„Hú, de ismerős!” Ez ötlött fel tegnap délután egy tarkó láttán. Tévés szörfölés közben akadtam három és fél évtizeddel fiatalabb önmagamra. A hajam még nem volt ősz, és a fejem búbján is akadt belőle. Véletlenül kaptam el néhány percet abból az interjúból, amelyet a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem professzorával készítettem 1986-ban. A publicisztikai tanszék nyugalmazott vezetője épp Budapesten időzött.
Operáció utáni lábadozását úgy használtuk ki, hogy a kórház közelében, egy magánlakásban beszélgettünk vele. (A forgatásról írtam is egy dokumentum-novellát, amely e bejegyzés után olvasható.) A többórányi, életút-interjúból vágtak össze a tévések egy ötvenperces, rövidített változatot. Tegnap úgy vettem észre, hogy ritkán szólalok meg, akkor is csupán kérdezek. Helyes, ez az újságíró dolga. Bár néha közbe is szólok. Az erdélyi magyar szellemiség közismert képviselője kitűnő előadó, és 80 évesen is nyomdakészen fogalmaz, de olykor evidenciának tart olyasmit, ami korántsem magától értetődő a magyarországi nézők számára.
Időben oly távol vagyok hajdani önmagunktól, hogy kijelenthető: az anekdotázó reálpolitikusról figyelemre méltó kép bontakozik ki. Edgár bácsi akár az ördöggel is szövetkezett volna, hogy segíthesse az akkor még több mint másfél milliónyi romániai magyarságot az „önösszeszedésben”. Az idézőjelbe tett kifejezést ő találta ki, és amikor csak nyilvánossághoz jutott, mondogatta is. Ez persze csupán a következtetés, amely az interjú második feléből vonható le. Azért írom most, hajnalban a Médianaplót, mert az első huszonvalahány percet is szeretném megnézni. Az M5 ugyanis ma délelőtt ismétli a tegnapi adást.
Mardos a kíváncsiság, vajon firtatom-e, hogy Balogh Edgár prágai egyetemistaként miért kereste a kapcsolatot Masaryk államelnökkel Csehszlovákiában. Érett közíróként pedig Romániában Petru Groza miniszterelnökkel, majd államelnökkel. Kisebbségi politikusként és fáradhatatlan szervezőként sikerült-e elviselhetőbbé tennie a fennhatóságuk alá került magyarok, köztük a rokonaim sorsát? Arra emlékszem, hogy otthon, Kolozsvárott többször is beszélgettünk erről. Bár nem a valószínűleg bepoloskázott lakásában, hanem séta közben, a Magyar Színház előtti téren. Az viszont csak a tévéinterjú első felében, ma 11 óra 10 perctől derül majd ki, hogy három és fél évtizede szóba hoztam-e az élete kudarcát.
Pertu
Az öregedés jele, hogy kezd több halott ismerősöm lenni, mint élő. Az elhunytak közé tartozik Balogh Edgár is. Temesvárott született 1906 őszén, csaknem kilencven évig élt, de néhány héttel a születésnapja előtt meghalt. E kilenc évtized alatt sok mindent csinált.
A prágai német egyetemen tanult, a csehszlovákiai magyar fiatalok érdekvédelmét képviselte Masaryk államelnöknél. Nem sokkal később ki is utasították a korabeli Közép-Európa legdemokratikusabbnak tartott országából. A szülőföldjére távozott, bekapcsolódott Erdély szellemi vérkeringésébe. De hogy ne foglalkozhasson túl sokat a magyarság szervezésével, behívták katonának. A második bécsi döntés, Észak-Erdély visszacsatolása után se járt jobban. Kalotaszentkirályon helyezkedett el tanítóként, az egyik cikke miatt azonban a magyar miniszterelnök személyesen jelentette be a parlamentben, hogy Balogh Edgár nevű tanító nincs állami alkalmazásban. Igazat mondott, Edgár bácsit a bejelentés előtti napon táviratilag rúgták ki kenyérkereső állásából.
A negyvenes évek második felében a Magyar Népi Szövetség kulturális ügyekkel foglalkozó alelnöke volt, életének ezt a szakaszát tartják legellentmondásosabbnak a kutatók. Az ötvenes évek első felében többször is lecsukják „magyar nacionalizmus” miatt, öt évet ült. Kiszabadulása után szerkesztette a Korunk című folyóiratot, és ő alapította a publicisztikai tanszéket a kolozsvári egyetemen. Fiatal újságíróként, a hetvenes évek elején ismertem meg, akkor már nyugdíjasként éldegélt Rákóczi úti lakásában, rengeteg könyv és szép képek között. Figyelmes vendéglátó volt, és bár ritkán hagyta szóhoz jutni a vendéget, szívesen hallgattam nagy ívű elképzeléseit a dunavölgyi népek testvériségéről, az erdélyi magyarság „önösszeszedéséről”. Élvezettel ittam Rebi néni kakaóval ízesített, törökösen elkészített kávéját is.
Történetünk 1986 tavaszán vagy őszén játszódik. Arra emlékszem, hogy állandóan esett az eső, és átmeneti kabátban jártunk. Délelőttönként az Élet és Irodalom című hetilap főszerkesztő-helyetteseként dolgoztam, délutánonként pedig forgattunk. A Magyar Tudományos Akadémiának és az Országos Széchényi Könyvtárnak volt egy Oral History nevű interjú-sorozata, ennek keretében beszélgettem irodalmárokkal, történészekkel, újságírókkal – elsősorban erdélyiekkel. A legérdekesebb részeket átvette a Magyar Televízió, negyven-ötvenperces portrékat szerkesztett belőlük. Tegnap, 2021. szeptember 7-én a Balogh Edgár-portrét sugározta is. Egyébként nem először.
