról. Néhány évtized múlva viszont, immár nyugdíjasként meghallgattam és megnéztem azokat a koncerteket, amelyeket a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben elmulasztottam. Ezekből 22 éves unokámmal, Dáviddal készítettünk egy félórás zenei összeállítást. A válogatás ITT ÉRHETŐ EL, Szepesi Dávid Google Drive-ján.
Nem föltétlenül a korszak legjobb számait válogattuk össze. Azokat inkább, amelyekre táncolni lehetett. Eric Clapton például helyet kapott a mustrában, de nem a legismertebb számainak valamelyikével, hanem egy talpalávalóval, amelyet fiatal zenészként esküvőn játszott. A játszóhelyek között akadt milliomos házibulija és koncert-fölvétel a legkényesebb ízlést kielégítő svájci dzsessz-fesztiválról is.
Az előadók közül egyedül Beth Hart lóg ki, aki meg sem született, amikor nálam kimaradt az angolszász könnyűzene aranykora. Mentségemre szóljon, hogy ő a kedvenc blues-énekesnőm, és az a lírai szám, amelyet nemrégiben vett föl, a múlt évszázad hatvanas éveit idézi. Íme, az alkalmi táncest zenei programja egy pályakezdő díszkódzsoké válogatásában. Jó mulatást.
A szerző Médianapló-bejegyzése 2025. december 15-én.
