A múlt század utolsó harmadának egyik legérdekesebb és legvitatottabb írója 1933. október 14-én született. Ötvenöt könyv maradt utána, több kötete uralta az olvasottsági listát. Vajon halála után csaknem negyedszázaddal mit gondolunk az életművéről? Ahol ez kiderülhetne, például egy szakmai konferencián rendezés híján aligha válaszolnak erre az irodalomtörténészek. Helyettük is közlöm a Facebook üzenőfalán azokat a glosszákat, amelyekben Végh Antalt próbáltam közelebb hozni a Médianapló olvasóihoz. Íme, a harmadik bejegyzés.
A sminkelés elmaradt (2002. június 29.)
Moldova György interjút adott a Vas Népe című szombathelyi napilapnak. Végh Antalról is beszámolt: „A Tónival én már harminc éve nem beszéltem, összebalhéztunk a focin. De kétségtelen, hogy ez az időnként kiröhögött, lenézett író egy nagyon tehetséges, rengeteg életanyagot hordozó szerző. Csak hát kinyitotta a száját. Nem tartozott egyetlen klikkbe sem, nem is nagyon érvényesült.” Pontos jellemzés a feltűnően, meglepően lovagias ellenfél szájából.
Elgondolkoztató, hogy miközben utálták egymást, mennyire hasonlítottak egymásra. Végh Antal a szatmári gazdálkodó-kupecek plebejus öntudatával járt-kelt az életben és irodalomban. Moldova pedig a kőbányai zsidó-prolik plebejus öntudatával. Mindketten autodidakták, noha főiskolát végeztek. Mindketten áradó mesélőkéjű írók, tehetséges epikusok, ám egyiküknek sincs érzéke a szerkesztéshez. Jobban érvényesültek a rövid irodalmi műfajokban, mint a hosszúakban. Ami pedig a témaérzéküket illeti, mindketten úgy nyomoztak, mint a legjobb szimatú rendőrkutyák.
Sem a „bugrist”, sem a „prolit” nem fogadta be az irodalmi tudat. Akár még barátok is lehettek volna, ha nem vesznek össze azon, vajon melyikük vezethesse a SzocReál nevű amatőr focicsapatot. Végh Antal helyzetét nem könnyítette, hogy ő a médiához – mint a nyilvánosság első számú eszközéhez – nehezebben alkalmazkodott. Nem egy nemzedékkel maradt el a számítógéptől, hanem kettővel: még az írógépet sem használta.
Könyveit kézzel írta, többnyire únyi tanyáján. Esténként hazavitte a napi adagot, amelyet a felesége, Gabi másnap legépelt. Kivéve egy esetet, amikor egy hétig nem is látta a családja. Pilisi birtokán, a présházban fogott bele a balassagyarmati túszdrámáról írandó regényébe. Csakhogy kevés kézirat-papírt hozott magával. Az országúti kanyarból is látható présház hátsó kamrája akkor még csupán kopárságában, berendezetlenül létezett.
Tóni készült arra, hogy a présház mögötti dombon felépíti majd az ősei szatmári kúriáját, és a kamrában tartotta az építkezéshez való cementes zsákokat. Ezekből öntötte ki a szürkés port. A szalonnázáshoz használt bicskával szabdalta szét megközelítőleg A/4-es formátumúra a zsákokat, hogy befejezhesse a regényt. Egy irodalmi árverésen sokat érne a később Könyörtelenül címmel megjelent könyv szabálytalan kézirata.
Az a benyomásom, hogy akkor esett ki a média kegyeiből, amikor a kilencvenes évek közepén Juszt László meghívta a Nyitott száj című beolvasós tévéműsorába. Az első sorba ültették, hogy a kamera kedvére pásztázhasson a képernyőről ismert arcokon. De már csak a fizimiskájára: a kopasz fejére és a figyelő tekintetére volt szükség. Hiszen – mesélte kesernyésen – a felvétel előtt már nem kísérték a sminkszobába, hogy kifessék az arcát. Helyette „Kézcsók” Laci Farkasházy Tivadart faggatta a magyar fociról.
Holott Végh Antal nem is raccsolt, és ronggyá olvasott könyvét, a Miért beteg a magyar futball?-t 750 ezer példányban adta el. Ekkor érezte először a halál leheletét. Néhány év múlva a fizikai elmúlás már csak ráadás volt neki.
A szerző Médianapló-bejegyzése 2023. október 7-én.
