Húsz évig voltam filmkritikus, ennek köszönhetem a minapi meghívást. A Magyar Művészeti Akadémia film- és fotóművészeti tagozata invitált egy emlékezésre. Május 14-én lett volna százéves, ha megéli Nemeskürty István, és lám, néhány nappal később, a pesti Vigadó negyedik emeletén emlékeztek rá a munkatársai és a fölfedezettjei.
Meg e sorok írója, aki 1987-ben monográfiát írt róla, A múlt prófétája kétéves veszteglés után jelent meg. Az előszavát 1989. június 16-án írtam. A dátum jellemzi a kort. Éppen zsűriztük a miskolci dokumentumfesztivál filmjeit, amikor Jancsó Miklós elnök elrendelte, hogy egy napra függesszük fel a munkát, és közösen nézzük meg a Nagy Imre újratemetését sugárzó tévéműsort. Utána fölmentem a szállodai szobába, és megírtam a hamarosan megjelenő könyv előszavát. Akkor is tudtam, de az országfordító események miatt nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget annak, hogy Jancsót is Nemeskürty fedezte föl.
A tegnapi összejövetelen gyakran került szóba a HDF. A rövidítés a MAFILM Híradó- és Dokumentumfilm Stúdiót jelentette. Földszintes épülete a Fradi-pályával szemben, a mai busz-pályaudvar helyén terült el. A hetvenes évek közepén ott rendezkedett be a Budapest Filmstúdió is, amelynek vezetését Nemeskürty István vállalta. Egy évtizedig a magyar filmgyártás úgy alakult, hogy egy- helyett négyablakos lett. Ha egy forgatókönyvet nem fogadott el az egyik stúdió, akkor a rendező átmehetett a másik három valamelyikéhez.
Ma ismét az egyablakos szisztémát „élvezik” a filmesek. Alighanem azért emlékeztek nosztalgiával a többablakos rendszer talán legjellegzetesebb menedzserére. Nemeskürty István látta meg a HDF-ben vegetáló Jancsóban a játékfilmes zsenit, és bemutatta Hernádi Gyula írónak. A többit már tudjuk az alkotópárosról a lexikonokból. A stúdióból néhány év múlva kivált ugyan Jancsó – kinőtte a műhelyt -, de a szisztémából következett, hogy benézhetett a másik három ablakon. Ezzel magyarázható, hogy az emlékezők mintha felülértékelték volna a stúdióvezető tevékenységét. Pontosabban szólva mintha alulértékelték volna a másik három szellemi műhely munkáját. Még pontosabban: talán sort kerítenek arra is, hogy megemlékezzenek a magyar filmgyártás legjobb évtizedéről: a négyablakos rendszerről.
Ezek a dokumentum- és játékfilmesek annak idején lehetőséget kaptak Nemeskürtytől. A múlt század nyolcvanas éveiben szakmai díjjal ismerték el, hogy a többi kritikusnál gyakrabban foglalkoztam a valóságfeltáró tevékenységükkel. A rendszerváltás után pedig a Vigadóban otthonra és némi nyugdíj-kiegészítésre leltek. Ez akkor is figyelemre méltó, ha még az államilag kistafírozott Magyar Művészeti Akadémiának sincs annyi pénze, hogy filmezéssel foglalkozó tagjai filmet forgathassanak.
Örültem a meghívásnak. Én ugyanis nem intézményekhez vagyok hűséges, hanem emberekhez, akiknek kritikus figyelemmel kísérhettem a pályafutását. Tegnap azért beszéltem Nemeskürty István történészi életművéről, hogy kiegészíthessem a legendás filmmenedzser portréját. Íme, az előadás szövege.
