Ez az interjú az Irodalmi Jelen című folyóirat 2004/1. számában jelent meg. Abban reménykedem, hogy kirajzolódik belőle a tegnap este elhunyt publicista arcéle.
Beszélgetés Bodor Pállal az áttelepülésről és a szellemi itthon maradásról
Ötvenvalahány mondatot válogattam ki legutóbbi két évtizedben megjelent írásaiból. Nem sok egy olyan író esetében, aki az első magyarországi évtizedében szinte naponta közölt újságcikket. De nem is kevés, ha arra gondolok, hogy sok pályatársa egész életében legföljebb egy-két mondatot izzadt össze, amelyet asztaltársaságban emlegetünk. És akkor még nem is szemelgettem a romániai évtizedeiből. A legszívesebben azt írtam volna persze, hogy erdélyi életművéből. Igen ám, csakhogy erdélyi élményeit áttételesen, a könyveiből ismerem. Én már csupán a bukaresti lakost ismertem meg.
A hetvenes évek legelején a Magyar Ifjúság nevű budapesti hetilap kulturális riportereként cseregyerekeskedtem a Scinteia Tineretului-nál. Ezt az alkalmat használtam föl arra, hogy kapcsolatba kerülhessek azokkal a román fővárosban élő magyar írókkal – Méliusz Józseffel, Szemlér Ferenccel, Lőrinczi Lászlóval, Domokos Gézával, Huszár Sándorral és Bodor Pállal -, akiknek az írásait még debreceni egyetemistaként olvastam. Akkoriban Magyarországon, egyenesen Kádár János utasítására hétfőnként szünetelt a tévéműsor. Ezzel magyarázható, hogy a hét első napján tágra nyílt szemmel néztük a bukaresti televízió magyar adását. Magyarul beszéltek benne, tévéjátékokat láttunk ízesen beszélő erdélyi színészekkel. S ami a legérdekesebbnek hatott: pergő vetélkedőkben magyar diákok adtak számot műveltségükről és dalolási-versmondási tehetségükről. A nemzetiségi programok irányítóját ismertem meg később, a román televízió épületében.
Az akkor negyven körüli főszerkesztő és a pályakezdő újságíró között rokonszenv ébredt, amely a hetvenes évek második felében barátsággá mélyült. Idestova két évtizede, amikor már az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyetteseként dolgoztam, Bodor Pali betoppant hozzám. Kezében műanyag szatyor, benne fogkrém, fogkefe, pizsama, fehérnemű. Orvosi vizsgálatra érkezett, talán még ő sem tudta, hogy végérvényesen.
- alc: Magyar Nemzet vagy magyar nemzet?
– Hogyan kerültél a budapesti Lapkiadó Vállalat érdi vendégházába, egyedül, családodat Bukarestben hagyva?
– 1983 elején a kolozsvári Cucuianu professzor súlyos trombocitózissal küldött a pesti Sass Géza professzorhoz: „Ha valaki, ő megment”. Mire helyem lett az osztályán, a profot hat hétre elhívták Stockholmba. Lejárt közben a vízumom. A temesvári Helvét utcai óvodában megismert barátom, az író Deák Tamás akkor már Budapesten élt, ő tanított ki, hogyan szerezzek hosszabbítást. Kérjem a váradi származású nagykövetet, hogy fogadjon; bizonyára megkérdezi, mivel kínáljon meg, és kérjek konyakot. Tamásnak ebben is igaza lett. A nagykövet valóban nagy konyakbarátnak bizonyult, és mind keserűbben panaszkodott Ceauşescura. 1983-ban ez elég bizarr helyzet volt. A hosszabbítást egyébként simán megkaptam. Többször is. Egyszer a Szabolcs utcai kórházból pizsamában, taxin rohantam a követségre, mert lejárt a vízumom. Oly könnyen adták, hogy szeget ütött a fejembe: lám, szívesen megszabadulnának tőlem.
– Ekkor fogalmazódott meg az áttelepülés gondolata?
– Ekkor még nem. Sass professzor fölfedezte, hogy a trombociták vészes szaporodása az egyik gyógyszerem mellékhatása. Megmenekültem. De mert a kezelés alatt valamiből meg kellett élnem. a Magyar Nemzet szerződéses munkatársaként dolgoztam. Így kerülhettem a Lapkiadó Vállalat érdi vendégházába, ahol 1983 karácsonyától már a nejem is velem lehetett. Reggelente megszámoltuk, van-e hetvenkét forintunk. Ennyi kellett ahhoz, hogy mindketten Pestre buszozzunk és vissza. Ha ennyi nem volt, Júlia „otthon” maradt.
– Hogy kerültél a Magyar Nemzethez?
– Szerencsém volt. A hatvanas évek végén az Utunkban megjelent egy írásom a bánsági, Dettán élő, különös sorsú hadirokkantról. Ezt a budapesti napilap is közölte. Mihályfi Ernő főszerkesztőnek tetszett, meghívott, mondván: ha „repatriálok” – az Irodalmi Lexikonból tudta meg, hogy Budapesten születtem -, náluk mindig vár egy íróasztal. Mátrai-Betegh Béla a Magyar Nemzet kulturális rovatvezetője figyelmeztetett, hogy volt már egy Bodor Pál nevű pesti tárcaíró. Később a Diurnus-t ezért is ragasztottam a nevemhez. 1983-ban Oltványi Ottó, a Magyar Távirati Iroda volt bukaresti tudósítója, ekkor már vezérigazgatója ajánlott Soltész Istvánnak, a Magyar Nemzet főszerkesztőjének, aki betartotta elődje szavát.
