Néhány napja megszemléltem Pest főutcáját. A Margit hídnál ültem föl a nagykörúti Combinóra, elvillamosoztam a Boráros térig, majd átszálltam a Buda felől érkező hatosra, amely a másik oldalon vitt vissza a Margit hídig. Közben számoltam a dobogókat, szétnyitható sátortetőket – a járdára kihelyezett kávézókat.
Az egyiken harminchét, a másikon harmincnyolcat számoltam össze, hetvenötöt tehát. Volt már kilencvennyolc is, igaz, május elején, kevésbé borongós időben, amikor az emberek kiültek kávézni, beszélgetni, sütkérezni. A jelek arra utalnak, hogy ők már nem tekintik érvényesnek Kellér Dezső konferansziéját az amúgy is megszűnt Vidám Színpadról: „A kávéházban az a jó, hogy az ember nincs odahaza és még sincs levegőn.” Korunk sajátossága, hogy a szűkülő nyilvánosságban szaporodik a hatóságilag nehezebben ellenőrizhető utcai kávézók száma.
A kétezres évek elején a Ludwig-múzeumban rendeztek egy kiállítást, amelyről egy számra és egy illatra emlékszem. Kolumbiai kávé aromája hatotta át a termeket, és 352 budapesti kávéház berendezési tárgyait nézegethettük. Ha a teremőr nem pillantott oda, megsimogattam Ady Endre törzsasztalát, Rejtő Jenő kedvenc székét, Márai Sándor tintatartóját. Az utóbbi fanyarul jegyezte föl, hogy azért emigrált, mert Rákosi megszüntette a kávéházakat, amelyek terjedelmes márványasztalánál írhatta a regényeit. A helyükbe lépő presszók parányi asztalánál már csak epigrammára telt, ami nem az ő műfaja.
A két világháború között leginkább a kispénzű polgárok jártak kávéházba. Ősztől tavaszig nem telt nekik arra, hogy átfűtsék a hónapos szobájukat (mai kifejezéssel: az albérletüket). Ha törzstagnak számítottak egy-egy asztaltársaságban, még hitelt is kaptak a főpincértől feketére meg vizes zsömlére. Jómagam a múlt század kilencvenes éveitől laktam a kárpitosok utcájában. A házunkat 1913-ban építették a kárpitos szakszervezet tagdíjaiból. A földszinten, ahol most egy albán pék kínálja a portékáját, a kárpitosok kávéházát rendezték be. Az apró, zsúfolt műhelyekben szállt a por, a főnök meghívta hát kávézni a leendő vevőt, hogy kulturáltabb körülmények között beszélje rá az üzletre.
Azóta sok minden történt a zaklatott múltú kávéházzal, át is tettem találkahelyünket a Nagykörút és a Baross utca sarkára. Ha egy sajtóügynökség vezetőjeként azokkal futottam össze, akik nem álltak annyira közel hozzám, hogy otthon lássam őket vendégül, az immár Stexnek elnevezett kávéházban üldögéltünk. Vagy tavasztól őszig kint, a levegős utcai részlegben. Idestova egy évtizede költöztem át az Újlipótvárosba, véletlenül megint csak egy kávéház közelébe, mely számomra változatlanul a polgári életforma jelképe.
A Szent István park Angyalföld felőli sarkán, egy szép, ma is korszerűnek ható ház földszintjén rendezték be a múlt század harmincas éveiben. Tervezői eredetileg is kávéháznak szánták, legalábbis ezt olvastam ki Vámos Miklósnak az épületről írott regényéből. Polgárok laktak benne, akik társasági életüket a földszinten élték. Két smúzolás között olvasták a külföldi lapokat, amelyeket a kedvükért (és a forgalomért) járatott az akkori tulajdonos.
Amikor Pestre kerültem a múlt század hetvenes éveiben, havonta egyszer itt találkoztam a közelben lakó történésszel, Ránki Györggyel. Azt beszéltük meg, hogy történeti témákról melyik kutatóval érdemes interjút készíteni az irodalmi hetilap számára. Annyi maradt a két világháború közti szokásból, hogy asztalon hevertek a magyarországi napilapok – kivétel nélkül mindegyik, legalább egy tucatnyi. Mára maradt belőlük kettő: a kormánypárti Magyar Nemzet és az ellenzéki Népszava. A kávéház jelenlegi tulajdonosa nem akarja politikai elkötelezettségükben megbántani a vendégeket, ezért egyiket se járatja.
A kávé azonban jó, az omlettbe kevert, ropogóssá sütött Bacon pedig ízletes. Ezzel magyarázható, hogy ide szokott az egyetemista unokám is. Havonta együtt reggelizünk, és közben megbeszéljük a családi meg a közéleti fejleményeket. Írom mindezt már itthon, a mai találkozó után. Felötlik, hogy a beszélgetés ötven-valahányadik percében valaki hátulról megérintette a vállam. A fiam volt, szintén ide beszélt meg találkozót az egyik üzlettársával. Annyiban nem véletlenül futottunk össze, hogy úgy két évtizede vele is havonta egyszer szoktunk itt kávézni, reggelizni, beszélgetni.
Elvégre nem vagyunk otthon, és ha jó idő van kint, a levegőn, akkor sütkérezhetünk is.
Tíz mondat a kávéházról
Az első világháború kitörése idején négyszáznál több kávéház működött a fővárosban. (Bajor Nagy Ernő újságíró, Élet és Irodalom, 1973. augusztus 11.)
Van egyfajta pestiség, ami nem tetszik. A kávéházi okoskodás nem rokonszenves magatartásforma. (Boross Péter MDF-politikus, Pesti Hírlap, 1990. december 23.)
Bokros Lajos a habos kávét visszautasította a kávéházban, mondván: mégsem járja, hogy egy pénzügyminiszter úgy beszéljen a megszorító intézkedésekről, hogy csöpög bajszáról a tejszínhab. (Jakab Edit kaposvári újságíró, Somogyi Hírlap, 1995. november 9.)
Aki a kávéházba betér, elsősorban nem ételt és italt, hanem életmódot fogyaszt. (Győrffy Iván rádiókritikus, Népszabadság, 2003. április 23.)
A kávéházba beszélgetni és vitatkozni jártak, nem pedig egymást gyűlölni. (Szigethy András újságíró, Népszabadság, 2003. december 8.)
Az a régi, pezsgő irodalmi kavalkád, amely a kávéház lényegét jelentette, örökre odaveszett. (Karinthy Márton rendező, Premier, 2007. február 1.)
A demokrácia leginkább egy kávéházhoz hasonlít. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Nemzet, 2010. december 24.)
Az igazi egyetemem a Hungária kávéház volt. (Csukás István költő, YouTube.com, 2012. február 29.)
Európainak lenni – a kávéházi újságok illata. (Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök, YouTube.com, 2012. szeptember 15.)
A népies írókkal kocsmába jártam, az urbánusokkal kávéházba. (Rapai Ágnes költő, Facebook.com, 2023. december 6.)
A szerző Médianapló-bejegyzése 2023. december 18-án.
