A Médianapló olvasói észrevehették, hogy mostanában minden bejegyzéshez mellékelek egy tízmondatos idézetcsokrot. A véleményemen túli, sőt az álláspontomtól eltérő megállapítások olvashatóak bennük. Például néhány hónapja azt feltételeztem, hogy Magyar Péter nyilvánosságszemléletéből egyelőre nem telik az értékes sajtótermékek elismerésére. Erre mit ád isten, Munk Veronika, az újságírói középnemzedék jeles tagja fölfedezett egy passzust a Tisza Párt választási programjában. A fészbukos üzenőfalán arról számol be, hogy Magyar Péterék „létre szeretnének hozni egy ’pártsemleges Nemzeti Sajtóalapot a nyomtatott és digitális sajtó támogatására’.”
Ha számonkérésem nyomán a Tisza programkészítői belecsempésztek egy összetett szót az elképzeléseikbe, akkor örülök a sikernek. Ha viszont maguktól jöttek elő a Nemzeti Sajtóalap gondolatával, akkor pedig örvendetes, hogy tartós hibernálásból élesztettek föl egy figyelemre méltó fogalmat. Mi, akik a nyilvánosság elméletével is foglalkozunk, pedzegettük ugyan a sajtóalap-témát, a politikusok azonban nem voltak partnerek a szakmai diskurzushoz. Az egyetlen kivétel Lendvai Ildikó, akinek jóvoltából a sajtóalap-kifejezés bekerült az MSZP 2002-es választási programjába. Kár, hogy a gondolat elvérzett a győzelem utáni koalíciós tárgyaláson.
Az SZDSZ nyilvánosan sosem vállalt berzenkedését úgy foglalnám össze, hogy a kisebbik kormánypárt médiapolitikusai abból indultak ki: a magyar politikai elit parlamenti kultúrájából még nem telik arra, hogy kiengedje befolyási övezetéből az értékes, de veszteséget termelő újságokat. 2010 után az egymást váltó Orbán-kormányok viszont már semmit sem engedtek ki a kezükből. Ezért lepett meg, hogy a Fidesz váltópártja, a Tisza legalább egy mondat erejéig visszatért a negyedszázad előtti kísérlethez.
Közben mi, elmélettel is kacérkodó szakemberek változatlanul cikkezgettünk arról a fránya sajtóalapról. De hol a kisebbségi, hol a helyi, hol a kereskedelmi, hol a veszteséges sajtó pártsemleges támogatását szorgalmaztuk. Elismerem, hogy ezek is beleférnek ama finanszírozási keretbe, mely Nyugat-Európában és Skandináviában kristályosodott ki. Mégis az a benyomásom, hogy Munk Veronika jár jó nyomon. Azt fejtegeti minapi bejegyzésében, hogy a Nemzeti Sajtóalap „akkor működhet jól, ha a magánpiaci finanszírozást egészítik ki, nem pedig helyettesítik”. Ez így talán túlságosan elvontnak hat, megpróbálom kibontani.
A nyugat- és észak-európai sajtóalapok két mozzanatban hasonlítanak egymásra. Az egyik az, hogy a parlamenti képviselők a nemzeti össztermék bizonyos százalékát több évre szavazzák meg az értéket teremtő, de veszteséges sajtónak. Ez nálunk eddig sosem történt meg. A nyilvánosságra szánt pénz mindig az adott év egyik költségvetési tétele volt, és ha bármelyik szerkesztőség „rakoncátlankodott”, akkor a parlamenti többség egyszerűen megkurtította a támogatására fordítható közpénzt. A másik Lajtán túli mozzanat eleve kiküszöbölte a pártokhoz kötődő kurátorok jelenlétét. Tőlünk nyugatra és északra ugyanis a sajtóalap kuratóriumát a parlamentek nem politikusokkal töltik fel, hanem közéleti személyiségekkel, akiknek az életműve tekintélyes, és szellemi függetlensége nem vonható kétségbe. Nálunk az ő felkérésükre eddig sosem volt példa.