– Feltételezem, hogy megérett az áttelepülés gondolata, mert néhány héttel a megérkezésed után ismét fölkerestél a szerkesztőségi szobámban. Megkértél, hogy avassalak be a budapesti viszonyokba. Ki kicsoda a kultúrpolitikában, van-e benne hajlandóság Erdély iránt? Elég sok tennivalóm akadt, ezért azt javasoltam, hogy ebéd után gyere vissza, átviszlek Budára, a Naphegyen lévő Magyar Távirati Irodához, és miközben várjuk a barátnőmet, aki az MTI-ben dolgozott, elmesélem mindezt, amire kíváncsi vagy. Ezt megismételtük még egyszer-kétszer. Csakhamar azt vettem észre, hogy jobban ismered Pesten a meghatározó személyiségeket, mint én. Hogyan fedezted föl a szülővárosodat?
– Még Kolozsvárról, majd Bukarestből sikerült olykor eljutnom Budapestre. Unokanővérem, Horlai Ágnes révén sok jeles emberrel találkoztam. Főleg olyanokkal, akikben „volt hajlandóság Erdély iránt”. Terézvárosi lakásán esténként meg-megjelent az akkoriban orvostörténész, később pedig miniszterelnök Antall József a feleségével, Klárival. Vagy az irodalomtörténész Németh G. Béla, Oltványi Ambrus és Nagy Miklós, nagyritkán Hankiss Elemér, aki irodalomtörténésznek indult, és szociológus lett belőle. Késő éjszakáig beszélgettünk. Napirenden „erdélyi beszámolóm” szerepelt. Áginál ismerkedtem meg Pomogáts Bélával is, aki sokat foglalkozott az erdélyi írókkal, költőkkel. De a bukaresti magyar nagykövetségen megismert érdekes emberekkel hazajövetelük után sem szakadt meg a kapcsolatom. Köztük szívbéli jó barátom, Karikás Péter, Göndör Péter, a bölcs Kalmár György, Gerlán László, Dékány András. A követség rendezvényein ismertem meg Martin Györgyöt, Sebő Ferencet, Katona Tamást, Medgyessy Bélát és fiát, Pétert is.
- alc: Maghiar vagy ungur?
– Mi tetszett a magyarországi valóságban?
– Azt nagyon élveztem, hogy itt elmondhattam mindazt, amit Bukarestben még a fürdőszobában se mertem. És mivel állandóan megmorogtam a magyar „Románia-politika” ügyetlenségét, Karikás Péter egyik barátja végül bevitt Aczél Györgyhöz. A magyar kultúrpolitika irányítójának kifejtettem az érveimet, fölvázoltam neki a romániai helyzetet. Jó másfél órát töltöttem nála. Megkért, foglaljam mindezt írásba. Háttérvázlat Romániáról címmel közel száz oldalas elemzést írtam, eljutott Kádárhoz is. Több év múlva, névtelenül, méltató bevezetővel, folytatásokban megjelent a Nemzetőr című, müncheni emigráns újságban, majd a nagyvilágban élő erdélyi magyarok két szervezetének kiadásában, kötetben is. Nem tudták, ki a szerző.
– De mintha lett volna egy másik álneves könyved is.
– Még Ceausescu életében közöltem Bécsben a romániai kisebbségekről. Főleg a magyarságról szóló vaskos publicisztikai tanulmánykötetem – amelyet most csak az alcímén emlegetek (Exodus a Vaskapun át) – szerzője is ismeretlen maradt. Ezt az Aradon, Kolozsváron, egész Erdélyben, majd Magyarországon jól ismert Spectator álnéven szignáltam. A kézirat „künti” szerkesztője viszont fölöttébb érdekesnek találta, hogy Romániában „maghiar” a magyarok neve, míg az „ungur” csakis a magyarországi magyarokra használtatik. Áthúzta a Spectator-szignót, és a „Maghiar”-t írta a helyébe. Tetejébe a könyv tárgyától eltérő, megtévesztő, a holokausztra utaló főcímet adott neki. Akit az erdélyi magyarság sorsa érdekelt, aligha vette meg a könyvet. Sokért nem adnám, ha legalább néhány példányt megszerezhetnék.
– Örültél a megjelenésnek vagy bosszankodtál rajta?
– Zavart, hogy bizalmas dolgozatomban név szerint szerepeltek román személyiségek is. Például Gheorghe Pană, Bukarest főpolgármestere, a fővárosi pártbizottság első titkára, aki tóparti, halk beszélgetésben mesélte el, hogy miért és miben nem ért egyet a Ceausescu-házaspárral. Talán érdekes lenne újra kiadni a két szamizdatot: a Háttérvázlatot meg a bécsi könyv 1990-es, javított-bővített változatát.
– Arra házikönyvtáram a tanú, hogy ebből született az immár Budapesten kiadott A hisztéria szükségállapota című és Kellemetlen kézikönyv Romániáról alcímű köteted.
– Ez nagy példányszámban fogyott el, a Váci úti Könyvesházban például egy ültömben több mint kétszáz példányt dedikáltam. Fölmerült a román kiadás lehetősége is. A bukaresti 22 című hetilapban részlet jelent meg belőle szegény volt kollégám, Sugár Teodor fordításában, Ferencz Zsuzsa előszavával. A kiadás azonban nem valósult meg. Míg egyik tudós román referense igen támogatta, a másik – a haver! – méltatta bár, de elutasította, mert „ilyen szövegre még nem érett meg” a román közönség. Kár. Sok mindent megértettek volna belőle.
– A magyar kiadásból bizonyára eljutott néhány száz példány Erdélybe és Bukarestbe.
