Néhány napja fejeződött be a Nemzeti Sport idézet-vetélkedője. Az egyetlen magyar nyelvű sport napilap munkatársai 32 foci témájú szállóigét választottak ki. Négy körben zajlott a szavazás, majd két idézetre szűkült a mezőny, mindkét gondolatot Puskás Ferencnek tulajdonítják. Az egyik eredete homályos, a másik pedig nyomdafestéket nem tűrő kifejezést tartalmaz. Az utóbbit mellőzöm, az előbbi így hangzik: „Kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci.”

A közismert szállóige 4032 szavazatot kapott, a voksok 60 százalékát. A pályázatról vezércikkben elmélkedő Ballai Attila megállapítását idézem a bejegyzés utáni összállításban. Most csak annyit róla, hogy miután kifejezte kétségeit a mondás eredetéről, mégis arra jutott, hogy a nagy hírre vergődött gondolat valószínűleg 1952. szeptember 20-án hangzott el. Az a benyomásom, hogy Szepesi György értelmezését
véli mértékadónak.

Ezt azért furcsállom, mert a veterán rádióriporter, akit az utókor a Puskás-féle Aranycsapat tizenkettedik tagjának tekint, 1998-ban megjelentetett könyvében, a Búcsú a mikrofontól-ban feltételes módban fogalmazott. Logikailag két eset lehetséges. Az egyik az, hogy kivételesen nem ő közvetítette a mérkőzést. A másik meg az, hogy ő közvetítette ugyan, de szokásától eltérően a mikrofonját nem azon az oldalon helyezte el a középvonalnál, amely mellett a kispadon foglalt helyet a magyar szövetségi kapitány. Ezért aztán nem is hallhatta, hogy a meccs közben Puskás Ferenc állítólag beszélgetett Sebes Gusztávval.

Mindenesetre így fogalmazott: „Állítólag a svájci-magyar mérkőzésen történt volna, amikor a házigazdák 2:0-ra vezettek, hogy Puskás kiszólt Sebesnek a kispadra: ’Guszti bácsi, még mindig nincs pénz a győzelemért?’ A szövetségi kapitány állítólag bólintott: ’De van.’„ Erre táltosodott meg a magyar válogatott, és négy gólt rámolt be a
vendéglátóknak. Szepesi Györgynek azonban van még egy mondata, amelyen érdemes az utókornak eltűnődni: „Ezt a jelenetet ’zenésítette meg’ Hofi Géza.”

Puskás 1991-ben települt haza. Már túl volt a négymérkőzéses szövetségi kapitányságon is, amely nem tartozott edzői pályafutásában a legsikeresebb epizódok közé. Meg is kapta érte a nyilvános csipkelődést a Népszavában. (Olvasható a bejegyzésem utáni összeállításban). Nem sokkal később Szepesi megírta az említett
könyvet, és ekkor már nem volt szükség arra, hogy megtörje az államilag szentesített akaratot, miszerint a hazai nyilvánosság fórumain el kell hallgatni a disszidens Puskás Ferenc nevét.

1972-ben viszont kellett némi bátorság ahhoz, hogy Hofi Géza fölelevenítse az 1952-be visszavezetett epizódot. A körülbelül tízperces jelenet hallható a Második menet című, a világhálón ma is hozzáférhető lemezén. A humorista ekkor már három éve a Mikroszkóp társulatának tagja, a puskásozást elég nehéz elképzelni a társulatot vezető Komlós János hozzájárulása nélkül. Sőt, ha abból indulunk ki, hogy ugyanebben az évben hangzott el a Mikroszkóp színpadán Hofi első Kádár-paródiája, akkor talán nem túlzás az a feltételezés, hogy az 1952-es meccsjelenet politikai döntés eredményeként hangzott el.

Az elején Hofi Géza szóba hozta Puskás Ferenc nevét. Aztán mintha elfeledkezett volna róla. Bozsik hajszálpontos ívelésére helyezte a hangsúlyt, Budai II. elfutására, és Kocsis homlokára, melyről a hálóba pattant a labda. Két évtizeddel az állítólag történtek ls mésfél évtizeddel 1956 után után a hazai nyilvánosság egyik szelepén már ki lehetett ejteni a „Száguldó Őrnagy” nevét, de azért a humoristák és a publicisták nem vitték túlzásba. Az Aranycsapat itthon maradt tagjai közönségtalálkozók százain mesélték el a történetet, és persze megemlítették Puskás Ferenc nevét is. Ezt elbírta a száz-százötven
főnyi nyilvánosság. Ám az eseményről tudósító újságírók már nem nevesíthették meg Puskás Ferencet az olykor százezer példányban is megjelenő megyei napilapban.

