Véletlenül jutott el hozzám Katz Dávid bejegyzése. A 24.hu kreatív producere besokallt a MÁV nyári lejtmenetétől, és szeptember első napján ezt írta föl a fészbukos üzenőfalára: „Ha a MÁV ’44-ben így működött volna, csomó rokonom élne.” A rövid poszt egyik közös digitális ismerősünk közvetítésével került a látókörömbe, nagyjából két héttel később, és addigra már sokan szóltak hozzá.
A legérdekesebbeket idézem is a bejegyzésem utáni összeállításban. Most csak annyit fűzök hozzájuk, hogy a kommentelők többnyire nehezményezték a hangvételt. Úgy vélték, hogy a tragikus téma komolyabb értelmezést érdemelt volna. De vajon egyetlen mondatban lehet-e komolyabban értelmezni a német megszállás után történteket? Például a vidéki zsidóság deportálását, amely a téma kutatói szerint 438 ezer ember halálával végződött.
Megítélésem szerint Katz kolléga posztja indokolt volt. Műfaját szarkazmusnak nevezném, amely maró gúnyt jelent. Egy középkorú magyar állampolgár úgy gondolja, hogy 1944 közepén, néhány hét alatt a Magyar Államvasutak csúcsra járatta magát azzal, hogy az ország félmillió állampolgárát külföldre szállította, egy megsemmisítő táborba. E nagyszabású műveletben a MÁV néhány tízezer dolgozója működött közre, az állami intézmények mintegy 170 ezer munkatársával együtt. A mondat első feléből érzékelhető gúny őket marta, a második feléből áradó fájdalom pedig a posztoló Auschwitzban elpusztított rokonságának szólt.
Annak a kommentelőnek azonban nincs igaza, aki azért marasztalta el Katz Dávidot, mert elsőként „dicsérte” a Magyar Államvasutakat a dicstelen műveletért. A bejegyzésem utáni összeállításban idézem Csepeli Györgyöt is. A ma talán legjobb magyar szociálpszichológust, aki nemcsak terjedelmes életművével véteti észre magát, hanem egymondatos, sőt olykor egyszavas Facebook-hozzászólásaival is. Ezek mindig továbbgondolásra késztetnek. Idestova hat éve, egy másik MÁV-botrány idején ezt írta, még Katzénál is maróbb gúnnyal: „A MÁV utoljára 1944-ben volt a helyzet magaslatán.” Akkor ő is megkapta a magáét, bár szerintem nem érdemelte meg.
Más kérdés, hogy 1944-ben se működött tökéletesen a Magyar Államvasutak. Erre magam is kései tanú vagyok. 1984-ben az Egyesült Államokban jártam, és egy kollégával együtt interjút készítettünk Randolph L. Braham-mel, a talán legismertebb holokauszt-kutatóval. Romániában, majd Magyarországon még Ábrahám Adolfnak hívták, ebből csinált Amerikában anagrammásított amerikai nevet. 1981-ben jelent meg angolul A népirtás politikája című alapkönyve, ezt azt alkalmat használtuk arra, hogy fölkeressük munkahelyén, a New York-i Városi Egyetemen.
A kollégával megosztoztunk a kérdéseken, én például azt firtattam, hogy láttam egy dokumentumfilmet, amelyben a győri gettóba zárt zsidók gyalog indulnak a vasútállomásra, és mosolyognak. Hát persze, hogy mosolyognak – mondta Braham professzor –, azt hitték, hogy a közeli Bécsbe viszik őket dolgozni. Aztán elgondolkozott azon, amit mondott, és hirtelen izgatott lett. Elnézését kért tőlünk, hogy átmegy valamit megnézni az épületben lévő holokauszt-archívumba. Egy óra múlva jött vissza, és folytattuk az interjút.
Szavait úgy foglalnám össze, hogy az 1944-es dokumentumok között talált egyet, amely arról árulkodik, hogy egy szerelvény Győrből Érsekújváron keresztül Kassára ért, ahol egy SS-őrmester, a vonat parancsnoka észrevette, hogy nyugat helyett keletnek fordult, megszokta ugyanis, hogy a magyar zsidókat Auschwitzba vigye. Felhívta a deportálást irányító Eichmannt, aki lehordta, de már nem fordította vissza. Majd küld máshonnan zsidókat Bécsbe. Most pedig szó szerint idézem Braham professzort: „A sors tragikus tréfája, hogy a győri zsidók halálának árán szegedi és debreceni zsidók ezrei maradtak életben.”