– Ennyi biztosan, de félek, hogy sem a pesti illetékesek, sem a romániai magyar politizálás szereplői nemigen ismerik. Pedig hasznos dokumentumok is vannak benne. Például bő fordítás Vasile Goldiş 1912-ben Aradon, a Minervánál megjelent írásából, amelyben azt panaszolja, hogy a Monarchiában a román nemzetiségű tisztviselő, ha román lapot járat, ha gyermeke román iskolába jár, semmiképp sem számíthat előmenetelre, sőt. Néhány passzusában megfordítottam a szerepeket. Ahol Goldiş románt írt, ott én magyart, és fordítva. Nyomban közérthetően időszerű és felkavaró lett. Különösen azért, mert Goldiş a Trianon utáni erdélyi állapotok kialakításában fontos szerepet játszott.
– Előre szaladtunk, noha én még szerettem volna az 1989 decemberi eseményeknél lecövekelni.
– Azon a bizonyos beszélgetésen Aczél György megkérdezte: van-e párton belül alternatívája Ceausescunak? A legnagyobb jóhiszeműséggel ajánlottam figyelmébe az akkor már minden párttisztségétől megfosztott Iliescut, akivel félreállítottsága idején többször őszintén beszélgettünk. Aczél 1983-ban még a nevét sem hallotta. Amikor 1989. december 22-én Iliescu győztesként jelent meg a román tévében, gyorsan megírtam portréját a Magyar Nemzetbe. A Párizsban élő Fejtő Ferenc erre támaszkodva, ezt idézve írt róla a befolyásos Figaróban. Állítólag ez volt a világsajtó első Iliescu-képe. Fel is hívott nyomban telefonon Iliescu: menjek vissza, „nagy szükségük van rám” Romániában. Inkább interjút kértem, 1990. január 8-án el is készítettem Bukarestben, megjelent a Magyar Nemzetben.
– Az interjú készítése közben milyen benyomást tett Rád Iliescu?
– Csalódást éreztem, már más nyelvet beszélt. Aztán jött 1990 márciusa, a vásárhelyi, szörnyű események. A tragikus híreket a magyar kormány budai, Béla király úti vendégházában rendezett első és talán utolsó román-magyar csúcstalálkozóra berobbant Szokai Imre jelentette be, holtsápadtan. Ott volt Csoóri Sándor, Konrád György, Andrei Pleşu, Mircea Dinescu: sok jelentős román és magyar értelmiségi. Németh Miklós miniszterelnök mondott este beszédet, és úgy festett, új éra kezdődik. Mintha csak ezt akarták volna lehetetlenné tenni Vásárhelyt: összeverték Sütő Andrást, és kiütötték a szemét. Rövidesen igen éles, nyílt levelet intéztem Iliescuhoz a Népszabadságban. A román sajtó zöme csak Iliescu válaszát közölte, az én levelemet nem.
- alc: Spectator vagy Diurnus?
– Beszélgessünk egy kicsit a napi jegyzetekről, amelyeket Te honosítottál meg ismét a magyarországi sajtóban. A nyolcvanas évek közepétől a kilencvenes évek közepéig egy közíró évente 317-szer volt jelen egy-egy napilap hasábjain. Ez nagy teljesítmény, bár nem lepett meg. Olvastam ugyanis az egyik Utunk-évkönyvben, hogy Bodor Pál 961 megjelenéssel az erdélyi csúcstartó, a második mögötte háromszázvalahány megjelenéssel a szintén termékeny Szőcs István. Inkább az lepett meg, hogy álnéven jegyezted a rovatot. Bár alaposabban belegondolva, ennek is vannak hagyományai az erdélyi magyar sajtóban.
– A már említett Spectatorként szerettem volna szignálni a napi rovatomat. Mert Krenner Miklós, aki aradi és kolozsvári előzmények után ugyancsak a Magyar Nemzet főmunkatársa lett, sok vonatkozásban példaképem volt. Jelen voltam Budapesten, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének tanácstermében a meghitt évfordulós ünnepségen – azt hiszem, születése 120. évfordulóján zajlott le, s ha így van, akkor 1995-ben volt -, a lánya is eljött Londonból.
– Miért szeretted volna Spectatorként szignálni a jegyzeteidet?
– Szerénytelen ötlet volt, elismerem. De abból indultam ki, hogy a Magyar Nemzet olvasótáborában köztudott: Krenner elhunyt – tehát nyilván valaki más használja, talán tüntetésképpen is a nevét. A kollégák mégis arra kértek, mondjak le a „Spectator”-ról. 1985 első lapszámába már betördelték az első jegyzetemet, végül idősebb kollégám, Antal Gábor ötölte ki a Diurnus-t. Ami, ugye, latinul napit jelent.
– Miért ragaszkodtál az álnévhez?
– Azért, mert Johanna lányom tizenkilenc évesen magára maradt Bukarestben. Féltettem őt. A Magyar Nemzet titkársága is tudta: titokban kell tartani, hogy kit rejt az álnév. Attól féltem, hogy Johannát Bukarestben „beviszik”, és velem egy ügynök közli: a lányomnak semmi baja nem történik, csak éppen minden tíz percben kap egy pofont. Elterjesztettem hát, hogy ha bármi történne Bukarestben a lányommal, nemzetközi sajtótájékoztatót hívnék össze Budapesten.
– Bevált az ötlet?
– Őt nem fenyegették meg, csak engem. Az történt, hogy kiküldtek egy Franciaországban rendezett menekültügyi Európa-konferenciára. Kiutazás előtt a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatal feje figyelmeztetett, hogy értesüléseik szerint Párizsban merénylet készül ellenem. Elnevettem magam: nem vagyok én olyan fontos. Megmagyarázták, a Romániát elhagyó értelmiségiek táborában már csak tévés évtizedem miatt is elegen ismernek ahhoz, hogy egy sikeres merénylet sokakat félemlítsen meg. A külügyminisztériumban megmondták, hogy a számomra foglalt szállodaszobába ne jelentkezzem, végig a nagykövetség épületében kell laknom, követségi kocsik szállítanak majd. Így is történt. A merénylet elmaradt.
