A legtömörebb meghatározás a Klubrádióról Sebes György újságíró tollából származik. Szerinte „Közszolgálati magánrádió.” (Népszava, 2019. március 18.) Értelmezése eladható portékát sejtet, amely nem talmi. Minden napnak van egy arca, ami azért furcsa megállapítás egy mégiscsak láthatatlan vállalkozás esetében. Ezzel magyarázható, hogy a programjából kétarcú műsort választottam.
Falusi Mariann és Lang Györgyi fittyet hányt a szakmai szabályszerűségekre. Prózai kezdeményezésüket az újságíró-iskolában voltaképpen ellenpéldaként kéne tanítani. Szerdánként műsorukat sokáig az éltette, hogy a Pa-Dö-Dö fellépésein megismerték egymás rezdüléseit. Félszavakból is megértik egymást, de ami számukra magától értetődő, az mostanában számomra, talán a többi hallgató számára sem evidens. A három évtized alatt kikristályosodott összhang azzal szakadt meg, hogy a színes hajú, kezeslábasba öltözött és túlsúlyukat büszkén vállaló művésznők közül az egyik bajba került.
S mert bulvárlapokat nem olvasok, erről úgy értesültem, hogy néhány hete Falusi Mariann és az esedékes vendég érdekesnek ígérkező beszélgetésébe artikulátlan hang vegyült. Azt persze tudtam, hogy Lang Györgyit a szklerózis multiplex kerekesszékbe kényszerítette, de azt már nem, hogy nemrégiben sztrókot kapott, és a beszélőképességét is elvesztette. Műsorvezető társa pedig úgy döntött, hogy mégis marad az adásban, hátha ez javára válik a rehabilitációban. Számítása bevált. Barátnője szerdáról szerdára javult, és kásás szavai kezdenek tőmondattá összeállni.
Igazán kár, hogy a váltakozó vendégeket fülhallomást zavarba hozta a szokatlan helyzet. Nem nagyon értik, miért van szükség nehezen érthető kérdésekre, melyeket a pergő nyelvű másik műsorvezető foglal össze és egészít ki. Beleérző képességemből telik arra, hogy elfogadjam a Klubrádió döntését. A tulajdonos és a szakmai vezetők nyilván nem vita nélkül, de végül is áldásukat adták a nyilvános lélektani kísérletre, mely kétségkívül javulást eredményezett egy nagybeteg művész már-már kilátástalan állapotában. Együttérzésem sem feledteti azonban, hogy vagy két évtizedig rádiókritikus voltam, és van elképzelésem a műsorok mibenlétéről.
Miközben a szívem helyesli a közszolgálati magánrádiót működtetők emberbaráti gesztusát, megszívlelem Ungvári Tamás ide illő megállapítását is, miszerint „A tapintat nem jó műsor.”
Tíz mondat a műsorról
A kormánypártok megpróbálják kiszorítani az ellenzéki pártokat mindenféle hírműsorból. (Orbán Viktor Fidesz-politikus, Népszava, 1992. március 7.)
A közönség soha nem kérdezi meg egy jól sikerült műsor után, hogy mennyit keresett a művész. (Nagy Bandó András humorista, Délmagyarország, 1994. január 27.)
Halottakról nehéz szalonképes műsort csinálni. (Éles István parodista, Heti Kisalföld, 1995. április 14.)
Ha a televízióban az adáshibáért elnézést kérnek, akkor miért nem kérnek elnézést a műsorért is? (Vinkó József dramaturg, Nők Lapja, 1996. július 10.)
A kereskedelmi televízió a fogyasztóknak csinál műsort, a közszolgálati televízió a polgároknak. (Szabó László Zsolt, a Magyar Televízió vezérigazgatója, Heves Megyei Hírlap, 1999. június 26.)
Nekem műsort kellett csinálnom a meccsekből. (Szepesi György sportkommentátor, Nemzeti Sport, 2002. február 5.)
A televízióval nem az a baj, hogy rossz műsorokat sugároz, hanem hogy elmulasztja elkészíteni a jókat. (Wisinger István tévériporter, Klubháló.hu, 2006. február 28.)
A tapintat nem jó műsor. (Ungvári Tamás művelődéstörténész, ATV, 2013. szeptember 18.)
A műsor legjobb részén túl vagyunk, csak azt nem vették föl. (Fiala János műsorvezető, ATV, 2018. szeptember 8.)
Bár a főzőműsor véget ért, az etetés egy percig sem áll le. (Sebes György újságíró, Népszava, 2018. december 29.)
A szerző Médianapló-bejegyzése 2022. február 16-án.
