Halálának 75. évfordulóján
PETŐFI VERSEI Közül Az őrültet meg Az apostolt adta alkalmas pillanatban a délibábok hősének kezébe. S a szövegösszefüggés meg A délibábok hősének több önéletrajzi vonatkozása arra enged következtetni, hogy szerző és hőse közös olvasmánya volt e két vers, a dúltság, a zaklatottság versei.
Azé a dúltságé és zaklatottságé, melyet magában oly hamar igyekezett józan harmóniává oldani Arany László, a csönd, az elhallgatás árán is. Mert élete és műve: egy elhallgatás története. Tizennyolc éves, mikor népmesegyűjteménye megjelenik. Húszévesen Lermontovról ír esszét, majd Lermontovot, Shakespeare-t, Molière-t fordít. Huszonnyolc éves korában pedig már elkészült a lemondás verses regénye, a „szép délibábok elfutó korának”, a „kétkedő reménynek” búcsút mondó A délibábok hőse. Azután már mind kevesebbet ír, s ha ír is, többnyire ismertetéseket a Budapesti Szemlébe. Hogy mi volt e csönd készülte előtt? – csak sejteni lehet. Abból ahogyan Lermontov szilajságáról, szenvedélyességéről, nem alkuvásáról beszél. Abból, hogy az 1860–61-es korforduló idején apja levélben tartotta szükségesnek figyelmeztetni: „fiam, légy ildomos”. Hogy miképpen készült Arany Lászlóban ez a pusztító csönd, az már inkább nyomon követhető a műveiben.
KORA, a kiegyezés utáni időszak, ahová visszatekintve Németh László a meszesgödörből kinyúló csontkezeket, Babits az irodalom halottait, Móricz a lebunkózottak tetemeit látja, „tele volt költészetellenes bacilusokkal”, mondja Komlós Aladár (Komlós Aladár: Tegnap és ma, 1956. 89. l.). S e költészetellenes bacilusokat Arany László nemcsak elszenvedte, hanem a kórképet is megmutatta: „A fölkelések voltak a lelkesülés, hév, remény, fölbuzduló érzelmek és a költői ihlet ideje. A kiegyezési korszak mindig bizonyos kijózanodással jár, s ily hangulatban nincs kedvünk dalolni. Minden kiegyezés által a vérmesebb hitűeknek egy sereg ábrándjok oszlik el, nagy reményeik hiúsulnak meg; a határozatlan s ezért határtalan képzelődés helyét rideg opportunitás, a lelkesedést alku, a költészetet tény váltja föl. A pragmatica sanctio, az 1790-i megállapodások, az 1867. évi kiegyezés nem a szívből fakadt, s nem ragadhatja lelkesedésre az érzelmek emberét. A költőnek, ha ellenük izgatni jobb belátása tiltja, hallgatnia kell, mert dicsőítésükre egy húr sem pendül meg szívében.” (Arany László Összes művei,’ 1901, II. 258– 259. l.)
„JOBB BELÁTÁS” ÉS „SZÍV” vitájáról beszél a diagnózis. Majd lentebb, ugyanebben a tanulmányban „a költői léleknek azon küszködő hangulatáról”, „midőn a képzelet vágya és a józan ész ítélete egymással összeütközésbe jő”. (ÖM, II. 259.) Hillebrand Franciaországról szóló könyvét (Mai viszonyok a nyugati világban) kivonatolva e végig kísértő kettősség társadalmi oldalát is rögzíti: „jellemhajlandóság és szellemi irány közötti áthidalhatatlan ellentét” (ÖM III. 172.), „különbség a nyilvános és magánjellem között” (177), „némi szellemi monotonság”, „a lelki szabadság hiánya”, „a közvéleménnyel szemben tanúsított gyávaság” (181), „a polgári és erkölcsi bátorság fogyatéka” (220), „a közbátorság hiánya” (222).
