Kollégám évtizedeket húzott le egy megyei napilap szerkesztőségében. Hetven körüliként már csak annyi köze van az újságíráshoz, hogy hébe-hóba hozzászól a Médianapló bejegyzéseihez. Velősen kifejtett álláspontját nem gondolom kommentnek, e kifejezést fenntartom az amatőr írástudóknak, akik a világhálót az indulataik kiélésére használják. Az immár nyugalmazott profi tegnap egy ellentmondásra hívta fel a figyelmet.
Tudomásul veszi, hogy szerintem a rendszerváltás utáni magyar sajtóban létezett egy angolszász gyakorlat, amelyben különválasztották a hír- és a véleményrovatot. A hír-újságírók ugyebár nem dolgozhattak a vélemény-rovatba, a vélemény-újságírók (publicisták) pedig a hírrovatba. Kollégám szelíden felrója, hogy néhány hónapja volt egy másik bejegyzésem is, amelyben viszont azt feszegettem, hogy amióta a megyei napilapok kormány közeli alapítványhoz tartoznak, megszakadt egy termékeny szerkesztői-újságírói gyakorlat.
Szerinte azt írtam meg, hogy a pályakezdő újságíró elmélyült egy témakörben, szakújságíróvá képezte magát, és már nemcsak másokat szólaltatott meg, hanem ő is megírta a véleményét. Megyei lapnál szocializálódott kollégám szerint e szakmai fejlődést rekesztette meg a központi vonalvezetés. Már nincs szükség a helyi újságírók publicisztikáira, melyekről a fővárosi szerkesztőség gondoskodik. Nos, az a benyomásom, hogy az angolszász módszernek épp úgy volna létjogosultsága, mint a gyökeresen másként gondolkodó megyei lapszerkesztők gyakorlatának.
Az utóbbiak a tízes évek közepéig igényelték, hogy a hír-újságírók szakújságíróként is kifejthessék az álláspontjukat. Manapság vannak még maradványai a hír- és véleményrovat szétválasztásának, és a jelek arra utalnak, hogy a legutóbbi fél évtizedben ugyanilyen sorsra jutottak a megyei napilapok szakújságíró munkatársai is. Ama ellentmondás tehát, amelyet a kolléga nekem ró fel, nem az enyém, hanem a közös szakmánké. A kritikájából elfogadom persze, hogy miután a kétféle gyakorlatot két különböző bejegyzésben írtam meg, ő akár arra is következtethet, hogy egyszerre pártolom a merőben különböző szerkesztőségi gyakorlatokat.
„Szerencsére” a megyei sajtó gleichschaltolására (egybehangolására) vállalkozó alapítvány feloldotta az ellenmondást. Immár nemcsak az angolszász gyakorlatot szórványosan művelő szerkesztőségek tiltják el hír-újságíróikat a véleményes publicisztikától, hanem a kormány közeli alapítvány is a megyei napilapok témakörben járatos munkatársait.
Tíz mondat a hírről és a véleményről
Jogában áll tudni az olvasónak a tényeket, mielőtt az újságíró véleményével megismerkedik. (Lampel Tamás /Joseph Lapid/ izraeli újságíró, Robert Maxwell angol médiabefektető magyarországi képviselője, Népszabadság, 1990. január 19.)
Az újságírás nehézkes dolog. Ott, ugye, adatok kellenek, tények meg igazságok. Az irodalomban mindez felesleges. Elég, ha az ember zseniális. (Huszár Sándor író, 24 Óra, 1994. december 31.)
Az újságírónak mindenről van véleménye, de néha fogalma sincs semmiről. (Sajtos Lajos költő, Fejér Megyei Hírlap, 2002. január 26.)
Az újságíró a sajtószabadság érdekében jár el, mert csak informáltan lehet véleményt alkotni. (Sólyom László köztársasági elnök, Index.hu, 2007. december 4.)
A médiatörvény az információhoz jutás szabadságával szemben a vélemény szabadságát helyezi előtérbe. (Szalai Annamária Fidesz-politikus, Magyar Hírlap, 2010. május 29.)
Oknyomozó újságírás híján marad a vélemény-újságírás. (Frei Tamás újságíró, FN24.hu, 2011. október 26.)
A véleményünk szabad, az információszerzés azonban mindennapos küzdelem. (Nagy Iván Zsolt újságíró, hvg.hu, 2019. április 17.)
A tény halott, a vélemény szabados. (Szále László újságíró, Élet és Irodalom, 2021. január 8.)
Sok helyről sokat kell olvasni, hogy saját véleménye lehessen az embernek. (Tanács István újságíró, Facebook.com, 2021. február 13.)
A hír akkor is szent, ha a vélemény szabad. (Szele Tamás újságíró, Forgókínpad.blog, 2021. július 11.)
