A tegnapi Népszabadságban cikk a bukaresti hetilap megszűnéséről. Bár a főszerkesztő-interjúalany Gálfalvi Zsolt megpendítette, hogy más néven talán föltámad – Marosvásárhelyt. Csakhogy ami meghalt, az nem szokott föltámadni. Ez csupán Jézusnak sikerült, húsvétkor.
A Hét hosszasan haldoklott. A román kormánytól kapott annyi alamizsnát, hogy elvegetálhasson Bukarestben. Budapestről pedig a Szabad Sajtó Alapítvány egészítette ki az állami apanázst. Mígnem elkezdte támogatni a Nagyváradon megjelenő Erdélyi Riportot is. Érteni vélem a logikát. Nagyobb ideológiai haszonnal kecsegtet istápolni egy váradi szerkesztőséget, mint egy bukarestit. A megosztott erdélyi magyar politikában több esély van arra, hogy egy váradi szerkesztőség a magyarországi baloldal mellett törjön lándzsát.
Nem mintha a bukaresti társaság jobboldali lett volna. Olyan magyar tollforgatók alkották, többnyire már nyugdíjasok, akik szívük szerint a Medgyessy-kormány mellé állnának. Igen ám, de A Hét három és fél évtizedes fennállása alatt megszokták, hogy egyensúlyozzanak kétféle felfogás között. Abból indultak ki, hogy a romániai magyarság nem engedheti meg magának a megosztottságot.
Elképzelésük nemes szándékú, ám a kilencvenes években differenciálódás indult meg az erdélyi magyar társadalomban, amit fölerősített a Fidesz és az MSZP vetélkedése a befolyásért. Ezzel magyarázható, hogy a bukaresti hetilap légüres térbe került. Az írások megnyúltak benne, a példányszám aggasztóan csökkent. Az erdélyi közvélemény pedig egyre kisebb kíváncsisággal hallgatta a bukaresti magyarok elnyújtott halálhörgését.
Ha debreceni diákkoromat is beleszámítom, akkor a kezdetektől figyelemmel kísértem a bukaresti kísérletet. Később, már újságíróként néhányszor megfordultam a szerkesztőségben, még később, szerkesztőként közvetítettem is írásokat és szerzőket az ÉS meg A Hét között. A Szőr – ahogy az alapítót, Huszár Sándort neveztük – leváltása után lett még egy jó korszaka a hetilapnak. A forradalom utáni fél évtized.
Idestova egy évtizede azonban szaporodnak körülötte a válságjelek. Ekkoriban kapcsolódtam hozzá szerzőként is. A kilencvenes évek második felében a Magyar Rádióban beszélgettünk a házsongárdi temetőről és híres lakóiról: Gaál Gáborról, Balogh Edgárról, Nagy Istvánról, Kacsó Sándorról. Vagy Méliusz Józsefről, egyébként tőle kölcsönöztük a sorozat címét. A Stúdió Kávéházban cserélt eszmét Bodor Pál, Csíki László, Szávai Géza, olykor Lászlóffy Aladár és vitavezetőként e sorok írója.
A rádiósok nem tudtak anyagilag honorálni bennünket. Szerencsére A Hét közölte ezeket a beszélgetéseket, és honorárium gyanánt éveken át kaptam a most elszenderült újságot.