Innen érthető, miért építi A magyar politikai költészetről szóló tanulmányát az objektív és szubjektív igazság megkülönböztetésére. E szétválasztásnak – a kor morálesztétikájához viszonyítva – érdeme, hogy irodalomról szólva esztétikai szempontokat tud érvényesíteni. A műalkotás szervességéről, a kompozíció jelentőségéről beszél, s arról, hogy az esztétikai hatás épp e szerves kompozícióból fakad. A politikai költészet esetében abból, hogy „tiszta költészetté olvad a politikai érzelem”. (ÖM II. 274.) Az író művének becse – mondja – „attól fog függeni, mennyire tudja a politikai szereplőkben az emberi jellemet érdekesen festeni s valamennyi szereplőjének érzelmeit, tetteit, szavait, szenvedélyét a mű költői szervezetében összeolvasztani” (276). A mű költői szervezete (= megformált, tárgyiasított érzelem) teremthet kapcsolatot író és olvasója között, „Amit kortársai általában éreznek, ami mások lelkét is nemes érzelemmel tölti be, azt érzi a költő is, és mivel mélyebben érzi s jobban s szebben ki tudja fejezni, mint mások, azért tesz hatást kortársaira.” (239)
Arany László számára tehát egyfelől adott egy szubjektíve általános igazság, vagy másképpen fogalmazva: a szubjektumok (érzelmi) igazságai. Másfelől tételezi az objektíve igazat. „Mind a költészetnek, mind a szónoklatnak igazságnak kell lenni. De más a szónoki s más a költői igazság, amaz tárgyi, ez alanyi. A szónoktól magából a tárgyból kifejtett igazságot várunk; a költőtől csak saját érzelmei igaz képét.” (278) Az antinómia-sor egyik oldalán: a kortársai helyett megszólaló költő saját érzelmei, a költői igazság, a magánjellem, a jellemhajlandóság. Másik oldalán: a tárgyi igazság, a kor szellemi iránya, a nyilvános jellem.
AZ ARANY LÁSZLÓI „KETTŐS IGAZSÁG” egyik ágának, az „érzelminek”, a „költőinek” és „szubjektívnek” forrásvidékéről beszél a verses regény s a pamflet, A magyar emigratio mozgalmai. Anélkül, hogy fogalmi pontossággal megnevezhetné. Pedig Arany László ritkán él szinonimákkal, fogalmi pontosságra törekszik, a rokonértelmű szavakkal való körülírást elmosó, bizonytalan fogalmazásmódnak tartja. Erről az anonymusról szólva mégis homályosabban fogalmaz. „Túlhitet”, „dicsvágyat”, „önhitet” emleget, meghatározás nélkül, de épp elég következetesen ahhoz, hogy megmutatkozzék e névtelen és tán megnevezhetetlen.
HŰBELE BALÁZS eszmék, eszmények után lohol, kapkodva s mind kétségbeesettebben. A délibábok hőse epikai szála: Balázs szerepkereséseinek és szerepvesztéseinek története. A történet ellenpontozása: az újra meg újra megszólaló líra, gondolati-reflexív, illetve érzelmi változataival. A gondolati-reflexív a józan kritika hangja, egy magatartás: a megállapodni nem tudó „hűbeleség” illúziótlan bírálata. Az érzelmi a nehezebben interpretálható, mert személyesebb, Arany László belső életrajzából többet hordozó, s mert a verses regénynek ez a rétege: a csak körülírható „túlhit”, „álom”, „délibáb”, „önhit, „dicsvágy” elégiája.
