Harmadik napja tart fogva egy film. Kritikusként láttam néhány ezret, és Az elveszett transzportot nem sorolom a kiemelkedők közé. A holland rendező (Saskia Diesing) azt próbálja elhitetni, hogy három fiatal nő a második világháború utolsó napjaiban miként jutott el a gyűlölködés állapotából a barátságéba. Az egyik (a zsidó fogoly) elveszítette a férjét, a másik (a német fruska) az anyját, a harmadik (a szovjet mesterlövész) pedig önmagát. A sok férfias film után egy női sorsokat összerakó, valóságtól elrugaszkodott modell miért is tartana a fogságában?
Beugrott egy történet, amelynek mellékszereplője voltam négy és kilenc éves korom között. Anyám huszonéves „gyüttment”, ahogy a falubeliek nevezték. Egy bolt raktárában laktunk, lavórban mosakodtunk, vécé az udvaron. Baráti köre a munkahelyén alakulgatott. Elza néni hasonló korú, a helybéli mozis lánya, egyedül jött haza Auschwitzból. A koncentrációs tábor nevét az ötvenes évek első felében még nem hallottam. Azt a szót pedig, hogy zsidó, hallottam ugyan, de nem tudtam, hogy Elza néni miért éppen az.
Marika néni szintén huszonéves, és a szerb partizánok elől menekült a déli Bácskából a határon inneni Bácskába. Halottam róla, hogy sváb, de nem tudtam, hogy az mit jelent. Azt is hallottam, hogy férje az SS-ben harcolt a partizánok ellen, akik egy adriai szigeten őrzik. De hogy mi az az SS, és mi az, hogy Adria, azt nem tudtam. Anyám néha kölcsönadott Marika néninek. Aki fürdőszobában, igazi fürdőkádban szappanozott, és a könnye potyogott a vízbe. Tudtom, vagy legalábbis sejtettem, hogy ilyenkor két otthon hagyott kislányára gondol.
Egy Kolozsvárról érkezett magyar, egy Auschwitzot túlélt zsidó és egy Bácskából menekült sváb fiatalasszony idegennek, jöttmentnek számított a tótok lakta községben. S mert ugyanabban a boltban dolgoztak, a háborús szenvedéseik fontosabbnak bizonyultak, mint az, ami a háború előtt elválasztotta őket. Anyám 2009-ben bekövetkezett haláláig tartotta velük a kapcsolatot. Elza néni Pestre költözött, és idős korára megvakult. Anyám meg-meglátogatta, ha eljött hozzánk látogatóba. Ilyenkor kibeszélgették magukat. Marika néni ’56 után visszaköltözött Dél-Bácskába. A férje hazajött a börtönszigetről, majd néhány hónap múlva meghalt. Ő fölnevelte a lányait, és néha meglátogatta anyámat Szegeden.
Nyilván már ők sincsenek életben, mert a múlt század húszas éveiben születtek. Történelmi-politikai szempontból indokolatlan barátságukat pedig fölidézte bennem egy már nem is annyira valóságtól elvonatkoztatott film.
Tíz mondat a háborúról
Minél nyugatabbról jön az ellenség, annál érdemesebb a háborút elveszíteni. (Kvári Sinkó Zoltán humorista, Napló, 1995. október 27.)
A háború az ember leépülése. (Markó Iván koreográfus, Kisalföld, 1995. december 23.)
Minden háború népszerű az első hónapban. (Temesi Ferenc író, Magyar Nemzet, 2008. július 12.)
Háború esetén a hadiipar lendül fel, járvány idején az egészségügy. (Pogátsa Zoltán közgazdász, HírKlikk.hu, 2020. március 16.)
Háború idején még sose kergettek el diktátort. (Kereszty András újságíró, Újnépszabadság.com, 2020. április 16.)
A két világháborút is meg fogjuk nyerni. (Andor Mihály szociológus a kormány emlékezetpolitikájáról, Facebook.com, 2020. december 25.)
Minden hasonlatából, szófordulatából nyilvánvaló, hogy katonának érzi magát egy pontosan nem meghatározott háborúban. (Odze György író Orbán Viktorról, HírKlikk.hu, 2021. július 7.)
Putyin nevére vette a háborút. (Makai József újságíró, kijevi haditudósító, 168 Óra, 2022. március 3.)
Majdnem ott tartunk, mint a legutóbbi világháború kitörésekor. (Závada Pál író, Népszava, 2022. március 18.)
A háború az akaratok összecsapása. (Szenes Zoltán volt vezérkari főnök, Magyar Narancs, 2022. március 24.)
A szerző Médianapló-bejegyzése 2022. október 18-án.