A sajtóalapokról az a gyakorlat bontakozott ki előttem, hogy a szekesztőségek az éves bevétel húsz-harminc százalékára számíthatnak előfizetésekből, és nagyjából ugyanennyire hirdetésekből. Ha mondjuk a tervezett bevétel felét sikerül teljesíteni, akkor igényt tarthatnak a Nemzeti Sajtóalap támogatására. Nálunk a legutóbbi három és fél évtizedben nem akadt párt, újságíró szövetség, szerkesztőség, amely zászlajára tűzte volna a sajtóalap eszméjét. A jelek arra utalnak, hogy a Tiszánál is csak félénken lengedez, és egyetlen mondatot tartalmaz az a bizonyos zászló.
A nyilvános vita sokat segítene a részletek tisztázásában, ha már a kétharmados győzelem után Magyar Péteréknek nem kell gyürkőzniük a koalíciós partnerrel. Mindössze arról kéne lemondaniuk, hogy az embereikkel töltsék fel az akár nemzetinek is nevezhető Sajtóalap kuratóriumát.
Tíz mondat a Nemzeti Sajtóalapról
Elképzelhető megoldásnak tartanám egy sajtóalap felállítását, amely ugyanolyan alapon működne, mint az ORTT műsorszolgáltatási alapja, vagy a művészeti alapítványok, amelyek nonprofit művészeti tevékenységet finanszíroznak. (Sükösd Miklós szociológus, Hetek, 2000. október 7.)
A sajtóalap kifejezés nem más, mint a demokratikus médiarendszer intézményi garanciája. (Kaposi Ildikó szociológus, Médiakutató, 2000/ősz)
A Medgyessy-kormány adós egy olyan sajtóalap létrehozásával, amelyet egyes médiapolitikai írásaiban már a kormányváltás előtt megígért. (Bajomi-Lázár Péter szociológus, Hetek, 2002. december 6.)
Nyilvánvaló, hogy egy ilyen alap nem szolgálna más célt, mint azt, hogy immár az elektromos média piaca után a nyomtatott sajtó piacán is intézményesüljön a politikai befolyás. (Vásárhelyi Mária szociológus, Élet és Irodalom, 2005. november 18.)
A nyugat-európai tapasztalatok azt mutatják, hogy a sajtótámogatási rendszer ott volt hatékony, például Ausztriában, Olaszországban és Svédországban, ahol a hangsúly a veszteséges lapok közvetlen támogatásán volt. (Bajomi-Lázár Péter szociológus, Élet és Irodalom, 2006. január 20.)
A Sajtóalap lényege úgy foglalható össze, hogy a kereskedelmi médiumok adójából egy részt az állam, illetve a parlament elkülönít, a felpántlikázott pénzt pedig azokra a médiumokra költi, amelyek értéket teremtenek. (Zöldi László újságíró, Klubháló.hu, 2007. október 6.)
Még kormányon létre kellett volna hozni olyan nagy sajtóalapot, amely a helyi sajtót, valamint a politikai pluralizmust igényesen szolgáló sajtót pályázatokkal támogatja. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, Mandiner.hu, 2017. november 24.)
A nálunk polgáriasultabb országokban a parlamenti pártok elismerik az értéket teremtő médiumok jelentőségét. Igyekeznek életben tartani, anyagilag támogatni őket. (Zöldi László újságíró, Kultúrszalon.hu, 2019. április 21.)
A sajtóalap célja a kisebb szerkesztőségek piaci kitettségének csökkentése. (Polyák Gábor médiajogász, SzabadEurópa.hu, 2022. március 31.)
A Nemzeti Sajtóalapba a médiatér kereskedelmi szereplői pályázhatnak a drágább (audiovizuális) formátumokra. Szerintem ez akkor működhet jól, ha a magánpiaci finanszítozást egészítik ki, nem pedig helyettesítik. Tehát nem tart lélegeztetőgépen amúgy közönség nélküli, érdektelen projekteket, tartalmakat. (Munk Veronika újságíró, Facebook.com, 2026. április 15.)
A szerző Médianapló-bejegyzése 2026. április 21-én.