A közművelődési osztály vezetője 2003-ban telefonon értesített az örömhírről. Szomorúan közölte, hogy sajnos szegény az eklézsia, és honorárium helyett elégedjek meg azzal, hogy elküldi kazettán a műsort. Azóta 18 év telt el, és még mindig küldi. De visszatérve a múlt század nyolcvanas éveire, Edgár bácsit utolérte egy férfibetegség. Magyarország akkori legjobb urológusa, Wabrosch professzor operálta. A lábadozását arra használta föl a stábunk, hogy ki-kihoztuk a budai János-kórházból, és kamera jelenlétében beszélgettünk vele. Itt lép be a történetbe másik hősünk, Kéri Kálmán.
Csaknem egyidős a huszadik századdal, 1901-es születésű. Miközben a Ludovika Akadémiát végezte, és vezérkari tisztnek tanult, naponta lóra ült, és megjáratta kancáját a Vérmezőn. Aztán katonai attasé lett a moszkvai követségen, majd egymás után három honvédelmi miniszter (Bartha, Nagybaconi, Csatay) szárnysegédje. 1944 októberében már az első magyar hadsereg vezérkari főnöke – ezredesi rangban. Amikor pedig Horthy kormányzó ki akart ugrani a háborúból, őt bízták meg azzal, hogy felhasználva orosz nyelvtudását, lépjen kapcsolatba a negyedik ukrán front parancsnokságával. A kiugrás nem sikerült, a parlamenter azonban 1945 után is katona maradt, amíg Rákosiék le nem tartóztatták.
Raboskodott a recski táborban, majd segédmunkásként tengette az életét. Szabadulása után pincemesterségig vitte, a pesti Ferenciek téren, a Kárpátia étterem alagsorában volt az irodája. Munkája hivatalnoki, állása bizalmi. Politikai megbízhatatlansága ellenére ő kapta azt a feladatot, hogy irányítsa az egyik legdivatosabb vendéglő borforgalmát. A hetvenes évek elején vonult nyugalomba, és nyomorúságos kegydíját nyelvtanításból egészítette ki. A rendszerváltás hónapjaiban, közel a kilencvenhez tért vissza a közéletbe. Legidősebb tagja lett az országgyűlésnek. 1994-ben vezérezredesként, tisztelettől övezve halt meg.
Történetünk idején azzal keresett némi mellékest, hogy tévéstáboknak adta ki a Budapest Körszálló mögötti lakását. (Magasföldszint, kertre néző ablak.) Az egykor hatalmas lakás leválasztott részében húzódott meg a feleségével. Kopottas, de választékos ízlésről árulkodó, dohánybarna, neobarokk bútorok, márkás tájképek a falon, Jókai- és Mikszáth-összes, Herczeg Ferenc-díszkiadás a könyvszekrényben. E légkörben remekül lehetett fölvenni a történelmi témájú beszélgetéseket. Különben is, a csöndes mellékutcában lévő színhely csak egy ugrásnyira van a János-kórháztól, délutánonként onnan sétáltunk át a lábadozó Edgár bácsival.
A forgatás lassan haladt, kímélni kellett a nemrégiben operált interjúalanyt. Sok volt a szünet, ilyenkor a házigazda felesége kávét főzött, majdnem olyan selymeset, mint Rebi néni Kolozsvárott. A csésze finom rajzolatú meisseni, a kiskanál ezüst, a nyele csavart, mintha csomót kötöttek volna rá. A lakás hangulatához illő, vaskos ezüsttálcát Kálmán bácsi hordta körbe. Miközben kínálta, kellő visszafogottsággal önözte és professzorurazta a neves vendéget. A két öreg nem elegyedett párbeszédbe, elvégre az egyik főszereplő, a másik pedig csak epizodista volt. A hierarchia egyértelműnek látszott.
Edgár bácsi épp arról számolt be, hogy 1926-ban, még Csehszlovákiában miként változtatta a nevét Kesslerről Baloghra. Ekkor kanálcsörgés zavarta meg a felvételt, a házigazda ejtette le. A megismételt mondatok után szünet, Kéri Kálmán odalépett a vendéghez, és megkérdezte tőle, nem rokona-e véletlenül ama Kessler nevű tisztjelöltnek, aki az évfolyamtársa, sőt barátja volt a Ludovikán. Balogh Edgár igennel válaszolt. Ez volt az a pillanat, amikor a házigazda kilépett a rezonőri szerepkörből, és felajánlotta a vendégnek, hogy térjenek át a tegezésre. A két öreg meglapogatta egymás vállát, majd félrevonultak, és élénk beszélgetésbe kezdtek. Megilletődve figyeltük őket.
A másnapi felvétel közben Edgár bácsi elmesélte, miként hívták be a román hadseregbe, hogyan jutott el az olténiai „bakáskodásba”, és a regáti laktanyában milyen jól érezte magát „a nép körében”, az egy évtizeddel fiatalabb román közlegények társaságában. Elemében érezte magát, kitűnően érvényesítette epikai adottságát és a katedrán szerzett előadókészségét. Nem akartuk túlságosan terhelni, ezért a rendező, Hanák Gábor szünetet rendelt el. A főszereplő fölhevülve lépett testvére hajdani évfolyamtársához, és így szólította meg: ”Kálmán bátyám, mit szólsz hozzá?”
Kéri Kálmán szolgálaton kívüli ezredes, a rendszerváltás utáni magyar országgyűlés majdani korelnöke halkan, udvariasan, de félreérthetetlenül közölte: „Pardon. Közlegény nem tegezhet vezérkari tisztet!”
A szerző Médianapló-bejegyzése 2021. szeptember 8-án.