– Azt mondod, azért is ragaszkodtál az álnévhez, mert a román hatóságok a lányodat túszul tartották vissza. És még miért?
– Mert vonzottak az álnevek. Azt reméltem, előbb-utóbb mindegyik álnevemnek egyénisége, stílusa lesz. Nem lett. Az álnév olykor bujkálás. Ha nem igazán kedvemre való feladatot kényszerültem teljesíteni, álnévhez folyamodtam. Erdélyben akkoriban sokan használtak álneveket. Olyanok is, akik politikai tiltás miatt nem közölhettek saját nevükön. Érdemes lenne egy álnév-történetet írni… Az nem titok, hogy gróf Bánffy Miklós Kisbán Miklós néven közölt az Utunkban. Azt is tudja mindenki, hogy Karácsony Benő, Abafáj Gusztáv, Anavi Ádám: álnév. Kevesen tudják, hogy Beke György Faragó György meg Bardócz Gergely néven is írt. Vagy én Zaláni János, Tóth Balázs, Máté (Máthé) Klára, Bóra Gábor, Bóra Balázs néven. Arról nem is szólva, hogy apai nevemet (Singer) elhagyva, anyám nevét (Bodor) vettem fel. Benkő Samu olykor Dósa Ferenc meg Benkő Mátyás néven publikált. Számomra a legérdekesebbek Gaál Gábor álnevei. Nem szólva arról, hogy élete magyarországi szakaszát születésétől a kommünig feltáró kutató, bizonyos Zöldi László kimutatta: Gaál Gábor voltaképpen mosónő törvénytelen gyerekeként Gál Gábornak született. Számon tartott álnevei közül a női nevek (Szentgyörgyi Anna) és a beszélő nevek (például Bolyai Gábor, Bolyai Zoltán, Szacsvay Gusztév) mondanak sokat. Szentimrei Jenő is Kovácsnak született. Nem sokan tudják, hogy a Magyarországon ma már nagy nevű Lengyel László is Szentimrei-unoka: édesanyja Kovács-lány. Unokatestvérei tehát az Erdélyben oly jól ismert, nagyra becsült etnográfus, Szentimrei Judit fiai, az irodalomban, a sajtóban ismert Szabó H. Gyula és Szabó Zsolt.
– A napi jegyzetet gyorsan írtad vagy gyötrődve?
– A Magyar Nemzetnél szóba került, hogy ha majd néhány hét múlva kidőlök, valaki más áll be az álnév mögé. Ez egyetlenegyszer meg is történt, mindjárt az elején. Influenzás lettem, és noha volt leadva néhány tartalék írásom, a vezetőség bepánikolt. A kedves, tehetséges, fiatalon elhunyt író kollégánktól, Megay Lászlótól rendelt egy „diurnust”. Megható, hogy ehhez Laci újraolvasta a megjelenteket, „fölvette” a hangomat. Olyannyira, hogy ma már nem tudom, melyiket írta ő a közel kétezerből, amennyi a Magyar Nemzetben jelent meg. 1991-94 között a Népszabadságban is megjelent mintegy ezer diurnusom.
– Milyen szellemi készenlétet igényelt a napi jegyzetírás?
– Sokáig az a fajta készenlét volt természetes állapotom. Erre jött rá Jovánovics Miklós, aki akkoriban lett a Magyar Nemzet főszerkesztő-helyettese. Ismert régebbről, forgathatta a Szélmalomjáték című, még a Kriterionnál megjelent kötetemet, a korábbi kispublicisztikai válogatásaimat, például a Monológ zárójelben-t vagy az Elszaporodtak a kenguruk címűt. Ő javasolta Soltész Istvánnak, hogy a régóta tervezett harmadik oldali glosszát kísérletképpen bízzák rám.
- alc: Mi van a sorok között?
– Azt hiszem, a Diurnus-rovatnak volt egy titka, amely túlmutatott a személyeden: az erdélyi közírói iskola.
– Az erdélyi közírói iskola nádpálcája a cenzúra. Az akadályok engem is szüntelen akadályversenyre kényszerítettek, szakadatlan edzésre. A cenzúra egyébként nemcsak a második világháború utáni években pálcázott. Az erdélyi magyar sajtót a „polgári” Romániában is keményen „fogta” a királyi cenzúra. Gredinár Aurel-t magyar íróként és újságíróként ismerték, de román neve révén kollégái igen alkalmasnak tartották felelős szerkesztői tisztségre. Röstellem, hogy máig sem ellenőriztem, ám állítólag a sovány, kis termetű, kedves férfiú a Korunk „felelős szerkesztőjeként” is szerepelt, a magyar állampolgár és Magyarországon politikailag körözött magyar Gaál Gábor helyett. A fáma szerint ült is a Korunk „sajtóvétségeiért”, tehát Prügelknabe volt. A nagy tehetségű Daday Lorándot hathavi börtönre ítélte a román bíróság első regényében „írásban elkövetett felséggyalázásért”, noha Victor Eftimiu a PEN-Club részéről védelmére kelt. Vagyis megtanultunk a sorok között „kiszólni” a közönségünkhöz.
– Mindig a sorok közül szóltál ki az olvasóknak?
