A cím dallamos, bár idegenül hangzik. Egy kétezres lélekszámú halászfalu a Csendes-óceán partján, San Francisco és Portland között. Itt lelt otthonra és nyugalomra Radó Béla. Néhányunknak gimnáziumi osztálytársa, szűkebb pátriánkban pedig a hajdani színigazgató fia. Három napja fénykép jelent meg róluk az Élet a régi Kecskeméten című Facebook-csoport üzenőfalán.
Vili bácsi egy fejjel alacsonyabb a 185 centis fiánál, de kevésbé szürkül a haja. Alighanem azért, mert egy előadás előtt vagy után készült a fotó, és a huszonéves fiatalember őszes hajú amorózót játszott benne. De a családból a színház tagja volt Béla mamája és nagybátyja is. Pestről szerződtek a Katona Józsefről elnevezett társulathoz, amely a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben országos hírnévre tett szert. Az akkori színházak közül a legközelebb volt a fővároshoz, és a pályakezdők, akiknek a főiskola után két évet kellett lehúzniuk „vidéken”, akár naponta megtehették a 86 kilométernyi utat. Arról nem is szólva, hogy a politikai okból letiltott színészeket is tárt karokkal várta Vili bácsi.
A Radó-házaspár minden idejét a színházban töltötte, és fiuknak mi voltunk a társaság. E sorok írója hat évig, az általános iskola felső tagozatában és a gimnázium első két tanévében. A főutcában laktunk; ő az elején, a régi KTE-pályával szemben, egy „Kádár-kockában”, én a közepén. Gyakran mentünk együtt az iskolába, s mert Béla nemigen tanult otthon, összefoglaltam neki a magyar és a történelem leckét. Jó fejű, jó svádájú gyerek volt, ha kiszólították, némileg a tárgyhoz kapcsolódva olykor hármasra is kidumálta magát. Egyébként matematikából is, amire az osztály legjobb matekosa, D. Laci (manapság nyugalmazott mérnök) készítette föl.
Imponált nekünk a színigazgató fiának bohém életmódja. Ő volt a legszabadabb osztálytársunk, aki fittyet hányt a szabályokra. Most, hogy megérkezett a halálhíre, felhívtam a fiúkat, és kiderült, hogy hasonlóképpen vélekednek róla. Mindenkinek volt egy története, melyből ugyanaz a szeretetre méltó és szeretetre éhes fiú képe bontakozott ki. A gimnázium harmadik osztályát már nem velünk kezdte. Egy Benkóczy Zoltánnal készített interjúból tudtam meg, hogy padtársak voltak a szegedi Tömörkény Gimnáziumban. Benkóczyt fölvették a főiskolára, Bélát nem. Bizonyára ez is közrejátszott abban, hogy Amerikában kötött ki.
Évtizedekig keveset tudtunk, bár az osztálytalálkozókon sokat beszéltünk róla. Vagy két éve találtam meg a Facebookon, akkor már Gualalán élt. Volt egy saját öble, halászott az óceánban (Vili bácsi is nagy pecás volt), és immár nyugdíjasként leginkább azzal foglalkozott, hogy apja emlékére alapítványt szervezett. Tartotta a kapcsolatot Radó Vilmos fölfedezettjeivel, köztük néhány Kossuth-díjassal is. Másik amerikás osztálytársunk, a repülőmérnök Tibor tavaly nyáron látogatott haza. Azt javasoltuk neki, hogy ha már mindketten Kaliforniában élnek, találkozzanak fél úton. San Diegótól Gualaláig mintegy 1200 kilométernyi a távolság, a tervezett tavaszi találkozó azonban már nem valósulhat meg.
Nekünk, az itthon maradottaknak annyi maradt, amennyi kiviláglott Béla szűkszavú Messenger-üzeneteiből. Nemcsak mi gondoltunk rá, hanem ő is ránk.
A szerző Médianapló-bejegyzései 2023. március 12-én.
Orbán: „Mindenki más háborúpárti” (Lefülelt mondatok, 2023.03.05.-12.)
A legutóbbi napokban Varga Judit vált, Gyurcsány Ferenc puszilt, Gréczy Zsolt cáfolt, Medgyessy Péter árkolt. Puzsér Róbert kaszált, Ragályi Elemér és Tamás Ervin pedig orbánozott.
Gyanús, hogy tizenhárom év alatt nem voltak képesek az „ellenzéki” pártok ellenzéki pártokká válni. (Hanyecz István „pártonkívüli demokrata”, Facebook.com, március 5.)
A politikában az árkokat nem ásni kell, hanem betemetni. (Medgyessy Péter volt miniszterelnök, RTL Klub, március 6.)
Gyurcsány lefogta két kézzel a frissen megválasztott képviselő asszonyt. (Nagy Attila Tibor politológus Földiné Rácz Judit honanya köszöntéséről, Hír TV, március 6.)
Ez már szinte abúzus. (Görög Ibolya protokoll-szakértő, hvg.hu, március 7.)
A billentyűzeten találtam meg a nagy Ő-t. (Ágoston Hugó marosvásárhelyi újságíró, ÚjHét.com, március 7.)
Valóban válófélben vagyunk. (Varga Judit igazságügyi miniszter, Mandiner.hu, március 7.)
Nem jöhet mindenki! (Gyurcsány Ferenc DK-politikus az átigazolásokról, ATV, március 7.)
Az országgyűlésben fogyatkozó számban ugyan, de mégiscsak ülnek ellenzékiek, vagy annak látszó politikusok. (György Zsombor újságíró, Hang.hu, március 7.)
Nagyon kevés dolog működik az ellenzékben. (Hann Endre szociológus, közvélemény-kutató, Klubrádió, március 8.)
Nemzeti dombormű. (Ragályi Elemér filmoperatőr Orbán Viktorról, Facebook.com, március 8.)
Végre egy magyar csapat megérte a kupatavaszt. (Varga Péter újságíró a Ferencváros focistáiról, Magyar Rádió, március 8.)
A diktatúra nélkülözhetetlen kelléke a feljelentés. (Nemes Gábor újságíró, Klubrádió, március 9.)
Tömegtársadalomban élünk, ahol a többség kommentekből és szalagcímekből tájékozódik. (Gulyás Ábel politológus, Magyar Narancs, március 9.)
A baráti ölelés nem abúzus. (Gréczy Zsolt DK-politikus, Facebook.com, március 9.)
Mindenki más háborúpárti. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, március 10.)
Orbán Viktor szereti átvezetni népét az egyik félelemből a másikba. (Tamás Ervin újságíró, Újnépszabadság.com, március 10.)
Az átlag mindent eltakar. (Baka F. Zoltán újságíró, 24.hu, március 10.)
A fogai betöltik a Kárpát-medencét. (Puzsér Róbert publicista Kasza Tibor műsorvezetőről, Magyar Hang, március 10.)
Európa a csorda legyengült állata. (Lánczi Tamás politológus, Demokrata, március 11.)
Inkább illett volna egy elhagyott kapualjba, mint az Országgyűlésbe. (Kárpáti András újságíró Földiné Rácz Judit köszöntéséről, Magyar Nemzet Online, március 11.)
Inflációban tényleg jók vagyunk. (Föld S. Péter újságíró, Újnépszabadság.com, március 12.)