A társasházunk lakógyűlést tartott, és a résztvevők felkértek arra, hogy hitelesítsem a jegyzőkönyvet. Kijavítottam a nyelvhelyességi hibákat, volt azonban egy mozzanat, amely azóta is foglalkoztat. A jegyzőkönyvet vezető közös képviselő a pincével, a mosókonyhával és a házmester-lakással kapcsolatban négyszer is használta a helység kifejezést. Holott a szoba, a terem helyiség, a város, a falu és általában a település viszont helység.
Nem azt várom persze a társasházi alkalmazottunktól, hogy legyen tisztában a hegeli filozófia alapfogalmaival. De hogyan gyakorolja évtizedek óta a mesterségét, ha pontatlanul használ két olyan fogalmat, amelyek közül az egyiknek sok köze van a munkájához?
Mindez onnan jutott az eszembe, hogy tegnap végighallgattam Magyar Péter kétórás sajtótájékoztatóját. Magabiztos közéleti személyiség benyomását keltette, határozottságából azonban két ponton kikandikált a hiányos felkészültség.
Az egyik kérdésre válaszolva arról beszélt, hogy kevesli a Tisza Párt nyilvánosságát, valamiféle portfóliót szeretne létrehozni. Ezt mondta: „Építjük a saját közösségi médiá…” Itt egy pillanatra megállt, zavar tükröződött az arcán, majd így folytatta: „médiumainkat”. Tudjuk róla, hogy mire politikus lett, már megtanulta, miként kell kikerülni a kínos újságírói kérdéseket. Évekig szerkesztette a felesége, az akkori igazságügyi miniszter üzenőfalát, ahol ő tehette föl a kérdéseket a házastársának. Fészbukos szempontból tehát profiként érkezett a nagypolitikába.
Újdonsült politikusként azonban rá kellett jönnie, hogy akárhány tízezer követője van, egy harminc százalék körüli párt vezetőjeként igénybe kell vennie a hagyományos nyilvánosság eszközeit is. Máskülönben az üzenetei nem jutnak el az egész társadalomhoz. Márpedig a papír alapú sajtó, a rádió és a televízió képviseletében sajnálatos módon újságírók tesznek föl neki kérdéseket. S bár szokott arról beszélni, hogy a szerinte lényegtelen összefüggéseket is firtató újságírók helyett előnyben részesíti a közösségi médiát, az akciórádiuszából nem zárhatja ki teljesen azokat a fránya, okvetetlenkedő firkászokat.
Az idézett mondatban ugyebár majdnem teljesen kimondta a médiát, amely a nyilvánosság eszközrendszere. Vagyis nem más, mint a keletkezés sorrendjében a sajtó, a rádió, a televízió és az internet. Vélhetően erre gondolt, amikor portfólióról beszélt. Hisz’ például előbb-utóbb szüksége lesz egy papír alapú hírlapra is, mert a vidéki Magyarországon akad néhány százezer öregember, aki nem ül számítógép elé. Vagy inkább arra gondolt, ami a vesszőparipája, hogy a hagyományos médiumok rovására mégis előnyben részesíti a Facebookot és kapcsolt részeit? A pillanatnyilag töredékesen előadott gondolatmenetet nem ártana kristálytisztán megfogalmazni.
A sajtótájékoztatónak volt egy másik, számomra érdekes mozzanata is. Magyar Péter médiáról szólván ezt mondta: „A negyedik hatalmi ágról beszélünk.” Ezt nem először jelentette ki, íme: „Igen, a média valóban a negyedik hatalmi ág. Ráadásul egy olyan hatalmi ág, amelyet valójában senki sem ellenőriz.” (Facebook.com, 2024. június 25.) A pályakezdő politikus jogot végzett, nem vonható kétségbe, hogy ismeri a francia felvilágosodás korából, Montesquieu kútfejéből származó elméletet a hatalmi ágak szétválasztásáról.
A választott képviselők hozzák a törvényeket, és a parlamentben ellenőrzik, vajon a kormányzat végrehajtja-e a jogszabályokat. Az igazságszolgáltatók (az ügyészek és a bírák) pedig ellenőrzik a másik két hatalmi ágat. Eme helyzetet nem kedveli a végrehajtó hatalom. Meg-megtörténik, hogy maga alá gyűri a két hatalmi ágat. Például mondvacsinált okokkal szükségállapotot hirdet, és bevezeti a rendeleti kormányzást. Ilyenkor a média hajlamos az ellenőrzésre szakosodott két hatalmi ágtól átvállalni a fürkészés kockázatos funkcióját.
Ez az átmeneti helyzet növeli az újságírók önértéktudatát. Akik pedig a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítanak önmaguknak, azok hajlamosak a nyilvánosságot a negyedik hatalmi ágnak nevezni. De mi lesz akkor, ha a hatalmi ágak megosztása újra kialakul? Ezt a lehetőséget nem zárnám ki teljesen, bár ehhez Magyar Péternek fel kéne oldania egy ellentmondást. Miközben ugyanis szükséges rossznak tekint bennünket, újságírókat, átveszi tőlünk a legnagyobb tévedésünket. Talán elhiszi egy sokat megélt médiatanárnak, hogy közelebb jut a hőn áhított hatalomátvételhez, ha elolvas a médiáról egy korrekt ismeretterjesztő kézikönyvet.
A szerző Médianapló-bejegyzése 2024. november 19-én.
