Talán lesznek, már ha a pályakezdő miniszterelnökünk megtanulja, hogy mi fán terem az a fránya szállóige. Egyelőre inkább csak kapiskálja. Vajon a környezetében van-e olyan kommunikációs szakember, aki tisztában van a szállóige mibenlétével? A fogalmat úgy jellemezném, hogy a szállóige rövid, szellemes mondat. Közismert személyiség nevéhez köthető, és akkor is érthető, ha kikopik mögüle a történelmi-társadalmi háttér.

Magyar Péter két és fél éve létezik a nyilvánosság számára. Most készül a harmadik országjárásra, az első kettőn hétszáz településen állt a legendás kisteherautó platójára. Ellenzéki politikusként, majd immár miniszterelnökként is szónokolt központi rendezvényeken. Ezzel magyarázható, hogy a megszólalásai úgy nyolcszáz körülire tehetőek. A rendszerváltás utáni politikusok közül a legjobb véleményformálók kitanulták, hogy sok beszédet kell tartaniuk a vidéki Magyarországon, sok interjút kell adniuk a helyi újságoknak, rádióknak, tévéknek, mostanában a podcastoknak is. A több százszor begyakorolt mondatokat pedig kikristályosodva vissza kell hozniuk a nyilvánosság országos fórumaira.

Magyar Péter abban különbözik tőlük, hogy előnyben részesíti a nyilvánosság gyorstüzelő fegyverét, a közösségi médiát, leginkább a Facebookot. Miközben két és fél év alatt mintegy kétszáz mondatát jegyeztem föl a kor falára, egyetlen gondolatát se emelhettem át a rendszerváltás utáni szállóigék gyűjteményébe. Nem azt állítom, hogy országunk első embere be van oltva a szállóigék ellen. Csupán azt, hogy a kínálata szegényes, szemmel láthatóan küszködik a feladattal. Elképzelhető persze az is, hogy elhivatott fészbukozóként egyelőre beéri a rögtönzött megnyilvánulásokkal.

A rangjához tartozik, hogy egy-egy semmitmondó, nem szellemes és nem is mély mondatát áhítattal vagy csúfondárosan ismételgetjük, értelmezzük. Itt van például a kétszavas „Nem hinném…” (Facebook.com, 2026. augusztus 3.) villámgyors karrierje. Sokan köszörültük rajta a tollunkat, kérdés azonban, hogy néhány évtized múlva mi marad belőle. Mindazonáltal a nagy hírre vergődött komment árnyékában feltűnt egy figyelemre méltóbb miniszterelnöki megállapítás, amelyből akár szállóige is lehetett volna.

Magyar Péter személyesen kezelte a paksi atomerőmű-válságot, és az Orbán-kormány oligarcháitól ironikusan kért követ a dunai vízszint megemeléséhez. Némi késéssel jelentkezett Orbán Győző, igen, a volt miniszterelnök milliárdos kőbányász édesapja. Erre válaszolta az újdonsült kormányfő: „A kő nem lesz az új búcsúcédula.” (Facebook.com, 2026. augusztus 17.) A digitális rögtönzés nem váltott ki országos érdeklődést. Vajon miért nem?

Magyar Péter keresztyén (református) családban nőtt fel. Neveltetéséhez tartozik, hogy tudja: Luther Márton katolikus, de lázadó szellemű szerzetes 1517-ben kitűzte a wittenbergi templom falára a nevezetes 95 pontját. Német szakos egyetemistaként jártam a meglepően jellegtelen városban, álltam a feketére füstölődött falú katedrális előtt, és a múlt század hatvanas éveiben fogalmam se volt arról, hogy a német szakirodalom vitatja a kitűzést. Azt viszont nem vonja kétségbe, hogy Luther az illetékes érseknek kötelességszerűen elküldte a pontjait, amelyek később jelentős méttékben járultak hozzá a református egyház kialakulásához. Mi több: ahhoz a gazdasági fejlődéshez is, amelynek lényegét Max Weber szociológus a protestáns etikában találta meg.

Nem mennék bele a búcsúcédula részleteibe, de talán nem tévedek nagyot, ha úgy vélem: Luther csőrét okkal piszkálta, hogy ha egy katolikus bűnözött, és a gyóntatójától megkapta a feloldozást, akkor az esetleges világi kártérítést az egyház söpörte be. Ezért hivatalos okiratot is adott neki, ezt nevezték búcsúcédulának. Vagyis pénzért lehetett megváltani a bűn elkövetését. E történeti összefüggés kimaradt a fészbukos bejegyzésből. Ami a református miniszterelnöknek magától értetődő volt, azt kellett volna evidenssé tenni a kevésbé protestáns százezrek számára is. A fejleményből adódik egy szakmai ellentmondás.

A miniszterelnöki pályafutás első száz napján Magyar Péter öt és fél száz rövid bejegyzéssel vétette észre magát. Volt olyan nap, amikor tizenkétszer szólt hozzá valamihez vagy valakihez. E rögtönzések közepette hogyan lehetett volna a kommunikációs stábbal megbeszélni, vajon melyik mondás alkalmas arra, hogy szállóigévé fejlesszék? Az a benyomásom, hogy az ellenállhatatlanul fészbukozó miniszterelnök lesz az első a rendszerváltás utáni kormányfők közül, aki nem kerülhet be a szállóigék válogatott gyűjteményébe. Nem azért, mert alkalmatlan a szellemes mondatok megfogalmazására. Elsődleges megnyilvánulási módszere alkalmatlan a rögtönzött mondások elő- és utógondozására.   

Tíz mondat a szállóigéről

A szálló ige ismeretes eredetű szólásmód. (Tóth Béla művelődéstörténész, Szájrul szájra, Athenaeum Kiadó, 1901) 

A közéletben gyakori idézetként szereplő mondatok a szállóigék. (Új Idők Lexikona, 1939)

A szállóige irodalmi, történelmi vagy mitológiai eredetű, gyakran mondat formájú szókapcsolat. (Szatmári István nyelvész, A magyar stilisztika útja, Gondolat Kiadó, 1961.)

Szállóige az, amit unos-untalan használ az ember, anélkül, hogy ismerné az eredetét. (Papp Zoltán újságíró, Csongrád Megyei Hírlap, 1968. július 11.)

A „nagy mondat” közkinccsé vált. (Abody Béla kritikis, Élet és Irodalom, 1968. október 5.)

 A legócskább közhelyeket is hitelesíti a nagy név. (Bodor Pál publicista, Népszava, 1999. augusztus 7.)

Ha a politikusok nem találnak ki egy blikkfangos mondatot, akkor a televíziók, rádiók, napilapok nem idéznek tőlük. (Árpási Zoltán újságíró, Békés Megyei Hírlap, 2004. február 21.)

A szállóige születését tekintve egyedi alkotás, használatát tekintve közösségi. (Balázs Géza nyelvész, Édes Anyanyelvünk, 2018/3.)

Igazat adtam neki, talán azért, mert jól hangzott a mondat. (Rapai Ágnes író, Facebook.com, 2023. április 7.)

Egy bon-mot esetében különösen fontos, kitől származik. „A kocka el van vetve.” más hangsúlyt és jelentést kap egy krupié szájából, mint Caesaréből. (Babíczky Tibor író, Válaszonline.hu, 2024. október 14.)

A szerző Médianapló-bejegyzése 2026. augusztus 21-én.