– Az érdemi válaszhoz meg kell említenem néhány életrajzi adalékot. Tizennégy éves koromban léptem be a romániai KISZ-be és a MADOSZ-ba. A későbbi MNSZ-be (Magyar Népi Szövetségbe), tizenhat éves fejjel lettem párttag. A kommunizmus ígérte teljes egyenjogúság, testvériség, szabadság ábrándja hajtott írni; a remény, hogy senki sem éhezik majd, és senkit sem gyűlölnek ártatlanul. Lassanként fölocsúdtam. 1949-ben, a kolozsvári Igazság riportereként írásban is kiborultam, hogy miért kell hajnali négykor beállni a sorba, ha az ember étolajhoz akart jutni. Rövidesen a szerkesztőségi közgyűlés előtt álltam, hallgattam a rám zuhogó szavakat. Jó barátom és kollégám rémületében azt is elmondta a plénumon, hogy nálam alhatott a barátnőjével, és én is ott voltam a barátnőmmel, tehát életvitelem nem felel meg a proletárerkölcsnek. Majd az egyébként józan és eszes Feleki elvtárs színe előtt álltam, aki a tartományi pártbizottságban felelt a sajtóért. Végül egy ifjú aktivistalány (szép, csúcsos melle volt) az életrajzomról faggatott reggeltől estig. Különösen az USA-ban élő, léczfalvi Bodor Pál nevű nagybátyámról, és arról, hogy milyen kapcsolatban állok vele. Pesten, ötéves koromban láttam utoljára – magyaráztam -, fölemelt, és nevetve mondta, hogy szegényember az apád, a fenekedet is csak két darabból tudta összefoldozni… Tehát sóvárogva hittem a kommunizmus majdani diadalában, de zavartak-fájtak az oda vezető út súlyos közlekedési balesetei. Morogtam, lázadoztam. Lassan rádöbbentem: kerülő úton kell annyi igazat mondanom, amennyit lehet.
– Mintha már az Igazság című kolozsvári lapban is lett volna egy glossza-rovatod, ennek kronológiáját azonban nem tudom összerakni.
– Az a magyarázat, hogy akkor már rég az Utunknál dolgoztam. Az Igazság első oldalán mégis kaptam egy Ablak című rovatot. Megyei pártaktívát hívtak össze a Román Opera (a hajdani magyar Nemzeti Színház) nagytermében, és a távollétemben személyesen Leonte Răutu elvtárs készített ki. Az egyik rossz példa, amelyet szolgáltattam, elemi glossza volt arról, hogy aki mindig fekete Mercedes-en jár, nem tudja, milyen gyorsan kopik a drága cipőtalp. Néhány jegyzetem talán azért váltott ki ekkora dühöt, mert én „fiatal, jó elvtárs” voltam, csak „hőzöngtem”. Véletlenül tudom, ki készítette elő Răutu magyar példatárát, kommentárokkal – másfél évtized múlva, az Irodalmi Kiadónál több könyvét adtam ki.
– Mire tanít a cenzúra?
– A cenzúra írni tanít. Az 1983 elején megjelent Szélmalomjáték című kötetem 365. oldalán kezdődik egy írásom a kisebbségi sorsról. A tételem így szólt: Ott és akkor van demokrácia, ahol senki sem érzi erősebbnek vagy gyengébbnek magát attól, hogy kisebbséginek vagy többséginek születik. Fülesi Viktor viszonylag „bátran toleráns” cenzor ennél azért meghökkent. A kötetet a Kriterion igazgatójával, Domokos Gézával és a főszerkesztő Botár Emmával beszélte meg. Végül elfogadta a javítási javaslatomat: a „kisebbséginek vagy többséginek” helyett az jelent meg, hogy „ilyennek vagy olyannak születik”. A kötet romániai olvasói így is pontosan értették.
5. alc: Hogyan lesz a cenzúrázott közíróból író?
– Mivel magyarázható, hogy ami a rendszerváltás előtt a talán leghatékonyabb magyarországi közíróvá avatott, azt a rendszerváltás után már fanyalogva fogadták a napilapok?
– Sajnos, csak nagy kanyarral válaszolhatok. Soha nem tagadtam meg a baloldaliságomat. Épp ezért a Magyar Nemzet-sorozatomban volt valami nagyon is baloldali és egyben erős nemzeti érzékenységű. Miközben mennyei boldogság töltött el, hogy amiben a legkevésbé voltam szabad otthon – a Bánságban, Erdélyben, Bukarestben -, vagyis a nemzeti-nemzetiségi gondolatokat, érzéseket itt nyíltan megfogalmazhatom. Mindazt, amit otthon csak közvetve mondhattam ki. Aligha tudhatod, bár szinte mindent tudsz rólam, hogy amikor lemondtam a bukaresti televízió magyar adásánál betöltött tisztségemről, a párt illetékes titkára, akkor éppen Dumitru Popescu (egyébként költő és prózaíró) nem engedte meg, hogy a Korunk avagy az Utunk bukaresti szerkesztője, tudósítója legyek. Az országos magyar újsághoz, az Előréhez küldtek. Főszerkesztőjével abban egyeztünk meg, hogy havi ötvennégy flekk riportot és publicisztikát írok az 5400 lej havi fizetésemért – de nem írok a nemzetiségi kérdésekről, és nem kell bejárnom a szerkesztőségbe. Viszont szabad volt más lapokba írnom. Arra törekedtem, hogy háromhavi normát két hónap alatt teljesítsek, és akkor van egy szabad hónapom. Az 1979-1983 közötti írói éveim termékenységét ennek a „lehetőségnek” köszönhetem. Iszonyú nagy volt a norma, pláne riportban számolva – de a tévés hétnapos, százórás munkahéthez képest nem sok. Befejezhettem például a Svájci villát.
