Oláh István : Álom a csodalúdról. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1971.
Irinyi Kiss Ferenc: A fegyverkovács beszéde. Dacia Könyvkiadó, Kolozsv ár, 1971.
Ferencz S. István : Nyári vándorlások. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972.
Meggondolkoztatóan sok hasonlatot használ ez a három fiatal költő. Ferencz S. István egyenesen kirívóan sokat. Versei közt akad néhány kihagyásos, utalásos, illetve ráolvasóének-, mondóka-hangú, de többségükben az epikus-értelmező leírás van túlsúlyban. S hasonlatok elsősorban ezekben fordulnak elő fölös számmal, ráadásul kifejtett formában (… olyan … mint…), ami – ha pár soros versek majd mindegyikében kétszer-háromszor vagy még többször ismétlődik – nemcsak a szöveget teszi monotonná, hanem a gondolatvezetést is hétköznapian egysíkúvá, lineárissá egyszerűsíti, különösen, ha a kifejtett hasonlat szerkezetével analóg szerkezetű mondatok (…az …aki …ott …ahol … ) veszik körül. E hasonlatok általában közeli tartalmakat kapcsolnak össze, olyanokat, melyek összekapcsolásában semmi meglepő nincsen, mondhatni „kézenfekvő”, hogy a nehéz álom olyan nehéz „mint termés súlyától a föld.”, amit őriz az ember, azt titokzatosan őrzi („őrizlek, mint egy titokzatos végrendeletet”), s ha az est felőrli az alkonyatot, akkor úgy őrli fel, „mint malom a molnárok életét”. Oláh Istvánnál pedig olyan a tekintet „mint kút, mit nem sebez vödör”, a prófécia „mint az eső / hull”; Irinyi Kiss Ferencnél „Estébe simulnak a dombok, / mint anyja ölébe / a csecsemőhomlok / szoptatás után”.
Milyen szándék sejthető a hasonlatok sorjázása mögött? A helyzetmagyarázaté, az önmegértésé. De ez már eleve a könnyebb ellenállás irányába fordul. A képalkotás, mondatszerkesztés, végső soron: a versépítkezés ugyanis arra enged következtetni, ami (legalábbis számomra) a leglényegesebb: hogyan gondolkozik a költő? A három költő verseihez e kérdés felől közelítve (talán nem is oly meglepő) azonosságra bukkanunk. Természetesen egyben-másban különböznek. Ferencznél indulatkitörések zenéje élénkíti a kötet monotóniáját, Irinyi Kissnél nosztalgia és meditáció dalszerűbb, olvadtabb muzsikáját formákban szólal meg, Oláhnál a világosabb, fegyelmezettebb értelem sokszor pontosabb szavakat talál a (végül is mindhármuknál tűnődő belenyugvással fogadott) rossz közérzet megverselésére. De engedtessék meg eltekintenem ezektől a különbözőségektől.
Nemcsak fontosabb, de jellemzőbb is az, ami közös, s aminek e különbözések csupán változatai. S hogy lényeges változatai, arról egyik kötet sem győzött meg. Annál inkább a gondolkodásmód rokonságának tünetvoltáról.
Milyen funkciója lehet a hasonlatnak? Néhány példa. Németh G. Béla Babits ősz és tavasz között című versét elemezve állapítja meg, hogy annak szervező elve a példázat, az utalás, a hasonlat, a hasonlóság. Az alkotó elemek és rétegek a Goethe-i Gleichnis („Alles vergängliche / Ist nur ein Gleichnis”) „jegyében szerveződnek önelvű egységgé, stílszerkezetté, műalkotássá” – mondja. „A vers műfaja, hangneme éppen úgy, mint képkincse, szcenikája és szószerkezetei az egymást keresztező és fokozó költészettörténeti és művelődéstörténeti rájátszások és utalások sorozatát mutatják föl”. (Németh G. Béla: Mű és személyiség. Magvető, 1970., 704. l.)
