Minden csoda három napig tart, most a harmadikon vagyunk. Még érdemes tűnődni arról, hogy szerdán a miniszterelnök nem utazott Strasbourgba. Nem kért a pofonból az Európai Parlamentben. Helyette a pesti VIII, kerületbe ment, hogy egy 5 négyzetméternyi kuckóban vásároljon nemszeretem újságokat. A fészbukos üzenőfalára föltett videó 81 másodpercig tart. 26 ezer Orbán-hívőnek tetszett, 4,2 ezren szóltak hozzá, és 6,2 ezren osztották meg.
Igazuk van azoknak, akik úgy vélték, hogy a munkatársai kínos helyzetbe hozták a miniszterelnököt. Orbán Viktor ugyanis szerdán kereste az őt kritizáló, sőt gyalázó lapokat egy – ő fogalmazott így – „klasszikus újságosnál”, és egyiket-másikat nem találta. Pedig csupán azért fogytak el, mert hetilap lévén a múlt csütörtökön jelentek meg. Ha egy napot várt volna, akkor mindegyiket megleli. Ezért nem vehette kézbe például a „Narancsot”. Azt már én fűzöm hozzá, hogy a kilencvenes évek elején, amikor a Magyar Narancsot még a Fidesz lapjának tartotta, néhány cikket írt is belé. Kézbe vette az ÉS-t, de valamilyen okból nem említette a kritizáló-gyalázkodó hetilapok között. Továbbá a 168 Órát, a Hócipőt, amely azonban kéthetente lát napvilágot, és Népszavát, amely naponta.
Sajtószakmailag félrement a látványosnak ígérkező akció, máskülönben viszont sikeresnek mondható. Orbán ugyanis nem az újságírókat akarta meggyőzni arról, hogy ért a sajtóhoz. Inkább a választópolgárokat, hogy miközben külföldön és itthon felróják neki a nyilvánosság beszűkítését, annyi ellenzéki újság jelenik meg, hogy csak na. A jelenlegi kormányfő digitális bevándorló. A bejegyzésem után olvasható összeállításból kirajzolódik, hogy kapcsolata ellentmondásos (alkalomtól függő) a nyilvánosság képviselőivel, látóhatára pedig nem terjed az online sajtóig, amelynek cikkeiből legföljebb szemlét (menedzser-kivonatot) kap.
Nem hiteles érv, hogy a tevékenységét fürkésző újságok példányszáma csökken. Ezzel a kiadók és szerkesztők is tisztában vannak, ezért fejlesztik az online változatot. Ha igazi hatásukat akarta volna érzékeltetni a miniszterelnök, akkor az offline és az online olvasottságot együtt kellett volna kezelnie. Ez azonban megint csak szakmai szempont, amely a célba vett közönséget nem foglalkoztatja. Ráadásul a digitális portálokat nem is lehetett volna kézbe venni, és diadalmasan felmutatni, hogy országunk első embere ironikusan kijelenthesse: „Nyomorúságos helyzetben van a sajtószabadság, hogy csak ennyi helyen gyaláznak.”
Tíz Orbán-mondat a sajtóról, az újságról, az újságírókról
A hírhez nem lehet hozzájutni, és a hírforrás eldugul, ha az újságíró nem működik közre. (168 Óra, 1992. január 21.)
Amíg a Fidesz a parlamentben van, nem kell félniük az újságíróknak. (Népszabadság, 1992. február 7.)
Tulajdonképpen nem is nagyon ismerem, miről írnak a lapok, és miről szól a rádió meg a televízió. Csak sajtó-összefoglalókat olvasok, illetve ha van időm, akkor a Napi Magyarország meg a Magyar Nemzet a kezembe akad. (Kis Újság, 1998. szeptember 11.)
Lehetőséget kell teremteni, hogy mindkét gondolatvilág egyenlő mértékben meg tudja mutatni magát a sajtó nyilvánossága előtt. (Napi Magyarország, 1998. szeptember 28.)
Ha én azokkal foglalkoznék, amiket az újságok írnak, akkor nem tudom, hogy mikor kormányoznék. (Magyar Rádió, 1999. június 9.)
A sajtó szeret sót hinteni a nyitott sebbe. (Heti Válasz, 2006. április 20.)
Ha reggel megnézem a sajtót, akkor azt látom, hogy többen vannak ellenem, mint velem. (Hír TV, 2019. január 10.)
Eddig sem vállaltuk, és ezután sem vállaljuk, hogy megmondjuk az újságíróknak, mit írhatnak és mit nem. (444.hu, 2019. március 18.)
/A járványkezelés bírálatáról/ A sajtót kevésbé okolom, a baloldali politikusokat igen. (Magyar Rádió, 2020. szeptember 18.)
Gondoltam, keresek egy helyet, és megnézem, milyen kormánykritizáló vagy gyalázó újságok vannak. Vásárolok belőlük, és megmutatom, hogy mennyi van. (Facebook.com, 2021. július 7.)
A szerző Médianapló-bejegyzése 2021. július 9-én.