– Szerintem ez a legjobb szépirodalmi köteted, bár fájlalom, hogy a második világháború előtti és alatti történetet megspékelted egy 1944. augusztus 23-a után játszódó fejezettel is.
– A Kriterionnál 1981-ben megjelent regényem főképpen az erdélyi szászokról szólt. Húszezer példánya, félek, nem elsősorban irodalmi erényei miatt fogyott el. A két világháború közötti kisebbségi sors ábrázolásában az olvasók magukra ismertek, és a zöldingesek sovinizmusában a Ceausescu-i sovinizmusra. A Köln-Weimar-Bécs székhelyű Böhlau Verlag „Siebenbürgisches Archiv” – azaz erdélyi archívum című sorozatában megjelent A másik ábrázata Erdélyben című kötetben Balogh András, Balogh Edgár fia érdekes tanulmányt közölt az erdélyi németek ábrázolásáról. Számomra csak ebből derült ki, hogy könyvem az egyetlen, alapjában az erdélyi szászoknak szentelt magyar regény. Érdekes, hogy a második – a berlini – német kiadásnak erősebb sajtóvisszhangja volt, mint a pestinek. A kölni rádióban például Elisabeth Achsmann, a bukaresti Neue Literatur volt szerkesztője éppen a regény utolsó, a budapesti kiadásban Függelék címmel megjelent, mintegy száznegyven oldalas fejezetét hiányolta: más fordításokból ismerte. Ez szólt ugyanis a szászok 1944 utáni sorsáról.
– Akkor most 1:1. Az egyik kritikus fölöslegesnek tartja, a másik hiányolja. De ott tartottunk, hogy utolsó bukaresti éveidben éltél a hirtelen nyakadba szakadt szépirodalmi lehetőségekkel. Aztán jött az áttelepülés.
– Az Előre nemzetiségpolitikai szigora alóli felszabadulás fűtött engem a Magyar Nemzetnél. Nem is vettem észre, hogy tabukat és fétiseket döntögettem. Valamiért nekem szabad volt leírni, hogy például „Szent István koronája”. Amikor azután a rendszerváltást követően mind élesebb jobboldali és szélsőjobboldali hangok szólaltak meg, a postámban pedig egyre több lett az engem lezsidózó szidalom, valami megszakadt bennem. Tényleg, mondtam magamnak hűdötten, nevetséges helyzetbe kerültél, öregem, ezeknek te egy magyarkodó zsidó vagy. 1988-ban az erdélyi magyarok Stuttgartban megrendezett világkonferenciájának vendége voltam, a későbbi külügyminiszter Jeszenszky Gézával és a Váradról elszármazott íróval, Köteles Pállal együtt. Az egyik felszólaló kifejtette, hogy Trianon után az erdélyi magyar zsidóság „átállt”, elárulta a magyarságot. Feszengve válaszoltam neki. Most könnyebb lenne replikáznom. Hogy apám régi spanyol zsidó rabbi-család sarja, erről otthon is írtam. Meg anyám régi székely nemességéről. Engem otthon egyetlen magyar sem zsidózott le azokban az évtizedekben, legalábbis nem tudtam róla. S nemcsak azért, mert az elnyomott magyarsághoz tartozónak éreztem magam, azt szolgáltam. Talán azért is, mert a magyar antiszemitizmusnak Erdélyben sekélyesebb volt a hagyománya.
– Szerinted vajon mivel magyarázható, hogy a nyilas mozgalom nem verhetett igazán gyökeret Erdélyben, és hogy miért volt erős, főként városi magyarság soraiban a baloldaliság?
– A második világháború után a román történelmi pártok, a Nemzeti Parasztpárt és a Nemzeti Liberális Párt a bécsi döntés felkorbácsolta érzelmek miatt is heves magyarellenes, gyűlölködő hangot ütöttek meg. Akkor csak a baloldal hirdetett teljes jogegyenlőséget, és tett számos ígéretet. El kell ismerni, hogy meg is születtek a magyar egyetemek és főiskolák, megnyithatták kapuikat a bezárt magyar középiskolák, közel száz magyar iskolát nyitottak a moldvai csángóknál, állami magyar kőszínházak nyíltak – és sorolhatnám. Egyébként 1944-től, tizennégy éves koromtól, egészen 1983-ig, amikor eljöttem Romániából, soha nem éreztem, hogy bárki is megkérdőjelezné magyarságomat. Jogomat, hogy a magyar nyelv, a magyar irodalom, a magyar kultúra jogaiért kiálljak. Az 1989-es fordulat után azonban kénytelen voltam észrevenni, hogy a romániai magyar könyvkiadás, televíziózás, rádiózás történetéről szóló írások egy része megkerüli a nevemet. A budapesti Uránia nemzeti filmszínházban egy igen fontos erdélyi könyv bemutatóján az előadót az elnöklő Benkő Samu volt kénytelen helyreigazítani a sorozat vállalása, támogatása, kiharcolása, finanszírozása ügyében. A nevemet csak ő mondta ki. S noha az ember semmit sem cselekszik azért, hogy utána megdicsérjék, nevének kiradírozása a történetből nem viselhető el könnyen.
- alc: Húsz év – szépirodalom nélkül
– Miként fogadták az olvasók a nemrégiben megjelent Diurnus-válogatást?
– Sehogy. Az én hajdani olvasótáborom – a Magyar Nemzet hétvégi csúcsa közel kétszázezer példány volt, olvasóinak száma ennek a háromszorosa, négyszerese – egy része a jobbra tolódás ellenére megmaradt a lap mellett, ahol az elmúlt tizennégy évben semmi jót nem olvashatott rólam. Rengeteg olvasóm a Népszabadság és a Magyar Hírlap híve lett – ezek a szerkesztőségek hallgattak a kötetről.
