Szegényes konyhakultúrám éke a spagetti. A Barilla ötös vált be. Bár az infláció miatt jócskán fölemelték az árát, de gyorsan puhul. Egyetlen hátránya, hogy szerves tartozéka, a húsos ragú szintén megdrágult, holott csupán a felére van szükségem. A volt feleségem azt tanácsolta, hogy a hűtőszekrényben sem kellene sokáig tartani, ezért másnap is spagettit kéne főzni. Márpedig túlzás egy héten kétszer.
Ezen tűnődtem az újév első munkanapján, miközben a bolt felé haladtam. Az egyik kapualjból kiszólt egy férfihang. „Néhány forintot” kért a magas, sovány, ötven és hatvan közötti ember. Tömött bajusz az orra alatt, ruhája kopott, de tiszta, mellette használt bőrönd, fogantyúval és két kerékkel. Elmondtam neki, hogy a pandémia leszoktatott a papírpénzről. Sokan fogdossák össze, és ha nincs lehetőség azonnal kezet mosni, akkor bizony elkaphatom a Covidot. Ezért szinte kizárólag kártyával fizetek.
A férfi elmosolyodott, és azt mondta, hogy beéri fémpénzzel is. Hm. Elmeséljem-e neki, hogy a pandémia előtt volt nálam a legnagyobb értékű fémpénzből. Még kedvenc hajléktalanom is akadt a Radnóti utca és a Pozsonyi út sarkán. A járdára kitett papírpoharába mindig tettem egy vagy két kétszázas érmét.
Kiderült, hogy a kapualji férfi egy éve várja a rokkanttá nyilvánítást. Most utazna haza, a falujába, de nincs pénze vonatra. Ez a kéregetők szokványos szövege, ám ha a szemébe néztem, őszintének hallottam a szavait. Sajnálkoztam, ő pedig megköszönte, hogy szóba álltam vele.
Bent, az üzletben annál a pultnál is megálltam, amelynél az eladónő épp rántott húsokat vett ki az elektronikus kemencéből. Hirtelen ötlettel két kijevi jércemellt kértem. Nem egyszerűen csirkehús, még egy szelet sajtot is elolvasztottak rajta. A pénztári futószalag legvégére helyeztem a papírzacskót, hogy a lenvászon szatyorban a vásárolt élelmiszerek legtetején legyen. Kint azonban üres volt a kapualj.
A hajléktalan valószínűleg a Lehel-téri piac irányába indult el, ahol az őstermelőknél csak készpénzzel lehet fizetni. Ott talán több szerencséje lesz. Én pedig tegnap nem készítettem spagettit raguval, és nem szórtam rá sajtcsíkokat. Beértem ebédre kijevi jércemellel.
Tíz mondat a hajléktalanokról
Magyarországon nagyon könnyű hajléktalanná válni, és keservesen nehéz a hajléktalanságból kivezető utat megtalálni. (Vecsei Miklós szociális munkás, Új Ember, 2013. október 6.)
Az utcán élés az önemésztés egy formája. Nagy kérdés, hogy az államnak joga van-e ezt megakadályozni. (Asztalosné Zupcsák Erika szociálpolitikáért felelős államtitkár-helyettes, Magyar Rádió, 2013. október 15.)
A menhelyeken több fekvőhelyünk van, mint ahány hajléktalanunk. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, 2017. január 13.)
Elkezdődött a hajléktalanok elleni harc a hajléktalanság elleni küzdelem helyett. (Nagy N. Péter újságíró, 168 Óra, 2018. október 25.)
A hajléktalanoknak nem az a legfőbb gondjuk, hogy nincs fedél a fejük felett, hanem hogy nem tartoznak sehová. (Iványi Gábor metodista lelkész, az Oltalom Karitatív Egyesület elnöke, Magyar Hang, 2018. október 26.)
Ami most történik a hajléktalanokkal, az csak látszatintézkedés. Egyik helyről a másikra terelik őket, talán ideig-óráig eltűnnek a világ szeme elől, de a sorsuk nem változik meg, csak a szőnyeg alá söpörtük a problémát. (Michels Antal józsefvárosi plébános, Népszava, 2018. november 5.)
Talán nem mondja ki azonnal a kézenfekvő verdiktet, hogy „de hát ő tehet róla”. (Kozár Alexandra újságíró egy hajléktalanokról szóló könyv olvasójáról, Index.hu, 2021. november 2.)
A fedél nélkül élők elsősorban emberek, elesett és szegénységben élő, segítségre szoruló emberek. (Karácsony Gergely budapesti főpolgármester, Facebook.com, 2022. október 26.)
Április elsejétől szünetel az országos hajléktalanétkeztetés. (Kéfer Ádám újságíró, Index.hu, 2023. április 12.)
Az első tanács, amit még kb. 20 éve kaptam, hogy mindig legyen nálam gumikesztyű. ha hajléktalannak segítek. (Görög Zita modell és médiaszemélyiség, Blikk.hu, 2023. december 9.)
A szerző Médianapló-bejegyzése 2024. január 3-án.