Történész volt-e Nemeskürty István
Május 14-én emlékeztünk meg a századik születésnapjáról. Mellszobra a pesti Újlipótváros főutcáján található. A Pozsonyi út és az Ipoly utca sarkán beszélt róla Madarász Imre irodalomtörténész. A debreceni professzor azt fejtegette, hogy Nemeskürty István irodalomtörténészként, művelődéstörténészként és filmtörténészként is megállta a helyét. De miért nem állta volna meg, ha a történész szó elé nem teszünk szűkítő kifejezéseket? Ugyancsak a centenárium alkalmából, 2025. május 19-án emlékezett meg róla a Magyar Hírlap digitális felületén Kondor Katalin. Aki rádiós újségíróként sok interjút készített vele, és szerinte Nemeskürty egy személyben volt filmelemző, filmgyártó, író, katona, könyvkiadó, millenniumi kormánybiztos, tanár és történész. Készülünk a mohácsi csata ötszázadik évfordulójára. 2026-ban lehet arra számítani, hogy ismét szóba kerül, vajon a nagy hírre vergődött Mohács-könyv szerzője történésznek vagy „csak” történetírónak nevezhető-e.
És most engedtessék meg egy rövid személyes vallomás. A történelemtanári diploma megszerzése után első munkahelyem a Magyar Tudományos Akadémia történettudományi intézete volt, ahol 1971-ben Nemeskürty-vitát rendeztek. A könyvtárban körülbelül harmincan gyűltünk össze, köztük néhány élemedett korú, Kossuth-díjas történész is. Feltűnt, hogy miközben kulturáltan sorolták a kifogásokat, arra a kérdésre, hogy mi történt valójában a mohácsi csata és Budavár fondorlatos török megszállása között, nem válaszoltak. Egyikük végül is feszengve ismerte be, hogy az 1526-1541 közti korszak kimaradt az érdeklődésükből. A vitának az lett a következménye, hogy megbíztak két fiatal történészt, Barta Gábort és Szakály Ferencet, hogy írjanak tanulmányt az „elfelejtett” másfél évtizedről.
Miközben úgy harminc körüli kollégáim feltérképezték a Mohács-kérdést, és az intézet úgynevezett Gyerekszobájában beszámoltak a fejleményekről, az 1400 forintos fizetésemet azzal egészítettem ki, hogy kritikákat írtam a Magyar Ifjúság és a Magyar Hírlap című újságokba. Óhatatlanul elém kerültek Nemeskürty István időközben bemutatott tévéjátékai. Például az Aradon kivégzett tábornokokról írott Tizennégy vértanú, amelyet eredetileg 1970-ben mutatott be a Magyar Televízió. 1972-ben pedig a Martinuzzi Fráter Györgyről készített háromrészes drámáról, a György barátról írhattam kritikát. S mert 1975-től az Élet és Irodalom szerkesztőségében dolgoztam a publicisztikai rovat vezetőjeként, Mohács-felelős is lettem.
A kulturális kormányzat úgy vélte, hogy 1976-ban meg kell ünnepelni a mohácsi csata 450. évfordulóját. Ennek jegyében jutottam el az akkor már épülő emlékparkba, interjút készítettem Nemeskürty Istvánnal, Barta Gáborral, Szakály Ferenccel, valamint a hozzájuk csatlakozó, de egy nemzedékkel idősebb hadtörténésszel, Perjés Gézával. Mindhárman Nemeskürty álláspontjának cáfolására vállalkoztak. Közülük Barta Gábor maradt a legszigorúbb, Szakály Ferencnél már több megértésre számíthatott a Mohács-könyv szerzője. Perjés Géza pedig az akciórádiusz-elmélet fölmelegítésével jutott a legközelebb Nemeskürty Istvánhoz. A szultáni ármádia ugyebár tavaszonként Isztambul európai részéből indult el Bécs irányába. Ha nem érte el őszig, az esős-sáros idők beálltáig a légvonalban 1274 kilométernyire lévő császárvárost, akkor az utánpótlási nehézségek miatt vissza kellett térnie a téli szálláshelyekre.