Az ifjú Balázs éjt nappá téve tanul, dolgozik. „Mi ád erőt neki?” – kérdi Arany. 1859–61-ben lelkesedik. Garibaldi seregében harcol – „mi ád erőt neki?” –, s a filiszteri józanság tanácstalanul szemléli Hűbele Balázs kapkodó útkereséseiben ezt az állandó tüzet. Tanácstalanságában is vitázva a kor mechanikus materialista emberképével, s vitájában is túljutva már e romantikus kapkodáson és lázas keresésen, s túljutva is nosztalgiával: a regény e lírai rétegének fájdalmas elégiájával tekintve vissza arra, amit maga mögött hagyott. Tegyük hozzá: mintha túl könnyen hagyta volna maga mögött, mintha igazán el sem merült volna benne. Hisz Arany László esszéiben túl hamar érkezett el a rezervált mértéktartás stílusáig, magát szinte kivonta tárgyából, s a „tárgyi igazságra”, az ő szóhasználata szerinti „tárgyi igazságra” szorítkozott. S A délibábok hősének lírai részei is mindig az általános felől indulnak, megtartva – a szerző „kettős igazságának” megfelelően – a kettős általánosságot, az érzelmi-szubjektívet, illetve a gondolati-reflexív tárgyiasat: a„józan közértelmesség” kommentárjait.
Hűbele Balázs kárhoztatott, csodált és végül is eltemetett „túlhite”, „dicsvágya”, „önhite”, a Kossuth-emigrációról írott pamflet fényében valamivel pontosabban értelmezhető. E pamfletben az emigránsok s elsősorban Kossuth 1859–61-i tevékenysége minősül illúziósnak, délibábosnak. Kossuth bámulatos kitartása a kárhoztatott és csodált magatartás. Kárhoztatott, mert Arany László hasztalannak tartja, s csodált, mert mégis kitartás, következetesség, „s minél messzebb esett azok (tudniillik Kossuth tervei) megvalósíthatóságának reménye, annál bámulatra méltóbb kitartással, ékesszólással s fáradhatatlan buzgalommal igyekezett Napóleont, Cavourt, Magyarországot s az egész világot e tervek helyességéről meggyőzni.” (ÖM III. 261)
„Mint a fecske tízszer levert fészkét tízszer újrarakja: oly csüggedetlen hittel kezdett ő (Kossuth) reményei egy-egy meghiúsult vára helyett mindjárt másnap újat építeni.” (ÖM III. 291) „Mi ád erőt neki?” Arany válasza – ismét a „szubjektív általánosságok” régióiban, de a verses regény feleleteihez hasonlóan – így hangzik: „Nemes és humánus törekvés, de oly erős hit, oly phantasia, akkora illusio kell hozzá, minővel az istenek csak kivételes egyéniségeket ajándékoznak meg.” (ÖM III. 322) „De nagy erőt ad az embernek a szilárd önhit”. (324) És a „tárgyi igazság” nemismerése, folytatja, vagyis az, hogy Kossuth „nem ismeri, nem érti a mai Magyarországot”. (325) Mely – mondja Arany László 1880-ban – „egy nagy átalakulás processusában fejlődő állam” (326), s gondjai közt is szebbek reményei „mint lett volna azon új hazában, amit egy vérrel végig mosott tabula rasára odarajzolni Kossuth tervezett” (326).
De hát összevethető-e egy verses regény s egy pamflet? Teremthető-e közöttük ilyen közvetlen kapcsolat, hisz műnemek határai s nyolc esztendő választják el őket egymástól? Egy magatartás, eszmék és téveszmék következetességével megfogalmazott magatartás körvonalairól készült ez a vázlat. S e szellemi magatartás útján: az elhallgatott kételytől a „józan tárgyi igazság” filiszteri csöndjéig vezető úton összetartoznak, mert egymást folytatják és magyarázzák.
ARANY LÁSZLÓ ELNÉMÍTOTTA „költői igazságát”, s „dúlt hiteknek” nem emelt „káromkodásból katedrálist” Az őrült, Az apostol vagy a Vajda-versek fajtájából, hanem ravatalt, elföldelve „önhitét”, az ellenállás névtelen erejét, azt, ami mégis megmaradhatott s a történelmi kiegyezés meg a hétköznapi kiegyezések korában is a helytállás energiája lehetett. Verses regénye „önismeretnek tiszta és kemény” – írja róla Juhász Ferenc (Vázlat a mindenségről, 1970). De a „könnyen-lemondás-könyve, a könnyen-megadás-könyve”, „nem a reménytelenség, csak az akarattalanság versregénye”.
Megjelent A Hét III. évfolyama 30. számában, 1973. július 27-én.