Így lett Puskás ütős mondatából „aranyköpés, frázissá koptatott mondás, klasszikus focibölcsesség, közismert szlogen, közkeletű szóvicc, legendás szólásmondás, népnyelvi fordulat, örökbecssű mondás, régi aranyigazság.” Ahogy telt az idő, a disszidens kötelező elmarasztalása pedig lassanként ironikus elismeréssé változott. Eme
változtatással magyarázható, hogy 1957-ben, egy héttel október 23-a meg nem ünneplése után az ideiglenesen Népakarat címmel megjelenő Népszava glosszátora büntetésből nem nevezte meg Puskást, inkább „a Világraszóló Balláb tulajdonosának” titulálta.

Eme értékelés 1970-ben, a Népszabadságnak dolgozó humorista, Árkus József közelításmódjában „aranylábú balösszekötővé” szelídült, bár Puskás Ferencet ő sem nevezte meg. A hazai közvélemény így jutott el 1972-ig, amidőn Hofi Géza végezte el az első simítást Puskás majdani visszafogadásán. Ez cselekvésre késztette Feleki Lászlót,
akinek a berzenkedése azonban korántsem politikai természetű. Az egyik legműveltebb magyar sportújságíró 1949 és 1954 között a Népsport főszerkesztője volt.

Az Aranycsapat bukással felérő világbajnoksági ezüstérme után bűnbak lett. Leváltása után is maradt a sportújságírásban, ám egyre többet foglalkozott történelmi témákkal, és egyre inkább művelte a szállóige műfaját is. S mert testközelből ismerte a focistákat, azt pedzegette többször is, hogy Puskás meccs közben csak a játéknak élt. A szünetben vagy a mérkőzés után persze hódolhatott anyagias szemléletének. Szerinte a Puskás Ferencnek tulajdonított szállóige úgy, ahogy ismerjük, életszerűtlen.

Most, évtizedek múltán ez adta az ötletet, hogy megnézzem: vannak-e még másféle változatok a szólásmondás eredetére. Azt soha senki nem vonta kétségbe, hogy Puskás mondott valami korára nagyon is jellemzőt, de arról már eltérnek a vélemények, hogy mikor és miért. A második változat egyébként szintén 1952-höz kötődik, de nem a
szeptember 20-i válogatott mérkőzéshez, hanem a nyári edzőtáborhoz. Tatán látogatta meg Rákosi Mátyás a helsinki olimpiára készülő focistákat.

Az akkori Magyarország első embere (diktátora) bajnokságot várt tőlük, amire a csapat szószólójaként Puskás azt válaszolta, hogy a jó szerepléshez kéne némi anyagi motiváció. Svájcba viszont már olimpiai bajnokként érkezett a magyar válogatott, ezért volt feltűnő, hogy rögtön a mérközés elején két gólt kapott az ellenféltől. De találtam egy harmadik változatot is. A mondás eredetileg Kispesten hangozhatott el, a Budapesti Honvéd úgynevezett „ulti-egyetemén”. Ez az értelmezés áll legközelebb a negyedik változathoz, amely kétségkívül (bizonyíthatóan) Puskás Ferenc nevéhez fűződik.

Miközben a magyar sportújságírók legjelesebbjei Puskás megkérdezése nélkül próbálták feltárni a szállóige történelmi hátterét, egy erdélyi újságíró 1996-ban azt firtatta az RMDSZ által vendégül látott ex-focistánál, vajon vállalja-e azt a közismert, de sokat vitatott szállóigét. Puskás Ferenc kifejtette, hogy 1949-ben a kispesti focicsapat játékosai a hadügyminisztérium állományába kerültek. Ő például 4200 forintot keresett havonta. Ennyiből nehezen jött ki, mert akkor már családos ember volt, és ama bizonyos mondatot az edzésre látogató honvédelmi miniszterhez intézte. Farkas Mihály azt javasolta, hogy ha már focistaként gyakran lépik át a nyugati határt. akkor oldják meg másként a pénzügyeket.

Ebből lett a szervezett csempészés. Felső utasításra a határőrök és a vámosok nem nézték meg a hazatérő focisták poggyászát. Puskáséknál jobban kevesen ismerték a hiánygazdaság hézagait. Nemcsak nejlonharisnyát és francia parfümöt, orkánkabátot és farmernadrágot, nyakkendőre és ingre való selymet csempésztek. Hidegkúti Nándor interjúiból tudjuk, hogy az ipari vezetők is megbízásokkal halmozták el az Aranycsapat játékosait. Puskásék olyan alkatrészeket szereztek be, amelyeket a nyugati gazdasági embargó elzárt a magyar ipartól.

