A tegnapi Népszabadságban interjú a bukaresti hetilap megszűnéséről. Bár Gálfalvi Zsolt főszerkesztő megpendítette, hogy más néven talán föltámad – Marosvásárhelyt. Csakhogy ami meghalt, az nem szokott föltámadni. Csupán Jézusnak sikerült, húsvétkor.
A Hét hosszasan haldoklott. A román kormánytól kapott annyi alamizsnát, hogy elvegetálhasson Bukarestben. Budapestről pedig az MSZP-hez tartozó Szabad Sajtó Alapítvány egészítette ki az állami apanázst. Mígnem elkezdte támogatni a Nagyváradon megjelenő Erdélyi Riportot is. Érteni vélem a logikát. Nagyobb politikai haszonnal kecsegtet istápolni egy váradi szerkesztőséget, mint egy bukarestit. A megosztott erdélyi magyar politikában több esély van arra, hogy egy váradi szerkesztőség a magyarországi baloldal mellett törjön lándzsát.
Nem mintha a bukaresti társaság jobboldali lett volna. Olyan magyarok – többnyire már nyugdíjasok –, akik szívük szerint a Medgyessy-kormány mellé állnának. Igen ám, de A Hét több mint három évtizedes fennállása alatt megszokták, hogy egyensúlyozzanak kétféle felfogás között. Abból indultak ki, hogy a romániai magyarság nem engedheti meg magának a megosztottságot. Elképzelésük nemes szándékú, ám a kilencvenes években differenciálódás indult meg az erdélyi magyar társadalomban, amit fölerősített a Fidesz és az MSZP vetélkedése a befolyásért. A bukaresti hetilap légüres térbe került. Az írások megnyúltak, a példányszám aggasztóan csökkent. Az erdélyi közvélemény pedig egyre kisebb kíváncsisággal hallgatta a bukarestiek elnyújtott halálhörgését.
Ha debreceni diákkoromat is beleszámítom, akkor a kezdetektől figyelemmel kísértem a bukaresti kísérletet. Később, már újságíróként sokszor fordultam meg a szerkesztőségben, még később, szerkesztőként közvetítettem is írásokat és szerzőket az ÉS meg A Hét között. A Szőr – ahogy az alapítót, Huszár Sándort neveztük – leváltása után lett még egy jó korszaka a hetilapnak. A forradalom utáni fél évtized. Idestova egy évtizede azonban szaporodnak körülötte a válságjelek. Ekkoriban kapcsolódtam hozzá szerzőként is.
A kilencvenes évek második felében a Magyar Rádióban beszélgettünk a házsongárdi temetőről és híres lakóiról: Gaál Gáborról, Balogh Edgárról, Nagy Istvánról, Kacsó Sándorról. Vagy Méliusz Józsefről, tőle kölcsönöztük például a sorozat címét. A Stúdió Kávéházban cserélt eszmét Bodor Pál, Csíki László, Szávai Géza, olykor Lászlóffy Aladár és vitavezetőként én. A rádiósok nem tudtak honorálni bennünket. Szerencsére A Hét közölte ezeket a beszélgetéseket, és honorárium gyanánt éveken át kaptam a most elszenderült újságot. Béke soraira.
Médianapló, 2003. július 20.