E történészi eredmények kiegészítették a Nemeskürty-féle kutatásokat, ugyanakkor rehabilitálták is a történész Nemeskürty Istvánt. Kiderült, hogy nemcsak irodalomtörténészként tartja magát a tudomány szabályaihoz. A történelmi mozzanatot elhelyezi a folyamatban, a textust tehát a kontextusban, és a főszöveg nála is az érvelés, a lábjegyzet pedig a bizonyítás. Legföljebb az a különbség a szakmai folyóiratban megjelent tanulmányai és a szélesebb közönségnek szánt könyvei között, hogy az ismeretterjesztőbb jellegű kötetben nem a lap alján helyezte el a lábjegyzeteket, hanem a főszövegben, két zárójel között.
Az igazi rehabilitáció a hetvenes évek közepén, Egerben következett be. Hagyományosan a főiskola adott helyet a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat nyári összejöveteleinek. A történész előadók kifejtették álláspontjukat a Nemeskürty-jelenségről. Már nem cáfolták Nemeskürty István történészségét, hanem azt vetették a szemére, hogy bizonyos megnyilvánulásaiban túllép a történészi normákon. Kihasználja például azt, hogy a levéltárakban kutató és a felsőoktatási intézményekben tanító történészekkel ellentétben olyan állami pozíciói vannak, amelyek révén további ismeretterjesztő lehetőségekhez jut.
Ebben volt némi igazság, azt azonban az egri előadók nem vették számításba, hogy a közönség túlnyomó részét kitevő történelemtanárok éppen ezt méltányolták. Egymás után álltak föl, és védték meg Nemeskürty Istvánt. Ők nem föltétlenül a szakfolyóiratokban megjelent tanulmányait olvasták, hanem a publicisztikusabb hangvételű könyveit. Még inkább a mozivásznon vagy a képernyőn látható dramatikus történelem-feldolgozásait. Itt érkeztünk el a Nemeskürty-életmű ellentmondásához.
A hetvenes évek közepén az 1966-os kiadású Ez történt Mohács után az 1977-es Kik érted haltak, szent Világszabadság, vagyis az aradi vértanúkról írandó könyv ötlete legföljebb Nemeskürty István képzeletében létezett. A fenntartásokra válaszolva ekkor mondta: „Én nem írhatom meg önök helyett a történelmet.” Mohács esetében ez már sikerült neki, ezért lelkileg készült a következő nagy dobásra. Rájött, hogy a köztudatba égett az amúgy is szerencsétlen 13-as szám. Azon tűnődött, hogy mi volna, ha találna még egy tábornokot, akit szintén 1849 októberében végeztek ki.
A Tizennégy vértanú című tévéjáték végén Kazinczy Lajos tábornokot kihallgatásra vezetik Haynauhoz. A teljhatalmú táborszernagy a fogoly jelenlétében írja alá a halálos ítéletet, és cinikusan hozzáfűzi, hogy őt bizony a bosszúvágy hajtja. 1838-ban ugyanis egy prágai asztaltársaságban Kazinczy hadnagy megszégyenítette. Hatásos a jelenet, és nincs kétségem afelől, hogy Nemeskürty István bizonyítani tudta volna a prágai esetet. A gond inkább dramaturgiai jellegű. A tévéjátékban a tizennegyedik vértanú szerepe e villanásnyi epizódra korlátozódik. Miközben a forgatókönyv írója mind a tizenhárom tábornokot egyéníti, a tizennegyedik szervetlenül fityeg a legvégén.
A másik figyelemre méltó mozzanat 1976. augusztus 27-éhez, a mohácsi emlékpark avatása előtti estéhez kapcsolódik. A pécsi színház bemutatta A hollószárnyú enyészet című dokumentumjátékot. Az Élet és Irodalom szeptember 4-i számában Szekrényesy Júlia színikritikus a meglepetésének adott hangot: „Alig egyórás színművet láttunk.” A szerzőtől, Nemeskürty Istvántól tudom, hogy a rendező Sík Ferenc „elvesztette” az első felvonás szövegét. Már egyiküket se kérdezhetem meg, de az a benyomásom, hogy az „elvesztésben” dramaturgiai okok játszottak közre. Ami arra utal, hogy Nemeskürty István menet közben tanulta meg a drámaírást.
