„Ez a botrány kivégezheti a rendszert” – írta Lengyel László a Népszava 2015. április 4-i számában. Feltételezése nem vált valóra. Még a kimondhatatlan Quaestor szótól sem sikerült megválni. Pedig csak két hónap telt el az O1G óta, midőn a kormányzat befolyási övezetéből Simicska Lajos kivonta a gondjaira bízott médiabirodalmat. A nyilvánosság eltelhetett a piramisjátékkal, hét évvel később azonban meg kellett keresnem a világhálón, hogy Tarsoly Csabának hívják a lezáratlan ügy főszereplőjét. A többi botránynak már van személyhez kötődő neve.
A Kaleta-ügy nagykövet névadója meztelen gyermekekről gyűjtött képeket-filmeket, ám ezekből még nem szemelgettek a nyilvánosság munkatársai. A Borkai-ügy már berobbant, a győri polgármester (volt tornász olimpiai bajnok) kisportolt ülepén hüledezhettek az érdeklődők. A Szájer-ügy is „párosult” egy ereszcsatornával. A bejegyzésem utáni összeállításban olvasható, hogy egy szociológus szerint „A botrány nem maga a történés, hanem annak megjelenése és értelmezése a médiában.” Simicska Lajos 2018-as visszavonulásáig még volt lehetőség arra, hogy a megszemélyesített, névvel és képpel összekapcsolt botrány végigszáguldjon a hazai nyilvánosságon.
A kínosan érintett rendszer mégsem omlott össze. Miért épp most múlna ki, midőn a Völner-ügy nem is létezik a kormány uralta nyilvánosságban? A korrupcióval vádolt államtitkár lemondott ugyan, de minél több részlet derül ki a papírzacskós milliókról meg a felsőoktatási és buszsávos mellékszálról, annál inkább kész a parlamenti szavazásra. A kétharmad botrányhős zálogaival: Farkas Flóriánnal, Simonka Györggyel és Boldog Istvánnal együtt. S ha kirobban az a fránya botrány, előkerül a kormányzati páncélszekrényekből egy ellenzéknek kínos dosszié is. A rossznyelvek szerint azért, hogy a még bizonytalan választópolgárok az egyik kutya, a másik eb-elv alapján április 3-án elkerüljék a szavazófülkét.
E feltételezésben a Quaestor-botrány idején még volt logika, noha már akkor sem sikerült Tarsoly Csabáról elnevezni. Hiteles felmérés híján nem saccolom meg a kormányzati és a független nyilvánosság arányait. De most, hogy sikerült gyökeresen megváltoztatni a nyilvánosság szerkezetét, a megszemélyesített és képekkel is dúsított botrányok részleteiről nem értesülhetnek a médiafogyasztók milliói. Számukra csak a Karácsony Gergelyre kihegyezett Városháza-ügy és az MSZP-ből kizárt Bangóné diploma-ügye létezik.
Tíz mondat a botrányról
Végh Antal reklámfőnöke a botrány. (Bodor Pál író, Extra Vasárnap, 1992. június 28.)
Egy eleven demokráciától a botrányok soha nem idegenek. (Majtényi László alkotmányjogász, Népszava, 2010. február 15.)
Botrány az, amit a média annak gondol. (Marton István nagykanizsai polgármester, Zalai Hírlap, 2010. szeptember 27.)
A botrány nem maga a történés, hanem annak megjelenése és értelmezése a médiában és a szélesebb társadalmi nyilvánosságban. (Tamás Pál szociológus, Népszava, 2012. május 5.)
A magyar média elég erős ahhoz, hogy bármilyen botrányt kirobbantson, de nem elég erős ahhoz, hogy bármelyik botrányt végig is vigye. (Kéri László politológus, ATV, 2015. március 26.)
A botrány lett a politika alapegysége. (Jámbor András blogger, Mérce.hu, 2019. október 5.)
Minden botrány egy kicsit levesz a Fidesz táborából. (Urbán Ágnes médiakutató, Magyar Hang, 2019. október 25.)
Mi arra is vevők vagyunk, hogy botrány. Ez sajtót csinál nekünk, ismertséget hoz. (Szanyi Tibor ISZOM-politikus, 168 Óra, 2021. március 18.)
A politika rászokott a botrányokra. (Perlaky-Papp József kríziskommunikátor, ATV, 2021. május 24.)
A fülünk hozzákopik a sok botrányhoz. (Szakács László DK-politikus, ATV, 2021. szeptember 1.)
A szerző Médianapló-bejegyzése 2022. január 28-án.
