Mindig bajban voltam október 23. értelmezésével, nincs ugyanis közvetlen élményem róla. Gyerek voltam egy vidéki kisvárosban, ahol zajlottak a főtéri események, a szüleim azonban nem engedtek ki még a külvárosi utcára sem. Csak hangokra emlékszem.
Az országút felől érkező, lánctalpas tankok csörgésére. A közeli ellenállási fészket géppuskázó vadászrepülők hangrobbanásaira. A Parlament épületében berendezkedett Szabad Kossuth Rádió szünetkitöltő Beethoven-zenéjére.
A fejemben zajló 56-os hangjáték helyett tűnődnék inkább az ÚHc-ről. A Hét című bukaresti magyar hetilap ÚjHét.com nevű digitális változatáról. Napra pontosan egy éve alapította Marosvásárhelyen Ágoston Hugó. Eredetileg ama rovat szerkesztője volt a múlt század hetvenes éveiben, a természettudományosé, mely A Hetet megkülönböztette az itteni hetilapoktól.
Este kezdi összeszedegetni a magyar nyelvű digitális sajtóból a legérdekesebb cikkeket. Hajnali három körül készül el, és küldi szét a szélrózsa minden irányába a válogatást. Ökumenikus jellegű az összeállítása. Az értéket keresi, majdhogynem teljesen függetlenül a szerzők világnézeti irányultságától. Nem föltétlenül azért kevesebb a kormánypárti megnyilvánulás, mert elhatározta, hogy ami ellenszenves neki, azt hanyagolja. A portál technikai jellegéből adódóan a rövid írásokat favorizálja, márpedig a csípős és főleg szellemes jegyzet műfajában a propagandisztikus újságírás kevésbé versenyképes. Elfogadom az értékítéletét, mert fél évszázada szerkesztő rejlik mögötte.
Mi itt, Magyarországon összevissza utáltuk egymást. A kölcsönös sérelmek miatt évtizedek óta nem állunk szóba egymással, aztán az ÚHc olvasása közben fedezzük föl, hogy milyen érdekes szellemi társaságban találjuk magunkat. Abban a rovatban jelenünk meg, amely azt dokumentálja, hogy színvonalas műhelymunka folyik az egymástól elszigetelt véleménybuborékokban. S mert Ágoston Hugó nemcsak utánközöl, hanem új írásokat is rendel, kirajzolódik a határon túli egyszemélyes szerkesztőség legnagyobb erénye. Az összefüggések aprólékos ismerete híján nem vész el a részletekben, ezzel magyarázható, hogy velünk ellentétben a fáktól is látja az erdőt.
Az a benyomásom, hogy e következtetéssel nem is kerültünk messzire 1956 megítélésétől. Minél távolabbról nézzük, annál inkább kisejlik belőle, hogy olyan történelmi pillanat volt, amidőn a közös szándék (a rendszerváltás kísérlete) fölöslegessé tette a világnézeti különbségeket.
Tíz mondat 1956-ról
’56 megítélése a történészeké, nem pedig a jogászoké. (Kiss Gy. Csaba MDF-politikus, Pesti Hírlap, 1990. április 18.)
’56 ma annyiféle, ahányan megéltük. Csak akkor volt egységes, amikor történt. (Mécs Imre hajdani egyetemista, Színes Vasárnap, 1995. október 22.)
Ma bárki nevezheti magát 56-osnak, ha elég öreg hozzá. (Pintér Emil sajtólevelező, Magyar Hírlap, 2002. november 4.)
1956 legalább annyira baloldali, mint jobboldali. (Rogán Antal Fidesz-politikus, Népszava, 2005. október 24.)
Magyarország nemzetté vált 1956-ban. (Szakály Sándor történész, Zalai Hírlap, 2012. október 24.)
1956 nem torta. (Körmendy Zsuzsanna újságíró, Magyar Nemzet, 2016. november 5.)
Akkor mind Petőfik voltunk. (Tóth-Máté Miklós író, Hajdú Online, 2016. december 30.)
A legutolsó magyar forradalom 62 éve volt. A következőre nem biztos, hogy 62 évet kell várni. (Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármester, Népszava, 2018. október 20.)
1956-ban még a gazemberek is hittek valamiben. (Puzsér Róbert publicista, Facebook.com, 2018. október 24.)
Ötvenhat pontosan annyi van, ahányan részt vettek benne. (Szele Tamás újságíró, FüHü.hu, 2019. május 12.)
A szerző Médianapló-bejegyzése 2021. október 23-án.