A nagyszabású alkotás, legalábbis nálunk, nem aratott kirobbanó sikert. A mozikban bemutatták ugyan, de nem tolongott a közönség. Holott az amerikai alkotók mindent bevetettek a siker érdekében. A főszerepre Russel Crowe-t szerződtették, emberséges ellenlábasát, egy pszichiátert pedig Rami Malekkel játszatták el, akit a Freddie Mercuryról forgatott film révén ismertünk meg. Ráadásul régóta nem látott reklámakciót fizettek be a világhálóra.

Tavaly, látszólag a második világháború befejezésének nyolcvanadik évfordulója alkalmából számtalan kivégzési jelenetet láthattunk a Reels-videón. Hál’istennek az akasztás végső pillanatát nem mutatták, de az ezt megelőző perceket annál inkább. Így sem volt kellemes látvány, bár kétségkívül dokumentumértékű. Kiderült belőle, hogy a német nyelvterület Magyarországnál kétszer nagyobb amerikai megszállási övezetében a bíróságok minden háborús bűnös kivégzését filmre vették. A német sajtóban pedig olvastam egy interjút az amerikai hadsereg egykori őrmesterével, aki hatszáz kivégzésben működött közre.

Ha ezeket a kísértetiesen hasonló filmrészleteket történelmi ismerettejesztésnek szánták, akkor jól tették. Maga a Göring-film azonban a beléje fektetett energiák ellenére nem lett több egy ismeretterjesztő játékfilmnél. Ezzel magyarázható, hogy amikor most egy kereskedelmi tévécsatorna is sugározta nálunk, a négyszeri megszakítás sem hozott ki a sodromból. A szünetekben hiába ismétlődtek azok a fránya hirdetések, nem zökkentettek ki az átéléshez szükséges azonosulásból. Nem volt ugyanis kivel azonosulni. Hermann Göringgel, a hitleri Németország második emberével eleve nem lehetett, az ellenpontjául választott amerikai pszichiáter sorsa pedig csak a film végén, egy feliratból vált ismertté.

Megbízói azért küldték Nürnbergbe, hogy a tárgyalásig ismerje ki Göringet. Kár, hogy a nemzetközi bíróságnak nem tetszett a véleménye, mert túlterjeszkedett a hatáskörén. Szerinte a politikusok hajlamosak arra, hogy diktatúrában a karaktergyilkosságtól eljussanak a népirtásig. Igen ám, de az „agyturkász” – a pszichiáter önjellemzése – már nemcsak a náci politikusokra gondolt, hanem megelőlegezte azt is, hogy akik őt küldték Európába, szintén eljuthatnak az írtó szavaktól a tettekig . Másfél évtizeddel később eme felismerés megvalósulásába halt bele. Ugyanazt a ciánkális öngyilkosságot követte el, mint Göring. a kivégzése előtt két órával.

Hajdani filmkritikusként James Vanderbilt nagy garral beharangozott és csakugyan nagyszabású filmjében magyar áthallásokat is fölfedeztem. A múlt század hatvanas éveiben Bokor Péter a Századunk című tévésorozatban találta ki a játékfilm-elemekkel dúsított történelmi dokumentumfilmet. Minden részlet megfelelt a történelmi valóságnak, a korabeli díszletek között azonban történelmi személyiségekre emlékeztető színészek jelenítették meg a Horthy-korszak döntéshozóit. Nemzedéktársa, Kovács András e módszer fordítottját dolgozta ki.

Például a hetvenes évek végén, az Októberi vasárnap című filmben nem minden elemében hiteles filmet rendezett az 1944-es nyilas puccsról. Olyan színészeket választott, akiket többnyire erdélyi színházakban ismert meg. Akik jókora rutinnal és a magyarországi nézőknek ismeretlen arccal kölcsönöztek dokumentum hitelességet a fiktív jeleneteknek is. Az amerikai rendező a két magyar kolléga módszere között ingadozott. Százszor nagyobb költségvetésből, és nagyjából ugyanolyan hatásfokkal. Azt viszont el kell ismernem, hogy jobb filmet készített, mintha kizárólag Göringre összpontosított volna. A nürnbergi per érdekelte, ennek megértéséhez alkalmasabb fogódzó volt a félig valóságos, félig fiktív pszichiáter nézőpontja.

 Van a Nürnberg című filmnek egy látszólag mellékes, engem azonban továbbgondolásra késztető mozzanata. A német háborús főbűnösöket a luxemburgi gyűjtőtáborból a 357 kilométernyire lévő tárgyalás színhelyére szállítják. Göring marsall kinéz az ablakon, és alant egy szétbombázott várost lát. Nürnbergre ismer, a náci rendezvények hagyományos színhelyére. Ő már sejti, hogy nekik befellegzett, hisz’ a bíróság példát akar statuálni. E felismerés magyar változatát egy második világháborús téma kutatása közben ismertem meg.

A magyar háborús bűnösöket egy salzburgi gyűjtőtáborban őrizték. Az első csoportot 1945. október 4-én egy kibelezett Douglas bombázóba ültették. Húszan fértek el az alkalmi utastérben. Biztonsági okból a tizennyolc rab kezét az ülőhely vas keretéhez láncolták. Csak egy géppisztolyos katonának jutott még hely, és a repülőgép pisztolyos parancsnokának. Márpedig ők ketten aligha lettek volna képesek bírni tizennyolc elszánt fogollyal. A Douglas adottságait az amerikai rendező nem gondolta végig, ezért Göringék a filmben kedvükre hadonászhattak.

A gép parancsnoka George Gerbner György, az amerikai titkosszolgálat, az OSS magyar származású hadnagya volt. Évtizedekkel később, immár világhírű médiatudósként mesélte el, hogy a magyar háborús bűnösök azt hitték: a Douglas Nürnbergbe viszi őket. Abból indultak ki, hogy a nemzetközi bíróság Göringéket halálra ítéli, és ezzel kielégíti a nemzetközi közvélemény bosszúszomját. Ők életfogytiglant kapnak, amiből néhány év múlva akár szabadulás is lehet. Akkor jöttek rá, hogy mi vár rájuk, amikor a három volt magyar miniszterelnök (Szálasi Ferenc, Imrédy Béla  és Bárdossy László) közül a legutóbbi kinézett az ablakon.

Azt vette észre, hogy a bágyadt őszi napsütésben a Duna ezüstős csíkja villan föl Szentendre és Visegrád között. „Ezek hazahoznak bennünket” – mondta. És a magyar háborús bűnösök megsejtették a sorsukat. Hát, ezt a filmet kéne megcsinálni, pszichiáter helyett egy pesti fiú nézőpontjából. Kevesebb pénz jutna rá, de talán jobban sikerülne, mint a Göringékről szóló hollywoodi film.             

A szerző Médianapló-bejegyzése 2026. június 24-én.