A legutóbbi bejegyzésben két elütést találtak a barátaim. Amióta öregkori szemgyöngüléssel bajlódom, hajlamos vagyok a mellette lévő betűt érinteni a számítógép billentyűzetén. S ami nagyobb baj, az újraolvasás után nem mindig látom meg azt a fránya elütést. Szerencsére négyen sietnek a segítségemre. A húgom, egy nagyon kedves kolléganő, és két újságíró nemzedéktárs. Ímélben vagy messengeren figyelmeztetnek, és amilyen gyorsan csak lehet, javítok.
Köszönettel tartozom nekik, és beleérzés alakult ki bennem azok iránt, akik szintén blogolnak. Amikor csak lehet, igyekszem diszkréten figyelmeztetni őket a hibákra. Elvégre olyan szakmát művelünk, amelyben minden tévedésünket nyilvánosan követjük el. Vannak azonban helyzetek, amikor a figyelmeztetés óhatatlanul nyilvános lesz. Felér a pellengérre állítással. Ha például valaki álnéven ír digitális naplót, vajon hogyan zárjam ki a nyilvánosságot a jó szándékú emlékeztetésből?
A világhálón csak annyi tudható meg a blogról, hogy Elem a neve. Ami jelentheti azt is, hogy a szerző vezetékneve L, a keresztneve pedig M. De inkább azt jelenti, amit elárul magáról, hogy „elemző író”. Aki a Hont Andrásnak adott miniszterelnöki interjút elemezte huszonhárom sorban. Okfejtése nem tartozik az alapos értékelések közé, tartalmilag azonban nincs vele gondom. Az viszont elgondolkoztat, sőt meghökkent, hogy huszonhárom hiba fedezhető fel benne. Minden sorára jut egy, ami az olvasói gyakorlatomban országos csúcs.
A számítógép tanúsága szerint médiatanárságom csaknem három évtizede alatt tizenötezer diák-kéziratot javítottam. De még a pályakezdő kommunikátorok között se találkoztam ilyen kiugró teljesítménnyel. Pedig akadtak köztük néhány százan, akik olyan középiskolából érkeztek a felsőoktatásba, ahol a magyartanárok nem tartottak nyelvtan órát. Ráadásul annyira kezdőnek számítottak, hogy még újságírónak se nevezhették magukat, nemhogy „írónak”.
Ami pedig az írókat illeti, egy irodalmi hetilap szerkesztőségében is eltöltöttem másfél évtizedet. Elég sok író kéziratát gondoztam, és figyelemre méltó következtetésre jutottam. Ahhoz, hogy valaki írónak mondhassa magát, minimum az kell, hogy legalábbis formailag hibátlan írásokat adjon ki a kezéből. Aki tehát írónak nevezhető, az nem küszködhet helyesírási gondokkal.
Az Index blogketrecében közölt bejegyzés szakmai érdekessége, hogy a huszonháromból tizenhat hiba ugyanarra vezethető vissza. A szerző elfelejtette kitenni a vesszőt. Ugyanakkor becsületére válik, hogy a hogy elé mindig kitette. Az a benyomásom, hogy talán túl korán nevezte magát írónak, ám van szerkesztőségi tapasztalata. Újságíró körökben ugyanis közhelynek számít a szólás, miszerint vessző nélkül nem lehet hogyozni.
Tíz mondat a hibáról
Horn Gyula annyi kis hibával beszéli a magyart. (Csurka István író, MIÉP-politikus, Magyar Fórum, 1994. június 30.)
A sajtóhiba mindig örömet okoz az olvasónak, mert egy pillanatra okosabbnak érzi magát. (Kvári Sinkó Zoltán humorista, Napló, 1995. október 13.)
A magam hibájára sokkal dühösebb vagyok, mint a mások gonoszságára, mert a magamét észre kellett volna vennem. (Jankovics Marcell filmrendező, Demokrata, 1996. július 25.)
A hibákat látom meg legelőször. (Hernádi Judit színésznő, Délmagyarország, 2001. december 22.)
Nem sértem meg a hibáimat azzal, hogy egyet is kiemelek közülük. (Kuncze Gábor SZDSZ-politikus, Népszava, 2007. január 27.)
A hibát mindig könnyebb megtalálni, mint kijavítani. (Szondi György író, 168 Óra, 2008. szeptember 25.)
Bánt, hogy a hibáimra magamnak kell rájönnöm. (Ormos Mária történész, Népszabadság, 2010. október 2.)
A politika sokszor mások hibáinak felnagyításából áll. (Deutsch Tamás Fidesz-politikus, 168 Óra, 2013. október 31.)
Minden mondat egy hibalehetőség. (Bödőcs Tibor humorista, ATV, 2019. október 11.)
A politikában nagyon nehéz az elkövetett hibát beismerni. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, 2024. február 23.)
A baloldali értelmiség többet foglalkozik Magyar Péter hibáival, mint a rezsim egészével. (Béndek Péter publicista, Facebook.com, 2025. március 14.)
A szerző Médiablog-bejegyzése 2025. április 22-én.