Az ellenzéki előválasztás első fordulójából a két esélyes miniszterelnök-jelölt mellett váratlanul egy párt nélküli civil jutott tovább. Többször is meglebegtette, hogy beáll a nyurga jelölt mögé, elvégre a nemzet érdeke ezt kívánja. Aztán elkezdett taktikázni, és ügyesebb politikusnak bizonyult, mint a barátnak is kinevezett szövetségese. Napokig tartó vívódásukról két markáns vélemény fogalmazódott meg a nyilvánosság fórumain.
Az egyik szerint bajunk van a füstős szobákkal, hisz’ a politikusok suttyomban, a választóik háta mögött egyezkednek. Tisztességesebb, ha álláspontjukat kiteszik a nyilvánosság asztalára. A másik vélemény szerint azonban az is baj, ha kiállnak a nyilvánosság elé, és a médiumok közvetítésével üzengetnek egymásnak. Ezzel ugyanis rossz bizonyítványt állítanak ki magukról és az ügyükről. Akadtak civil véleményvezérek, főleg a Facebookon, akik hol ezt, hol azt a véleményt hangoztatták. De ha Márki-Zay Péter ügyeskedésében a vérbeli politikust vélték fölfedezni, nem is ok nélkül, akkor igazán elfogadhatnánk a házi publicisták hezitálását is.
Azon tűnődöm, vajon mire való az a fránya nyilvánosság. A bejegyzés utáni összeállításban olyan idézeteket lel az olvasó, amelyekből kirajzolódik, hogy amit érdemes felróni a politikusoknak, azt maguk a döntéshozók is érzik. Van azonban valami, ami oldja a füstös szoba és a nyilvános üzengetés feszültségét. Az Országos Rádió- és Televízió Testületnek volt egy Kovács György nevű elnöke, aki nem sok vizet zavart ugyan, egyik okfejtése mégis lábjegyzet lett a hazai nyilvánosság legújabb kori történetében. Szerinte „A média a politika infrastruktúrája, amivel eljut az üzenet a választóhoz.” (Magyar Hírlap, 2004.04.26.)
Ebből annyi igaz, hogy ha a média a nyilvánosság eszközrendszere, akkor kétségkívül közvetítésre is való. A választott képviselőink szakemberek noszogatására indokolják az akár pillanatnyi döntéseiket. Az újságírók közbeiktatásától válik fogyaszthatóvá az egymásnak való üzengetésük. Csakhogy a világháló elterjedésével bekapcsolódtak az üzengetésbe a közösségi oldalak is. A Facebook például már nem igényli az újságírók közreműködését. A döntéshozók úgy értelmezhetik a cselekedeteiket, ahogy akarják; annyiszor változtathatják meg az álláspontjukat, ahányszor kedvük szottyan hozzá. Mindinkább közvetlenül elégítik ki a kíváncsiságunkat. Ezt pedig felháborodásunkban olyan érdekesnek találjuk, hogy még a helyesírási hibáikat is elviseljük.
Tíz mondat a nyilvánosságról
Egy politikusnak a nyilvánosság legalább olyan súlyos büntetés, mint a magánembernek a bírósági döntés. (Répássy Róbert Fidesz-politikus, Népszava, 2001. január 6.)
Én most azért járok politikai kanosszát, mert mást mondtam a frakciónak és mást a nyilvánosságnak. (Gyurcsány Ferenc miniszterelnök az őszödi beszédről, Magyar Televízió, 2006. október 6.)
Politikusnak nincs más eszköze, mint a nyilvánosság. (Szanyi Tibor szocialista politikus, Népszava, 2010. augusztus 12.)
Egy demokráciában a hatalom ellensúlya a nyilvánosság. (Wiedermann Tamás újságíró, Magyar Nemzet Online, 2016. február 12.)
A sajtónak joga és kötelessége, hogy mindarról tájékoztassa a nyilvánosságot, ami megtudható. (Bauer Tamás DK-politikus, hvg.hu, 2017. február 20.)
Minden jognál erősebb a nyilvánosság. (Magyar György ügyvéd, ATV, 2018. március 5.)
A magyarországi nyilvánosságban már alig van független szereplő. (Urbán Ágnes médiakutató, Mértékblog.hu, 2018. július 12.)
Ha szűkül is, van még nyilvánosság. (Parti Nagy Lajos író, Magyar Narancs, 2018. augusztus 23.)
A mai rendszerben a nyilvánosság az egyetlen visszatartó erő. (Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármester, ATV, 2020. január 3.)
A nyilvánosságot ne szórakoztassuk az ellenzék vívódásaival! (Karácsony Gergely Párbeszéd-politikus, budapesti főpolgármester, 168 Óra, 2020. március 12.)
A szerző Médianapló-bejegyzése 2021. október 9-én.
