Hargitai Miklós a megszüntetett Népszabadságtól érkezett az immár egyetlen ellenzéki napilaphoz, a Népszavához. Változatlanul sokat foglalkozott kedvenc témakörével, a környezetvédelemmel. Közben megválasztották a MÚOSZ (a Magyar Újságírók Országos Szövetsége) elnökévé, ebbéli tevékenységét azonban erőtlennek érzékeltem. Családi okból Spanyolországba költözött, és a változtatás használt a publicisztikájának.
Eme mondata például érdekes megvilágításba helyezi a hazai közéletet: „Orbán hatalomban tartásához kétségtelenül nagy segítséget nyújt a pártosított nyilvánosság.” Vajon a jelző nélküli nyilvánosság hogyan jellemezhető? Az a benyomásom, hogy annyival több, mint a sajtó, ahányszor a papír alapú újságokat létükben fenyegette, mégse semmisítette meg a rádió, majd a televízió és napjainkban a világháló. Az a közeg tehát, amely médiának nevezhető. A média pedig nem más, mint a nyilvánosság eszközrendszere, szerves részei a keletkezés sorrendjében az említett eszközök.
Ha a nyilvánossághoz illesztjük Hargitai kolléga pártosított jelzőjét, akkor választ kaphatunk a június 9-i összevont választás eredményeire. A pártosított nyilvánosság ugyanis értelmezésemben azt jelenti, hogy az ellenzék hatékonynak véli az orbáni médiapolitikát, és átvette legfontosabb mozzanatát. Igyekezett megteremteni a saját nyilvánosságát.
A 2019-es önkormányzati választás után hiába hangzott el, jelent meg, hogy ellensúlyozandó a Magyar Távirati Iroda csillapíthatatlan kormánypártiságát, létre kéne hozni az ellenzéki MTI-t, az ellenzéki pártok a kisujjukat se mozdították. Nem valósították meg a Szabad Városok Szövetségét sem, következésképpen a nyilvánosság ellenzéki fórumait sem alakították országos hálózattá. Az ellenzéki polgármesterek például foggal-körömmel ragaszkodtak a saját nyilvánosságukhoz.
A kommunikációra fordítható költségvetés teljes egészét az önkormányzati médiumokra költötték, egyetlen fillér se jutott a piaci alapon működő helyi portálra, rádióra, esetleg tévére. A független nyilvánosságra, melynek munkatársai nemcsak a kormánypártok tevékenységét vették górcső alá, hanem a polgármesteri hivatalét is. Országos méretekben ugyanez a jelenség játszódott le. Az magától értetődő persze, hogy mindegyik ellenzéki pártnak volt egy honlapja, mely egy az egyben adta közre a pártvezetés vagy a pártvezető üzeneteit.
De az már neccesnek hatott, hogy például a DK saját tévét is alapított, és Nyugati Fény címmel olyan portált működtet, amely hasonlítható a kormánypártok digitális zászlóshajójához, az Origóhoz. Kicsiben építette föl a maga propagandahálózatát. Arról nem is szólva, hogy nem látok lényeges különbséget a libsiző Fidesz- és a fideSSező DK-kommentszekció hangvétele között. Az ellenzéki párt médiaszemlélete hasonlít a Fideszére, a harmatos választási eredmény azonban azt sejteti, hogy nincs elég ereje a nyilvánosság felszántására és bekebelezésére.
Lényegében ugyanez a jelenség ment végbe az LMP-nél is, lesújtóbb eredménnyel. A milliárdos Ungár Péter több portált is alapított. A szombathelyivel majdnem bejutott a parlamentbe, és megvetette a lábát Győrben meg Egerben is. Miután a pártosított nyilvánosság révén társelnökké sikerült választatnia magát, immár a parlamenti párt állami támogatásából próbálta életben tartani az LMP nyilvánosságát. A választási eredmény nem igazolta ezt a médiapolitikát.
Az ellenzéki pártvezetők tisztában voltak azzal, hogy csak a saját nyilvánosságbuborékban tartózkodni egyenlő az öngyilkossággal. A kitörés eszközének választották a közösségi médiát. Önmagukat fizettették be például a fészbukra, holott talán nem ők az ellenzéki nyilvánosság legjobb tollú szerzői. Igaz viszont, hogy náluk megbízhatóbb szerzők nincsenek is. Eszükbe se jutott bírálni saját magukat, legföljebb a többi ellenzéki párt politikusairól szedték le a keresztvizet.
Eme stratégiáról a számok majd’ mindent elmondanak. Tavaly decembertől június elejéig, körülbelül fél év alatt 550 millió forintot költöttek önmaguk nyilvánosságára. Ez négyszer kevesebb, mint amennyit a Fidesz költött a közösségi médiában. Az aránytalanságtól eltekintve azonban nyilvánvaló, hogy a pártosított nyilvánosság nem idegen az ellenzéki pártok gyakorlatától sem. Ha erre utalt Hargitai Miklós, akkor külföldről is látja a fáktól az erdőt.
Tíz mondat a nyilvánosságról
Pontatlan, de igen elterjedt megfogalmazás, hogy a sajtó a negyedik hatalom. A negyedik hatalom azonban a nyilvánosság, melynek a sajtó csak az egyik eszköze. (Bodor Pál publicista, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöke, Zalai Hírlap, 1991. október 26.)
Lehetőséget kell teremteni, hogy mindkét gondolatvilág egyenlő mértékben meg tudja mutatni magát a sajtó nyilvánossága előtt. (Orbán Viktor miniszterelnök, Napi Magyarország, 1998. szeptember 28.)
A nyilvánosság nem a hatalom kegye, hanem a polgári lét természetes velejárója. (Mester Ákos újságíró, 168 Óra, 2004. január 15.)
A nem demokratikus rendszerekben csak hivatalos nyilvánosság létezik. (Szilágyi Ákos esztéta, Népszabadság, 2005. október 8.)
A sajtónak joga és kötelessége, hogy mindarról tájékoztassa a nyilvánosságot, ami megtudható. (Bauer Tamás DK-politikus, hvg.hu, 2017. február 20.)
Amilyen, olyan, de van még markáns nyilvánosság. (Nagy N. Péter újságíró, Népszava, 2018. június 2.)
Rogán Antal nemcsak a kormánypárti nyilvánosságot teremti meg, hanem az ellenzékit is. (Bódis András újságíró, Múosz.hu, 2021. november 10.)
Az ellen-pártsajtó nem tartozik az alternatív nyilvánossághoz. (Pikó András józsefvárosi polgármester, Facebook.com, 2022. június 2.)
Pártsaját média – a nyilvánosság halálos ítélete. (Dévényi István publicista, Magyar Hang, 2023. szeptember 1.)
Orbán hatalomban tartásához kétségtelenül nagy segítséget nyújt a pártosított nyilvánosság. (Hargitai Miklós újságíró, Népszava, 2024. július 3.)
A szerző Médianapló-bejegyzése 2024. július 9-én.
