Hegyi Gyula versenyezhetne a legjobb tollú politikus címért. A mérnöki végzettségű költő és hírlapíró meglett fővel vált hivatásos politikussá. Sokáig élt Brüsszelben, itthon pedig a szocialista párt elnökhelyettességéig vitte. Egyike azoknak, akik belülről kifogásolják, hogy az MSZP nemcsak építi a kapitalizmust, hanem szereti is. Tegnap a Népszavában szállt szembe a kívülről bírálókkal, szerinte „nem érdemes a párt megszűnéséről szóló károgást komolyan venni”.
A cikknek van egy látszólag mellékes mozzanata is. A szerző azt írta, hogy az ellenzéki pártok az MSZP aktivistái nélkül meg se mozdulhattak volna a választási kampányban. „Egyes médiapártoknak” annyira nem volt emberük, hogy a rendezvényekre „más megyékből hívtak aktivistákat, mert helyben egyetlen támogatójuk sincs”. De valójában mit is jelent a médiapártiság? Az ellenzéki politikusok pedzegetik: a kormánypárti médiafölény akadályozta őket abban, hogy a nyilvánossághoz férjenek. Ebben az összefüggésben a médiapártiság nem azt jelenti, hogy egy politikai szervezet uralja a nyilvánosság fórumait.
Azt is jelentheti, amit Szabó Iván MDF-es politikus úgy fogalmazott meg, hogy „Nehéz megértetni a tagsággal, miért nem rohanunk most elöl, mint régen a király a csatában.” (Hajdú-bihari Napló, 1996.02.17.) Ezt a helyzetet koronázta meg a „borzalmas tagság” kifejezéssel, amely azt jelzi, hogy a párt tagjai csak akadályozzák a választott vezetőket, a legjobb jegelni (hibernálni) őket. 2007-től az immár nemcsak miniszterelnök, hanem pártelnök Gyurcsány Ferencet is zavarta az MSZP tagsága, bár volt annyi esze, hogy a borzalmas jelzőt ne használja. Olyan pártot próbált működtetni, amelyet utódja, Lendvai Ildikó így jellemzett: „Miközben az MSZP sokat tett az ország modernizációjáért, feladta a napi kapcsolatát a választóival.” (Zalai Hírlap, 2009.07.04.)
A médiapárt az a politikai szervezet tehát, amely két országgyűlési választás között mellőzi az okvetetlenkedő tagságot, és csak a kampányban akasztja le az előszoba fogasáról. Az a benyomásom, hogy az ellenzék mostani pártjai továbbfejlesztették e szisztémát. Már nem is toborozzák a „borzalmas tagságot”, hanem levonultak a térképről, és csak városi hadállásokat tartanak fenn, amelyek önkormányzati nyilvánosságában fényezhetik magukat. Ironikus, hogy attól a párttól kölcsönöznek aktivistákat, amelyet elavultnak, korszerűtlennek, megkopottnak tartanak. Az eredmény kirajzolódik a bejegyzésem utáni összeállításból.
Tíz mondat az ellenzéki pártokról
Pipa leszek, ha a kis küzdelmeinkre rámennek a nagy ügyeink. (Karácsony Gergely Párbeszéd-politikus, budapesti főpolgármester-jelölt, 24.hu, 2019. június 14.)
Szinte az összes ellenzéki pártra igaz, hogy alig látszódnak a nyilvánosságban. (Török Gábor politológus, InfoRádió, 2020. október 19.)
A választó egy sokfejű lényt lát, amelyik halkan csipog. (Ruff Bálint kommunikációs tanácsadó, 444.hu, 2021. január 28.)
Bármennyire összefognak, még mindig külön-külön beszélnek. (Hann Endre szociológus, Népszava, 2021. április 17.)
Hogy lehet az ellenzéki összefogást működtetni, ha minden héten egymást szapulják? (Gattyán György milliárdos, a Megoldás Mozgalom vezetője, Spirit FM, 2022. január 13.)
Nem jó nekik a független sajtó, csak amelyik azt írja, amit ők szeretnének. (Katus Eszter komlói újságíró, Népszava, 2022. június 11.)
Ahol nincs Fidesz, ott az ellenzék csinál magának médiaháborút. (Szurovecz Illés újságíró a ferencvárosi sajtóválságról , 444.hu, 2022. június 22.)
A választási kampányban nagyjából ugyanazt a bánásmódot kaptuk az ellenzéktől, mint a kormánypárttól. (Hargitai Miklós újságíró, Népszava, 2022. június 24.)
A sok apró érdek felzabálja a nagy közös érdeket. (Vágvölgyi B. András újságíró, a ferencvárosi önkormányzati újság leváltott főszerkesztője, HírKlikk.hu, 2022. június 27.)
Hatan tíz felé beszélnek. (Krug Emília műsorvezető, ATV, 2022. július 1.)
A szerző Médianapló-bejegyzése 2022. július 2-án.