– Vajon mivel magyarázható, hogy a nyolcvanas években mindennap megjelentél, a kilencvenes években minden héten, a XXI. század eddig eltelt éveiben pedig minden hónapban? Megöregedtél? Lelassultál? Elkényelmesedtél? Kimentél a divatból?
– Megöregedtem, lelassultam, kimentem a divatból. Talán nemkívánatos személy is lettem bizonyos körökben. Gondold el: a Diurnus-sorozat polgári, értelmiségi, reform-szocialista és főleg nemzeti körökben annyira közkedvelt volt, hogy amikor kiderült: képtelen vagyok átállni jobbra, sokaknak csalódást okoztam. 1990-ben ballagtunk gyalog Kristóf Attilával, magyarnemzetes kollégámmal a Parlamentből a szerkesztőségbe. Ha jól emlékszem, Antal József sajtótalálkozóján voltunk. Attila, mintegy együtt érzőn azon sopánkodott, hogy miért nem ismerem fel: „ott” a helyem; nem mérem fel, hogy ha az én származásommal „oda” állnék, az mit jelentene… A jóhiszemű jobboldali nemzetiek csalódását tisztázó szándékkal tetéztem életem szerintem legjobb politikai esszéjével. Már címe is sok mindent elárul: Ironikus kísérlet a zsidókérdés ideiglenes megoldására. Az Élet és Irodalomban jelent meg 1992 tavaszán. Majd Varsóban, a Nowa respublika közölte első helyen, és megjelent a német Die Weltben vagy a Die Zeitben is. Hirtelen nem is tudom, hogy melyikben, mert az egyikben megjelent, a másik meg támadta. Aztán a hildesheimi egyetem tanulmánykötete közölte, sőt megjelent Izraelben is. Magyarországon mindmáig semmiféle írott visszhangjáról nem tudok.
– Ezért tűntél el a magyarországi sajtóból?
– Miután felmondtam a Magyar Nemzetnél, megkeresett a Népszabadság, ott folytattam a rovatomat. Amíg a Blaha Lujza téren „lakott” a szerkesztőség, volt hangulata, dumáltunk egymással, jól éreztem magam. A Bécsi útra költözés, úgy tetszik, sok mindennel egybe esett: hideg lett bent. Ebben bizonyára szerepet játszott, hogy 1991 októberében megválasztottak a Magyar Újságírók Országos Szövetsége elnökévé, ami társadalmi munkában alaposan lekötött. A szerkesztőség napi jegyzeteim fejében felmentett a napi bejárás alól. Kapcsolataim a kollégákkal ettől nem lettek szorosabbak… Amikor 1994-ben fölépültem súlyos gépkocsi-balesetemből, kivívtam a nyugdíjaztatásomat. A Népszabadság főszerkesztője igyekezett lebeszélni; elfogadhattam volna ajánlatát, szerződésesként folytathattam volna Ötödnapi tárca című heti rovatomat, amely a napi jegyzetet váltotta fel. Nem vállaltam, unalmasnak és érdektelennek tartottam. Talán hiba volt, hogy viszont rövidesen publikáltam a Magyar Hírlapban. Ott is heti tárcarovatot kaptam, amely gyanúm szerint azért maradt abba, mert a Horn-kormány és az MSZP nem létező médiapolitikáját ostorozó tárcámnak pimasz-tömören Az MSZP sajtóhibája címet adtam.
– Jól értem-e, hogy lassanként elfogytak az újságok, ahová rendszeresen írhattál volna?
– Csakugyan az eltűnésem legfontosabb eleme, hogy nem volt már „Leibjournalom”. Lap, amely igényli rendszeres jelenlétemet. Illetve mégis lett, mert a Budapesti Lap című, hatezer példányban megjelenő havilapban rendszeresen írok és szerkesztek. Főleg médiahallgatók írásait szerkesztem, és előszeretettel írok média-ügyekről. Valamint persze erdélyi tárgyú írásokat „favorizálok”. Jó publicisztikát írt ide Bíró Béla, Móra Zoltán, Nagy Csaba. Megírtam magam is, hogy az MSZP-nek okosabban, szellemesebben, őszintébben és érzelmesebben kellene nyitnia az ifjúság, a nemzeti ügy, a határon túli magyarság és a magyar értelmiségiek felé.
-Ha elolvasom a mai jegyzeteidet, ugyanúgy találok bennük kiemelésre érdemes, szellemes és frappáns mondatokat, mint a régebbiekben. De ha a jegyzetek szövetét nézem, akkor mintha más anyagból készültek volna. Nem lehetséges, hogy akkoriban benne éltél az életben – albérletek, pesti, majd budai főbérletek -, s nem kellett téma után nézned? Jött az magától, csak le kellett érte hajolni. Amióta azonban kiköltöztél Pilisszentivánra, és háztulajdonos lettél, mintha megritkult volna körülötted az élet. S ne bántódj meg, de ez a vákuum érzékelhető a jegyzeteidben is. Ami nem volna baj egy irodalmi életérzés modern vagy „modern” ábrázolásában, mindazonáltal aligha kedvez a mégiscsak közérthetőségre számot tartó jegyzetnek. Vajon nem kéne megint visszaváltanod a regényre vagy legalábbis a novellára? Esetleg a versre? Nem kéne megírni az őszikéket?