Első munkái még csak dramatizált történelem képzetét keltik. Annál inkább sikerült a György barát. A hatás egyik oka, hogy az író már nem egy órában próbál egyéníteni tizenhárom szabadságharcos tábornokot, hanem háromszor egy órában egyetlen hazaárulóból lett államférfit. Ha ugyanis Fráter György 1541-ben hal meg, amikor talán akaratlanul játszotta a szultán kezére Buda várát, akkor az utókor hazaárulóként könyveli el. A sors azonban adott neki még néhány évet, hogy az Erdélybe visszahúzódott királyi család kancellárjaként (mai szóval: miniszterelnökeként) dolgozhasson az ország újraegyesítésén. Ha ebbéli munkálkodása közben nem gyilkoltatják meg a Habsburgok, esetleg sikerül is neki.
A tömeghatás másik oka, hogy Nemeskürty állandó alkotótársa, a rendező Hajdufy Miklós is ráérzett a történelmi tévéjáték drámai ízére. A Tizennégy vértanú még csak kísérlet volt, a György barát már a kibontakozás jeleit mutatja. Legigényesebb kalandjuk A béke szigete, amelyet 1982-ben sugárzott a Magyar Televízió. Ennek az előélete azt sejteti, hogy Nemeskürty Istvánnak eszébe sem jutott drámai művel fölerősíteni az 1972-ben megjelent könyv, a Requiem egy hadseregért hatását. Bár a 2. magyar hadsereg Don-kanyari elvesztése és a vidéken élő magyar zsidóság elpusztítása egy és ugyanazon jelenség. A könyv nagy visszhangot váltott ki, a tévéjáték nagy megrendülést. Érdekes az utóbbi sajtó-előzménye.
Az Élet és Irodalom 1980. július 19-i számában Barabás Tamás glosszában írta meg, hogy a negyvenes évek első felében munkaszolgálatos volt Komárom környékén, de nem hallott a város polgármesteréről, Alapy Gáspárról. Akiről egyébként Nemeskürty István az Új Írás már idézett 1980/7. számában azt mondta, hogy 1944-ben a nyilasok meggyilkolták. Márpedig ha igaz, amit Barabás Tamás azóta hallott róla, hogy fölemelte szavát a városban élő zsidók bevagonírozása ellen, akkor ő, a kulturális újságíró rendel egy filmet Nemeskürtytől, a filmgyári stúdióvezetőtől.
Aki viszont mozifilmet nem akart írni. Elvégre a bírálói nehezményezték, hogy 1968-bn filmgyári vezetőként írta meg a Várkonyi Zoltán rendezte Egri csillagok forgatókönyvét. Erről érdeklődtem is nála egy interjúban, amely 1989. október 24-én hangzott el a Magyar Rádióban. Elmesélte, hogy meghívták egy vitára, ahol az egyik forgatókönyvről kifejtette, hogy még dolgozni kéne rajta. A sértődött rendező nevét tapintatból nem árulta el, de azt igen, hogy az végső érvként Nemeskürty képébe vágta: „A ludovikások elírják előlünk a filmeket”. Erre válaszolta Nemeskürty István: „De kérem, én 1945 óta zsidó vagyok.”
Arra utalt, hogy mint a keresztény-nemzeti középosztály hadnagyi rangú tagját egészen 1958-ig másodrendű állampolgárként kezelték. Okult a kínos esetből, és ha forgatókönyv-ötlete támadt, akkor azt már nem a saját munkahelyével, a filmgyárral, hanem a Magyar Televízióval beszélte meg. Így alakult ki a gyümölcsöző munkakapcsolata Hajdufy Miklóssal. Harmadik közös vállalkozásuk, A béke szigete Bessenyei Ferenc főszereplésével készült el. A szerkezete keretes. Azzal kezdődik, hogy 1938. május 25-én felvonulnak a komáromi leventék, és vonatra ülnek, hogy meghallgassák Pacelli bíborost (a majdani XII. Pius pápát), az Eucharisztikus Világkongresszus fő szónokát a budapesti Hősök terén. Azzal fejeződik be a tévéjáték, hogy 1944-ben a komáromi zsidók menete is az állomás felé tart. A szerelvény azonban nem Budapestre indul, hanem Auschwitzba.