Ismeretesek Tóth Árpád bonyolult architektonikájú hasonlatai. Főleg első kötetéből, a Hajnali szerenádból idézhetnénk példákat. Kardos László fürtös hasonlatoknak, hasonlatépítményeknek nevezi ezeket, s bennük a „fantázia élveteg, telhetetlen rajzását” látja. (Kardos László: Tóth Árpád. Akadémiai, 1965., 108–117. l.) Krúdynál a hasonlatok – tartalmuk, asszociálásuk módja, az egymáshoz fűzésükből megkomponált mondatok zenéje – az emlékezés atmoszféráját teremtik meg, a múlt ködképeit idézik föl. A hasonlat nála „nem köt, hanem old” . (Rónay G yörgy: A nagy nemzedék. Szépirodalmi, 1972., 137. l.)
A példák folytathatók. De álljunk meg egynél. A hasonlat igen gyakran éppen hogy köt, a tárgyak egyetlen arcát villantja föl. Ha azt mondom: mint egy virág, olyan vagy (Du bist wie eine Blume – Heine), ezzel eleve kizártam a versből a lehetőséget, hogy a szeretett kedves ne virághoz, hanem akármi máshoz legyen hasonlatos, s ez (Heine közismert verse jól szemlélteti) irányt szab a további asszociációknak is. A hasonlat tehát itt egyirányulású, egyarcú.
Három fiatal költőnknél ugyanilyen, lineáris szerkezetű hasonlatokat találtunk. Ezek náluk kettős funkciót töltenek be. Egyfelől (erre utaltak a versidézetek) egy szűk körön belül mozgó gondolkodás keresi bennük támpontjait, az értelmezéshez, illetve megelevenítő szándékhoz hívja segítségül az „úgy tűnik, ez olyan mint az” sémáit; és: a nem csak versként mondható gondolatok, félig-fogalmak kifejtésében enged, magamegadóan, az asszociálás kényelmének. Másfelől a hasonlítások, a versépítkezés linearitása, valamint a hasonlat-tartalmak szűk köre a bizonyosságok megragadását célozzák, az evidenciaigényt tükrözik. De ez a bizonyosságigény a gondolat öncsonkítása árán szólal meg.
A három kötet majd mindegyik versét idézhetném, rövidsége miatt választottam Irinyi Kiss Mára című hatsorosát.
Megszokom lassan, hogy életet élek, / a percek így lesznek engem szolgáló / sorkatonák. / Tudom, most rámfoghatjátok, / hogy a törvényt magam erényévé / pofoztam át.
A vers két egysége, két mondata: az első (1), illetve az utolsó (2) három sor. Az első egység logikája: A (Megszokom lassan, hogy életet élek) implikálja B-t (a percek így lesznek engem szolgáló / sorkatonák. Itt az „így” jelentése ugyanis: ezért, ennek következtében.) Az első egységből ugyanígy következik a második: (1) esetén bekövetkezik (2), (vagyis az, hogy a „tudom”, illetve: b. „rámfoghatjátok”.) A logikai sémának megfelelő nyelvtani forma: ha – akkor. A vers mondatszerkesztése korántsem áll messze e nyelvtani-logikai formától: megszokom azt, hogy…, tudom azt, hogy…, rámfoghatjátok azt, hogy…
Ez az evidenciaigény, így megfogalmazva, a tárgyak sokarcúságát figyelmen kívül hagyva, szegényít, s ezzel a továbbgondolás, az adottság világán való túllépés esélyeit csökkenti. Egy mindig aktuális igény – a helyzet megértése, az önszemlélet pontosságáé, a továbbgondolásé (Irinyi Kiss szép sora: „s hiányzó szárnyam kigondolom”) – sejthető ugyan, de azt egyfelől a bevett sémák homályosítják el. Másfelől ugyanezek a sztereotípiák – fogódzóként szolgálva – egy hamis, szubjektív biztonságérzetet nyújtanak (költőnek és olvasónak egyaránt) holott éltető elemük (egy-két vers kivételével) éppen a végiggondolatlanság, a gondolat tétovasága; gondolatoké, melyek ezért mondatnak el versként s nem azért;, mert többek, újak, merészek, épp- most-kibomlók stb. stb., vagyis, mert versgondolatok.
Megjelent A Hét III. évfolyama 27. számában, 1972. július 7-én.