A többi már úgy alakult, ahogy a szállóigék történetében gyakran előfordul. Van ugyebár egy alapmondat, a kis pénz, kis foci. Szájról szájra terjedt az ötvenes évek elején. A pesti közeg azonban nem elégedett meg azzal, amit Puskás Ferenc kiejtett a száján. Kiegészítette azzal, hogy nagy pénz, nagy foci. Majd 1956 és Puskás disszidálása után a neves labdarúgó említése nélkül hozzábiggyesztette, hogy kis pénz, kis foci, nagy pénz, kis foci. Az eredetileg rögtönzött mondatocska betöltötte a funkcióját. Presszózó, kocsmázó focirajongók ihletett előadásában úgy egészült ki, hogy a névtelen társszerzők a világ egyik legbölcsebb emberévé avatták a legjobb magyar focistát.

Tíz mondat egy Puskás-mondásról

A Világraszóló Balláb tulajdonosa, egykor annyira dédelgetett Öcsikénk megint megszólalt odakünn. … Új szállóige született odakint: kis pénz – kis duma, nagy pénz –nagy duma. (-tal, Népakarat, október 30.)

Öcsi annakidején megállt a kispesti Honvéd klubház Ulti-egyetemi tantermében, és kijelentette: „Kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci.” (Reuvén Sofét izraeli magyar újságíró, Új Kelet, 1963. december 6.)

Bizonyára az arany lábú balösszekötő szállóigévé vált szavaira gondoltak: „kis pénz, kis foci,”, és ami ebből következik: nagy pénz, nagy foci. (Árkus József újságíró, Népszabadság, 1970. január 25.)

Jó lenne egyszer már elfelejteni egy soha el nem hangzott legendát: „Kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci.” Az egykori válogatott, aki különben megbecsülte a pénz értékét, a pályán mindenről megfeledkezett, és úgy „sírt” a labdáért, mint akármelyik kisgyerek a
játszótéren. (Feleki László újságíró, Képes Sport, 1972. május 16.)

A szállóige a valóságban így fest: régen kis pénzért volt nagy foci, most nagy pénzért van kis foci. (Grosics Gyula volt válogatott kapus, az Aranycsapat tagja, Vas Népe, 1972. június 16.)

A szemére vetik, hogy ő találta ki a híres mondást, amikor Rákosi búcsúztatta a magyar válogatottat, és a lelkükre kötötte, hogy jól játsszanak és győzzenek. Akkor Puskás Öcsi azt mondta volna, hogy „kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci”, amit a pártvezér nyomban megértett, és ahelyett, hogy lecsukatta volna a csapat szószólóját, intézkedett a „nagy pénz” irányában. (Klamár Gyula emigráns újságíró, Amerikai Magyar Népszava, 1975. szeptember 12.)

Puskás Öcsi valamikor az ötvenes években nem átallotta kijelenteni: „Kis pénz, kis foci!” … A vagy negyven évvel idősebb Öcsi bácsi új (ideiglenes) szerepében azt próbálta beleszuggerálni a maiakba, hogy kis pénz, nagy foci. (Kéri Tamás újságíró a sikertelen szövetségi kapitányról, Népszava, 1993. június 18.)

/”Van önnek egy aranymondása: „Kis pénz, kis futball, nagy pénz, nagy futball.” Benkő Levente újságíró/ Az én időmben 4200 forint fizetést kaptam a Honvédnél. Volt ugye a család, gyerek, ki kellett fizetni a lakást, emezt, amazt. Erre Farkas Mihály ezt mondta: „Jártok Bécsbe, meg ide-oda, oldjátok meg.” (Puskás Ferenc, az Aranycsapat hajdani kapitánya, Erdélyi Napló, 1996. február 28.)

Az Öcsi bácsinak tulajdonított mondás immár a jelenben finom módosításra szorul: „kis pénz, kis foci, nagy pénz, kis foci”. (Hámori Zoltán kecskeméti újságíró, Petőfi Népe, 2003. január 24.)

Öcsi bácsi nem tagadta, hogy tőle származik az eredeti változat, bár az nem egyértelmű, mikor, milyen környezetben hangzott el. (Ballai Attila újságíró, Nemzeti Sport Online, 2025. augusztus 9.)