Az ország első embere nyilatkozott a párizsi olimpiáról, az interjú néhány napja jelent meg a Nemzeti Sport online kiadásában. Azóta sokan foglalkoztak vele, ki-ki az érdeklődésének és az érdekeinek megfelelő mozzanatot emelte ki belőle. Ezeket most nem említem, a csodálkozásnak viszont hangot adok. Arról ugyanis nem olvastam, ami talán a legjellemzőbb volt Orbán Viktor megnyilvánulásában.
A beszélgetés vége felé az interjút készítő újságíró rákérdezett a sportvezetés helyzetére is. A miniszterelnök ezt válaszolta: „Amikor az olimpia zárónapján Gulyás Michelle befutott, és megnyerte a viadalt, akkor a gyorsértékelést elküldtem a sportállamtitkárnak sms-ben. Ez egy szóból állt, így hangzott: ’Maradhat.’„ (Nemzeti Sport Online, 2024. augusztus 24.) A figyelemre méltó kijelentés megértéséhez vázolom a körülményeket, a textust megpróbálom elhelyezni a kontextusban.
A Magyar Olimpiai Bizottság elnöke előzetesen elképzelhetőnek tartotta a tíz aranyérmet is, ennek azonban csak a fele jött össze az olimpia utolsó napjáig. Végül is az öttusázó rendőrhadnagy fantasztikus futással hozta össze a hatodikat. Ha nem mentette is meg a hagyományosan jól szereplő magyar sportolók becsületét, legalább Schmidt Ádám sportért felelős államtitkárt megkímélte a leváltástól.
A kormányfő tömör és velős bejelentéséből kiderül, hogy öt aranyérem lett volna a törésvonal. Akkor nem egyetlen szót, hanem selyemzsinórt küldött volna az államtitkárnak. Nos, egyelőre tegyük félre annak meghatározását, hogy milyen rendszerben is élünk itt, Magyarországon. Vizsgáljuk inkább a miniszterelnöki üzenetet a hőn áhított polgári demokrácia (normális társadalmi, gazdasági, politikai berendezkedés) szempontjából!
Orbán Viktor nem főnöke a sportért felelős államtitkárnak, Schmidt Ádám hivatali főnöke a honvédelmi miniszter. Szalay-Bobrovniczky Kristófnak a főnöke kétségkívül a miniszterelnök, de a kormányfő elvileg nem nyúlhat át a miniszter feje fölött. Különösen akkor nem, ha egzisztenciális jellegű közlendője van a miniszter alá rendelt államtitkár számára. Mert mi van, ha az olimpia utolsó napján a magyar sportban illetékes honvédelmi miniszter is elvégezte azt a fránya gyorsértékelést? Ha például szerinte a hat aranyérem nem felelt meg az állami várakozásnak, akkor a folytatást esetleg más államtitkárral képzeli el.
Arról értesültünk persze az interjúból, hogy a miniszterelnök azóta már beszélt a sportért felelős és a pozíciójában szűkszavúan megerősített államtitkárral. Megállapodtak a szükséges változtatásokban, hogy a következő olimpián Magyarország az első tíz között végezhessen. (Most a pontversenyben a 13-14. helyezést érte el.) Arról nincs hír, hogy a honvédelmi miniszter beszélt-e az államtitkári rangú beosztottjával. Ha igen, vajon miben állapodtak meg? Ha nem, akkor végképp nem tudunk semmit arról, vajon a miniszter mit szólt ahhoz, hogy a főnöke átnyúlt a feje fölött.
Tudjuk persze, vagy legalábbis sejtjük, hogy milyen országban élünk. Egyszemélyes köztársaságban, amelyben a főhatalmat rendeleti úton a miniszterelnök gyakorolja. Magáénak érzi az országot. Arra is feljogosítva érzi magát, hogy bárkinek sms-ben küldheti a leváltást vagy a humorosnak szánt megerősítést. E mostani, előrehaladott állapotnak is vannak előzményei.
Orbán Viktor sokáig igyekezett többes szám első személyben nyilatkozni. A képviselők hozták ugyebár a törvényeket, ő pedig egy másik hatalmi ág, a kormányzat nevében hajtotta végre a jogszabályokat. A második fázisban már egyes szám első személyben fogalmazott, amidőn a döntésekről beszélt, majd némi szünet után észbe kapott, és pontosította magát. Az egyes szám első személyben való döntést többes számúra, vagyis csapatjátékúra változtatta.
Ahogy telt az idő, egyre ritkábban pontosította magát. Egy héttel ezelőtt pedig eljutott oda, hogy nyilvánosan is elismerje: akár egyetlen szóval is eldöntheti az emberek sorsát. Ha ezek után kéne meghatározni, vajon milyen rendszerben tengetjük a napjainkat, akkor már nincs is olyan nehéz dolgunk.
Tíz mondat Orbán Viktortól
Európát sajnos nem tudjuk megerőszakolni, mert nagytestű, és mi kicsik vagyunk. (Reggeli Délvilág, 1993. szeptember 22.)
Furcsa dolog, hogy nagyon sokan nem úgy értékelik az ország helyzetét, mint én. (VasVármegye, 1994. január 16.)
Én falusi ember vagyok, s mint ilyen, abban a munkában bízom, amit magam végzek el. (Délmagyarország, 1999. augusztus 26.)
A miniszterek azért vannak, hogy nehéz döntéseket saját hatáskörükben meg tudjanak hozni. (Magyar Rádió, 2001. május 16.)
A döntéseket meg is hoztam a múlt héten, ezeket ki is hirdettem. (Magyar Rádió, 2011. december 30.)
Megvitattuk, eldöntöttük, én végrehajtom. (Magyar Rádió, 2014. január 17.)
A nemzeti konzultációról kiderült, hogy a véleményem egybeesik azzal, amit az emberek gondolnak. (Napló, 2018. február 15.)
Mindenki a saját rendszerében bízik. Én is így vagyok ezzel. (Magyar Rádió, 2020. október 30.)
/A nemzeti konzultációról/ Ma délután szeretném véglegesíteni a kérdéseket. (Magyar Rádió, 2021. február 12.)
Az én szakértőim, a kormány szakértői szerint. (Magyar Rádió, 2021. április 9.)
A szerző Médianapló-bejegyzése 2024. augusztus 28-án.