A két évszám között öt és fél év telt el. S bár a polgármesternek nem tetszik a zsidó származású magyar állampolgárok hátrányos megkülönböztetése, azzal nyugtatgatja magát, hogy ennél már aligha lesz rosszabb. A német megszállás után azonban lett. Nos, újra megnéztem A béke szigetét, és a komáromi gettólakók öltözéke vegyes. Az a benyomásom, hogy szándékoltan az. Az alkotópáros mintha nem akarta volna eldönteni, hogy a tragikus záróakkord 1944 májusában játszódik-e. Vajon a Horthy kormányzó nevéhez kötődő államhatalom vagonírozta-é be a komáromi zsidókat, akiket szinte egytől egyig ismert a kisváros polgármestere?
Ha ugyanis az 1944. október 15-én hatalomra került nyilasok indították az állomás felé a komáromi várerődítménybe zsúfolt és többnyire a fővárosból gyalog hajtott zsidókat, akkor elvi felháborodásában a polgármester együtt érezhetett volna a megbélyegzett emberekkel. De miért állt volna be olyanok közé, akiket nem is ismert? Alapy Gáspár persze mindkét esetben okkal gondolhatta, hogy 1938 és 1944 között nem kellett volna vállalni a kis megalkuvásokat. De az alkotók szándéka szerint az utókor szemében csak akkor magasztosulhatott hőssé, ha az ismerős zsidókhoz csatlakozik, és vállalja a sorsukat. Itt érhető tetten ama ellentmondás, amelyről az előadásom szól.
Nemeskürty Istvánt a történészek végül is elfogadták történésznek, de nem fogadták be. Bár kezdetben a történelmi csomópontok szélesebb közönségnek szánt dramatizálásában aggályosan tartotta magát a ténybeli pontossághoz. Ahogy azonban telt az idő, a kritikák elgondolkoztatták. Mire a 2. magyar hadsereg tragédiájáról írott könyvétől eljutott a komáromi zsidóság és a keresztény polgármester tragédiájáig, a drámai hitelesség kedvéért változtatott a módszerén.
Alapy Gáspár csakugyan tiltakozott a komáromi zsidók gettóba zárása ellen, de 1944 késő tavaszán nem állt be az auschwitzi menetbe. Csak 1944 augusztusában mondott le a városvezetésről, majd október közepén a nyilasok első dolga volt letartóztatni. Így került a dachaui koncentrációs táborba, ahol 1945 februárjában vagy márciusában halt meg. Kétségtelen, hogy a szóbeli tiltakozás is hősi tett, de a képernyőn nem elég hatásos. A komáromi polgármesternek be kellett állnia a menetbe, föl kellett áldoznia magát, hogy az utókor hősként fogadhassa el.
A történelmi folyamatok szépirodalmi feldolgozásának érdekes dramaturgiai szabályai vannak. Az összevont figurák és fiktív cselekedetek olykor hitelesebben fejezik ki a múlt hangulatát a nagyközönség számára. Példánknál maradva Nemeskürty mindhárom kulcsműve: a mohácsi, a világosi és a voronyezsi könyv körül felbukkannak ama tévéjátékok (a György barát, a Tizennégy vértanú és A béke szigete), amelyek növelik a kötetek hatásfokát.
Mellesleg Nemeskürty Istvánnak személyes oka is volt arra, hogy megírja a komáromi polgármester történetét. Az édesapja, Grössinger Dezső vezérkari őrnagy 1934. november 17-én halt bele egy első világháborús sebesülés szövődményeibe. November 21-én, a neszmélyi temetőben Alapy Gáspár polgármester búcsúzott el tőle a komáromiak nevében.
A szerző Médianapló-bejegyzése 2025. május 24-én.