– Igazad van. Ridegen: szépirodalmat húsz éve nem írtam. Csak két, Romániában megkezdett kisregényt (Hogyan kell kastélyt építeni; A főnök lánya) fejeztem be. Egy harmadikkal kiegészítve a Szépirodalmi Kiadónál jelentek meg. A kastélyos az árkosi kastély történetéből ihletődött. A főnök meg a lánya regénye, mely összeér erotikusan a kastélyossal, a pártállami elit életéből ihletődött. Abba beleláttam sógorom és kamaszkori barátom, Gere Mihály révén. Aki központi bizottsági titkár meg miniszter is volt, mert együtt ült valamikor Ceausescuval, és talán mert hosszú ideig fegyelmezett magyar volt. Kevesen tudják, hogy a párt legutolsó, drámai politikai bizottsági ülésén, 1989. december 22-én póttagként és első felszólalóként szembefordult Ceausescuval, aki azt mondta, hogy a „csőcselék” ellen fegyvereket is be kell vetni. Ezt nem tőle tudom, akinél hajdan a kegyvesztett Iliescuval annyiszor találkoztam. Hanem volt osztálytársamtól a temesvári piarista gimnáziumban, Andrei Velától, a főtitkári-elnöki kancellária aznap soros vezetőjétől. Iliescu tudtával a Vela Bandi irányítása alatt rekonstruált jegyzőkönyvből, melyet a román sajtó közreadott, kihúzták Gere felszólalását, hogy tíz évre ítélhessék. Méghozzá épp azért, ami ellen tiltakozott: a népirtásban való részvétel vádjával. Én ezt számon kértem Iliescutól, a Cotroceni-i palotában, miután interjút készítettünk vele. Emlékszem szó szerint a szavaira: „Da, dragă, e cumplit… S-aşteptăm, se mai calmează spiritele, şi apoi vedem noi”. Vagyis rettenetes, de majd megnyugszanak a kedélyek, és akkor meglátjuk… Fekete pillanata volt életemnek.
- alc: Akinek összement a világképe
– Most pilisszentiváni dolgozószobádban beszélgetünk. Alant, a völgyben bányató vize csillan, gyerekek lovagolnak a felfújt autógumin. A táj szép és idillikus. De milyen a házigazda közérzete?
– A „diurnus” napi sikereinek aprópénze sokáig kielégített. 1994-95 tájékán viszont azon már túl voltam, hogy ajánlkozzam, ahhoz pedig nem voltam elég erős, hogy magányomban nagy irodalmi vállalkozásba fogjak. S hogy ez ne fájjon állandóan, no meg azért, mert anyagilag is rászorultam, elkezdtem „kenyérmunkát” végezni – írás helyett. Kéziratokat gondozok, könyveket szerkesztek, nyersfordításokat írok át magyarra. Nem sajnáltatom magam, örülök, hogy napi tizenkét órát képes vagyok dolgozni. Ha lenne pénzem, ennyi erővel akár egy archívumnak is megírhatnám az emlékirataimat. Hetvenötödik életévembe léptem, és az asztmám lassan fontosabb a Pulitzer- és egyéb díjaimnál.
– Bocsáss meg, igazán nem akartalak magyarázkodásra kényszeríteni.
– Te bocsáss meg, hogy az iménti mondatok az önigazolást sugallták számodra. Valójában mint a tej, „összement” a világképem. Bevallom, a kapitalizmust ma sem látom jobbnak, mint hatvan évvel ezelőtt. Azt viszont megtanultam, hogy hiába áldozzák akár életüket is az utópiák idealistái, szinte mindegy, hogy milyen jegyben alakul ki a hatalom: mechanizmusa és morálja nem Rotterdami Erasmus bölcs elképzelései szerint alakul, hanem Machiavelli tanításának megfelelően. Nem ismerek nemzedéket, amely igazán okult volna elődei tapasztalataiból. Miközben az egész emberi kultúra ezt a tapasztalat-átadást szeretné szolgálni.
– Szomorú volna így befejezni a beszélgetést. Megkérdem hát, hogy mikor írod ki magadból a szomorúság, a reménytelenség regényét?
– Nem akarom, nem tudom megírni. Már csak azért sem, mert nem vagyok állandóan szomorú és reménytelen. Ebben azonban benne rejlik annak a nyitja-titka is, hogy miért nem igazi események már a publicisztikáim sem. Tiszta szívből immár csak félni, elhárítani, figyelmeztetni vagyok képes. De apokaliptikusan nem akarok írni. Ahol valami kis esélyt, reményt fedezek föl, nyomban felkarolom. Azért álltam volt Medgyessy Péter mellé, mert nem éreztem nála hatalmi mámort, zsarnoki hajlamot, megalomániát. Politikai életútja azt bizonyítja, hogy a hatalom megszerzéséhez elegendő lehet ilyen-olyan személyes, érzelmi és értelmi készség, intelligencia, műveltség, koncepció, a miniszterelnöki hatalom megtartásához viszont más is kell.
– Mi az, amit nem kérdeztem, de még szívesen elmondanál az Irodalmi Jelen olvasóinak?
– Az igazi interjúk befejezhetetlenek. Az interjú alanya végül mindig azt érzi, hogy mondandója ezrelékét sem vallotta be. Sőt, fontos kérdésekre sem válaszoltam. Őszikék? A jeles költő, Orbán Ottó ötvenkilencedik születésnapjára írott szövegem, amelyet a Kossuth Klubban lezajlott baráti ünnepség rendezőjének, Jancsó Miklósnak a felkérésére írtam, talán az egyetlen új majdnem-versem, amelyet 1983. április 18., azaz ideérkezésem óta kiadtam. Az Élet és Irodalomban jelent meg. Az eltelt huszonegy év alatt írtam még verseket, de nem adtam ki őket a kezemből. Mert nem kétséges, hogy verset csak zseniálisat szabad írni. És kétségtelen, hogy sajnos nem vagyok zseniális.
A szerző Médianapló-bejegyzése 2017. március 13-án.
