Természetesen az olvasónak. Olyannyira, hogy kollégám, Ágoston Hugó ezt írta róla: „Őfelsége, az olvasó.” Sokáig azt hittem, hogy alkotmányos monarchiában élünk, de nemrégiben egy több mint két évtized előtti vitát böngésztem, amelyben a liberális napilap munkatársa, Szále László elgondolkoztató mondatot vetett papírra. Szerinte „A cenzor is húz, a szerkesztő is. A cenzor a hatóság, a szerkesztő az olvashatóság érdekében.” (Magyar Hírlap, 2000. július 13.)
Azt mondta ki, amit sejtettem, ám képtelen voltam ilyen tömören megfogalmazni. Hát persze, hogy uralkodónk az olvasó, de mit tudunk róla. Azt, amit a szociológusok pedzegetnek? Vagy azt, amit író-olvasó találkozókról, olvasólevelekből, mostanában kommentekből szedtünk össze? 1967 óta vagyok szerkesztő. Diák-folyóiratnál kezdtem, és diák-portálnál fejeztem be, közben leginkább hetilapokat szerkesztettem. Körülbelül húszezer kéziratot olvastam, ebből 14 ezret médiatanárként, másfél ezret Bodor Pál diurnusaiból, a többit pedig íróktól, újságíróktól. Hát nem én voltam ama olvasó, akinek a befogadó készségéről, ízléséről, világnézetéről a legtöbbet tudhattam meg?
De vajon mások miként vélekednek az olvasókról? A bejegyzésem utáni összeállításból kirajzolódik, hogy azokról, akik a Kádár-korszakban megtanultak a sorok között olvasni. A publicisták az ő kedvükért tanultak meg a sorok közé írni. Aztán jött a rendszerváltás, és a publicisták egyre inkább azt írták meg, amit éreznek. Mellőzték a metaforákat (a sűrített hasonlatokat, a képes beszédet), durr bele a képébe alapon fejtették ki az álláspontjukat. Akadt is olyan miniszter, aki már-már eltemette a sorok közti üzeneteket, amelyeket azonban a 2010 utáni hatalomgyakorlás „jóvoltából” az olvasók újra kezdtek kapiskálni.
Itt tartunk most. Változatlanul keveset tudunk az olvasókról, ám azt azért megértettük, hogy leszoktak a szerkesztett tartalmakról. Átszoktak a közösségi oldalakra, ahol nincs szerkesztő, ha csak Mr. Algoritmust nem tekintjük annak. De ha nincs két lábon járó ízlésszűrő, akkor nemcsak e sorok írója mondhatja magáról, hogy én vagyok őfelsége, az olvasó, hanem mindenki.
Tíz mondat az olvasókról
Sok lapra kevés olvasó jut. (Fodor Gábor kulturális miniszter, Vasárnap, 1994. augusztus 21.)
A sajtóhiba mindig örömet okoz az olvasónak, mert egy pillanatra okosabbnak érzi magát. (Kvári Sinkó Zoltán veszprémi újságíró, Napló, 1995. október 13.)
A magyar olvasókat az különbözteti meg az amerikaiaktól, hogy a sorok között is tudnak olvasni. (Torgyán József mezőgazdasági miniszter, Magyar Narancs, 2001. július 19.)
A szabad sajtó korában az olvasónak már nem kell rejtett üzenetet keresnie a sorok között. (Magyar Bálint oktatási miniszter, Lapkiadás, 2004/ november)
Ma már az olvasó az újságot inkább nézi, mint olvassa. (Rózsa Gyula újságíró, Népszabadság, 2011. március 3.)
Akik vezetik az országot, nem olvasnak újságot. Vannak jól fizetett újságolvasó munkatársaik, akik elmondják nekik, amit hallani szeretnének önmagukról. (Odze György író, Facebook.com, 2015. július 27.)
Az online-nal sok olvasót lehet találni, és kevés pénzt szerezni. (Pallagi Ferenc újságíró, ATV, 2016. november 3.)
A sajtó szolgáltatás ugyan, de nem a politikusoknak szól, hanem az olvasóknak. (Szele Tamás újságíró, Zóna.hu, 2019. december 10.)
Ameddig van olvasónk, nem túl lényeges kérdés, mennyire nehezíti meg életünket a kormány. (Lukács Csaba újságíró, Magyar Hang, 2021. július 30.)
Őfelsége, az olvasó. (Ágoston Hugó marosvásárhelyi újságíró, ÚjHét.com, 2022. november 16.)
A szerző Médianapló-bejegyzése 2022. december 5-én.
