Tomi nem ment el az emléktábla avatására. Mint válogatott kosaras kapott helyet a kecskeméti legendák között. Hába kerestem a megyei napilapban közölt fényképen, nem találtam.
Osztályunkban ő volt a legjobb sportoló. Akármit mutatott és magyarázott osztályfőnökünk, tornatanárunk és edzőnk, Adamik tanár úr, Tomi első látásra, hallásra megjegyezte, és hajszálpontosan meg is valósította. Ő nyerte a magasugró versenyeket, és a pesti lóversenypályán rendezett mezei futóbajnokságon is az első tízben végzett. A ruganyossága és az állóképessége jól jött majdani sportágában. A Petőfi Népe szerint tizenegyszer került be a kosárlabda válogatottba, abban azonban tévedett az újság, hogy csak harmadikos gimnazista korában választotta a palánkot.
Adamik tanár úr mindenkit kosaraztatott és futtatott. Volt idő, amikor az általa edzett atléták válogatottja nyerte a városi kosárlabda-bajnokságot. Szétfutottuk a nálunk kétségkívül ügyesebb kosarasokat. Tomi volt a legjobb játékosunk. Irányítóként már akkor is annak adta a labdát, aki pontszerző helyzetben volt. Ezzel magyarázható, hogy a kecskeméti kosárlabda másik nagy egyénisége, Guóth Iván meghívta a csapatába. Közösen harcolták ki az NB I-be jutást.
1969 őszén érkeztem a debreceni egyetemről a fővárosba. A következő évtizedben Tomiék szinte minden mérkőzését megnéztem Budapesten, hogy a szünetben néhány szót válthassak osztálytársaimmal, Kovács Tomival és Ruszkai Jancsival. Meg a szintén katonás (Katona József Gimnáziumban Adamik tanár úr pallérozta) Szabó Ferikével, Fejes Ferivel, Gábor Jóskával és a kétméteres Farkas Bébivel. Amikor pedig a nemzedékük abbahagyta a kosárlabdát, Szegedre menet mindig beugrottam Tomihoz munkahelyére, a legismertebb kecskeméti autószalonba.
Utoljára az Aranyhomok Szálló különtermében találkoztunk. Osztálytalálkozót tartottunk, és épp gyógyulófélben volt. A sztrók azonban lelassította. Kásásan beszélt, kereste a szavakat. Idegesítette, hogy aki éveken át a másodperc tört része alatt döntötte el, kinek adja a labdát, most nehezen képes kifejezni azt, amit gondol.. Azóta nem jár közénk. Idén nyáron, Adamik tanár úr temetésére sem jött el. Mint tegnap mondta a telefonba, azért nem találtam az újságban közölt fényképen sem, mert jólesett ugyan neki a megtiszteltetés, de rosszul érezte magát.
Azt már én fűzöm hozzá, hogy alighanem azért hagyta ki az emléktáblája avatását, mert nyilvánosan kellett volna megköszönnie a város háláját.
Tíz mondat az élsportról
A magyar élsport sikerágazat. (Gallov Rezső sportért felelős államtitkár, Szabad Föld, 1992. február 18.)
El kell végre dönteni, hogy Magyarországnak kell-e az élsport? (Horn Gyula miniszterelnök, Nemzeti Sport, 1993. május 2.)
Az élsport olyan, mint az egyetem: ha nem működik, nincs mire törekedniük a középiskolásoknak. (Glatz Árpád kosárlabda-edző, Sport7, 1995. május 6.)
Az élsport tömegszórakoztatásra van kitalálva. (Póczik Zoltán közíró, Napi Magyarország, 1998. április 17.)
A mai élsport szinte öngyilkossággal ér fel. (Gécsek Tibor Európa-bajnok kalapácsvető, Vas Népe, 2001. augusztus 9.)
A kormányzat éppen most hátrál ki az élsport mögül. (Kovács Tamás, a Magyar Olimpiai Bizottság sportigazgatója, Magyar Hírlap, 2009. december 29.)
Az élsportban minden nap háború. (Kovács Katalin olimpiai bajnok kajakozó, Napló, 2013. június 27.)
Amíg az élsportban dolgoztam, sokszor úgy éreztem, vendég vagyok a saját életemben. Kalitkába voltam zárva, igaz, aranykalitkába. (Rátgéber László kosárlabda-edző, Nemzeti Sport, 2013. október 5.)
Az élsport a közpénz magánpénzzé változtatásának intézményesített és a közösség által ünnepelt eszköze. (Bálint Mátyás újságíró, Nemzeti Sport, 2015. január 17.)
Világ életünkben sportoltunk, de élsportra sosem volt pénzünk. (Badár Sándor humorista és kutyaszán-versenyző, Magyar Idők, 2017. március 25.)
A szerző Médianapló-bejegyzése 2022. december 29-én.
