Az újesztendő elején meghalt Kolosi Tamás szociológus és Szávay István újságíró, Nemzedéktársaim, ők is háborús gyerekek. Apáink túlélték a második világháborút, és első dolguk volt családot alapítani. Ők ketten nem voltak annyira közel hozzám, hogy sokat tudnék róluk. Ezért nem is írok nekrológot, egy-egy bekezdést viszont szentelnék nekik.
Tamás iskolateremtő szociológusból lett tőkés. Humán vállalkozásokat: piaci alapon működő szellemi műhelyt, könyvkiadót, könyvkereskedelmi hálózatot hozott létre. Szegről-végre a feleségem rokona volt, ezért ismerem a lakását is. Lenyűgözött a visszafogott polgári eleganciája. Ahogy ilyenkor lenni szokott, a válásunk elvékonyította a Tamással való kapcsolatot. Olykor konferenciákon találkoztunk és beszélgettünk. Üzleti ügyeiről keveset tudok, de tűpontosnak vélem Csepeli György szociálpszichológus fészbukos mondatát: „Az 1944 és 1989 között kiirtott magyar polgárság újraélesztője lett.”
A magyar polgár másik típusát képviselte Szávay István. Olvastam az utolsó éveiben írott tanulmányát a családjáról. Az ipszilont Győr környéki őseitől örökölte. A szegedi egyetemre vették föl, majd a Délmagyarország szerkesztőségében kötött ki. Az 1910-ben alapított újság főszerkesztő-helyetteseként csinált lapot a rendszerváltás után. A főszerkesztő Dlusztus Imre volt a tűz (az ötletember), ő meg a víz (az elsimító). Közös munkájuk eredményezte a legrégebbi vidéki napilap talán legjobb korszakát. Most már elárulhatom: ha szegedi információra volt szükségem, bármikor fordulhattam hozzá
Tamás sírkövére teszek majd egy kavicsot, Pistáéra pedig egy szál virágot. Bennük a nemzedéktársat, a háborús gyereket is gyászolom. Egy gyűrűs (könnyen lapozható) füzetben tartom számon a telefonokat, mindkettejük neve mellé rajzoltam egy keresztet. Végiglapoztam a regisztert, és negyvenkilenc keresztet találtam benne. Már több az elhunyt barátom, ismerősöm, kollégám, mint az élő. Legföljebb az vigasztal, hogy van kire emlékezni.
A legutóbbi osztálytalálkozón például összeszámoltuk, hogy huszonnégyen érettségiztünk, és a negyedik bé fele még él. A köztemető melletti búfelejtőben szoktunk találkozni egy-egy osztálytársunk halála után. Egy igazolt hiányzónk van, Tibor fél évszázada az Egyesült Államokba disszidált. Tartjuk a kapcsolatot, és amikor nemrégiben hazalátogatott, azt vettük észre, hogy vagy tíz évvel fiatalabb nálunk. Hja kérem, megúszott néhány földindulással fölérő gyűlöletkampányt, idegőrlő karaktergyilkosságot. Ő is háborús gyerek, mint a szociológus és a főszerkesztő-helyettes nemzedéktársunk, de nem kellett megélnie a sorsunkat.
Miközben halmozom a kereszteket, egyre inkább az a benyomásom, hogy a túlélésbe halunk bele.
Tíz mondat a halálról
A halál ellen nincs orvosság. Na és ha mégis lenne, ki tudná kiváltani? (Donát Róbert veszprémi tanár, Napló, 1995. október 9.)
Az önkéntes halál értelmetlen. Az ember előbb-utóbb úgyis meghal. Akkor meg minek siettetni a dolgokat? (Jancsó Miklós filmrendező, Népszava, 1995. november 23.)
A haláltól nem félek. Nem átélhető élmény ugyanis. (Antal Imre műsorvezető, Kiskegyed, 1996. április 23.)
Vannak, akik úgy félnek a haláltól, hogy sosem kezdenek el élni. (Temesi Ferenc író, Magyar Nemzet, 2001. június 30.)
A halál arra való, hogy figyelmeztessen az élet mulandóságára. (Bodor Pál publicista, Irodalmi Jelen, 2004/október)
A halálban az a jó, hogy többé nem kell korán kelni. (Balla D. Károly költő, Mozgó Világ, 2010/7.)
Mindannyian halálra születünk. (Bitó László orvosprofesszor, író, Népszabadság, 2015. május 21.)
Az élet a halállal teljesedik ki. (Fehér László festőművész, Népszava, 2016. április 18.)
A haláltól nem félni kell, hanem megbarátkozni azzal, hogy én sem leszek kivétel. (Nagy Bandó András humorista, HírKlikk.hu, 2021. november 6.)
Nem üldözték így halálra az embert, és talán nem is loptak ennyire. (Iványi Gábor lelkész a Kádár-rendszerről, 444.hu, 2025. szeptember 30.)
A szerző Médianapló-bejegyzése 2026. január 15-én.