Sorait azzal egészítem ki, hogy Molnár Judit szegedi történész bebizonyította: Eichmannék nem két, hanem három gettóból szedték össze a bécsi munkára szállítandó magyar zsidókat. A szegediből, a szolnokiból és a debreceniből. A szegedi egyetem docense eddig három kötetet szentelt a témakörnek, és a szelekciót a „véletlenek elképesztő sokaságának” tulajdonítja. Kiderítette például, hogy a szegedi három szerelvényből az első Auschwitzba ment, a szolnoki két szerelvényből viszont az első ment Bécsbe.
Azt is megírta, hogy az Auschwitzba deportáltak mintegy 20 százaléka maradt életben, az Ausztriában dolgoztatottak túlélési esélye pedig elérte az 50-60 százalékot. Utcát söpörtek, romot takarítottak, mezőgazdasági munkát végeztek. Rosszul tartották őket, de nagyobb arányban élték túl a szenvedéseket. Megírt egy véletlen családegyesítést is. Az anyát és a gyerekeit Szegedről vitték a Bécs melletti Strasshofba. A munkaszolgálatos apa viszont a debreceni gettóban kötött ki, és ama marhavagonok egyikébe zsúfolták, amely szintén Bécs felé vette az irányt.
Vagyis a Magyar Államvasutak 1944-ben sem működött tökéletesen, igaz, hogy egy német őrmester „jóvoltából”. Braham professzor 1984-es kijelentését bizonyára lehet néhány ponton módosítani, az azóta eltelt négy évtizedben az utódok éltek is a lehetőséggel. De az számomra változatlanul elfogadható megállapítás, hogy a győri zsidók halála mentett meg véletlenszerűen kiválasztott szegedi, szolnoki és debreceni zsidókat a pusztulástól.
Tíz mondat a MÁV-tehervagonokról
Az az SS-Scharführer, aki a szerelvény parancsnoka volt, megszokta, hogy minden vonatot Kassa, vagyis Auschwitz irányába visz. Szórakozottságában küldte kelet felé a győri zsidókat. Megérkezik a kassai állomásra, észreveszi a hibát, fölhívja Eichmannt Budapesten. Azt mondja, most látja, Bécsbe kellett volna irányítani a szerelvényt. Elnézést, tévedett, mit csináljon. Eichmann válasza: „Ha már ott vagy, vidd a vonatot tovább, Auschwitzba!” (Randolph L. Braham történész, Élet és Irodalom, 1984. június 15.)
Ferenczy László csendőr alezredes június 29-én jelentette felettesének, hogy a „IV. tisztogatási területről” (tudniillik az V. szegedi és a VI. debreceni csendőrkerületből) június 25-28. között 14 vonattal „együttesen 40505 zsidó fajú személy”, ezen belül Szegedről három vonattal 8617 fő elszállítása megtörtént . A jelentés szerint „A szállítmány futása mindvégig zavartalan volt.” (Molnár Judit történész, Történelmi Szemle, 1992./3-4.)
A MÁV utoljára 1944-ben volt a helyzet magaslatán. (Csepeli György szociálpszichológus, Facebook.com, 2018. október 3.)
Eichmann felettesétől, Kaltenbrunnertől azt az utasítást kapta, hogy a Bécs környéki munkaerőhiány miatt oda kell vinni 12 ezer embert. Hogy ebből miként lett 15 ezer, azt még nem tudjuk. (Molnár Judit történész, Szegedi Tudományegyetem Info, 2022. november 6.)
Ha a MÁV ’44-ben így működött volna, csomó rokonom élne. (Katz Dávid, a 24.hu kreatív producere, Facebook.com, 2024. szeptember 1.)
Nem úgy volt, hogy ezt kitörlöd? (Családon belüli hozzászólás, Facebook.com, 2024. szeptember 1.)
Szerintem a humorban is van tabu, ez pont ez a téma. (Hozzászólás, Facebook.com, 2024. szeptember 1.)
Kegyeletsértő. (Hozzászólás, Facebook.com, 2024. szeptember 1.)
Morbid, de igaz. (Hozzászólás, Facebook.com, 2024. szeptember 1.)
Az enyéimmel elvétették a célállomást. Strasshofba érkeztek. (Hozzászólás, Facebook.com, 2024. szeptember 1.)
A szerző Médianapló-bejegyzése 2024. szeptember 17-én.
