K. Jakab Antal: A névmás éjszakája. Irodalomkritikai kísérletek. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1972.
K. Jakab Antal esszéket ír. Vagyis nem azért foglalkozik irodalommal, hogy róla tájékoztatót, misszionáriusi buzgalmú népszerűsítést közöljön, hanem hogy magát problémákkal szembesítse, kérdéseket tegyen föl, tudva, „hogy a kérdés, amely mellett döntünk, sohasem olyan kérdés, amelyet a tárgy szükségképpen megkövetelne és kizárólagosként követelne meg. Mindenesetre ha így beszélünk: ezt és ezt vizsgálom a tárgyban, mert így döntöttem, ezt a nézőpontot választottam – akkor kevesebb alkalmunk van a tévedésre, mint ha így beszélünk: ezt és ezt vizsgálom, mert ezt kell tennem, mert vizsgálódásom tárgya így írja ezt elő.”
A legjobb esszéírók monomániájával teszi föl újra meg újra ugyanazt a néhány kérdést, így irodalomkritikai kísérletei egymást folytatják, egészítik ki. Folyóiratokban megjelent írásaiból válogatta őket össze K. Jakab Antal, s a válogatás, az esszék sorrendje egyetlen központi motívum kiemelését szolgálja. Nem valamilyen külsődleges szempont alapján gyűltek tehát kötetbe ezek az írások, például nem annak okán, hogy a hazai magyar irodalommal avagy dramaturgiai problémákkal foglalkozik bennük a szerző. Szervezőelvük belső elv, olyan gondolati mag, mely köré kikristályosodhatnak. Kitetszik belőlük K. Jakab Antal filozófiai tájékozottsága, de nem hivatkozásokból, utalásokból vagy abból, hogy néhol érezni a lukácsi (társadalomontológiai) ihletést. Abból inkább, ahogyan az esszéíró az újabb kori gondolkodás függetlenségi harcához kapcsolódik a „rossz” transzcendenciák elutasításával, vagyis azzal a szemlélettel, amely a Jóság hierarchiájával (jóisten stb.), egy metafizikai jövőhittel áll pörben, s abból, hogy immanens világmagyarázat a célja, s egy olyan igényre figyel, mely irodalomkritikai kísérleteinek – kimondva, kimondatlanul – középpontja.
E középpont megközelítéséhez K. Jakab Antal az elemzést tartja legcélravezetőbbnek, az elemzéshez pedig egy hipotézis fölvételét. Ez a munkahipotézis: az emberi gondolkodásnak egyetemes törvényei vannak, ezek az egyetemes törvények megragadhatók, funkcionálásukban ragadhatók meg; az irodalmi mű pedig épp ilyen funkcionális, azaz: bizonyos törvényszerűségek megnyilvánulása.
Páskándi verseiről szólva ezért írja címül: Anyanyelvén szólt hozzánk a líra. Anyanyelvén, vagyis a líra törvényei szerint. Ezek a törvények pedig – ez volt a hipotézis – nem partikulárisak, következésképpen logikai leírásuk, formalizálásuk lehetséges. A formalizálás azonban nem vezethet értékítéletre, a leírás szempontjának tehát egyúttal tartalminak is kell lennie.
Például: ha olyan vidéken élek, ahol a fekete szín a gyász jele, a „gyász-fekete” összefüggés általánosan és konvencionálisan adott, s ha versben fordul elő, társítás ugyan, de a Páskándi-versben fölbukkanó „csöngettyű-fehér”-rel szemben nem minősülhet költői társításnak, minden formai azonosság ellenére sem. Előbbi esetben a konvencionális-kauzális összefügg és a vers előtt nyilvánvaló volt, utóbbi esetben legföljebb a vers után lehetne annak minősíteni, anélkül, hogy a társítás irányát rögzíthetnénk. Ha gyász, akkor fekete (vagy más vidéken fehér), viszont ha csöngettyű, akkor nem implikáltatik a fehér, s ha fehér, akkor nem implikáltatik a csöngettyű, a versben mégis mintha ez történt volna. De a társítás adekvenciájának megítélésében nem az egyes elemek adekváciája lehet kritérium, mert a társítással konstituálódott új érzéki-fogalmi minőséggel mint egésszel szembesülünk, egy mélyebb és közvetett, s ezért művészi reflektáltsággal. Ennek megértéséhez pedig nem az a kérdés vezethet el, hogy mire jó ez a társítás, mi a haszna ennek a társításnak, ha nem az: hogyan lehetséges egyáltalán ilyen társítás.
Tágabban: miképpen lehetséges az irodalom? Egy polémia alkalmából K. Jakab Antal meg is fogalmazza ezt a kérdést, s ez vezet esszéinek vezérmotívumához, irodalomkritikai kísérleteinek középpontjához. A választ (elvontan és leegyszerűsítve) így fogalmazhatnánk meg: az emberi elme a dolgokat nem leképezi, hanem aktívan tükrözi, úgy, hogy összefüggést – új érzéki-fogalmi minőséget – teremt, a dolgok közti szakadék fölé ver hidat.
Konvenciókat dönt meg, a konvenció ugyanis egyetlen lehetőséget abszolutizál, a líra viszont az összes lehetőségek szimultaneitását tanúsítja. Pontosabban, K. Jakab Antalnál minden műfaj ilyen szimultaneitást jelent, ellentétes tendenciáknak ilyen vitáját, de a műfajok között egyfajta „munkamegosztást” föltételez, melyben a líra jelenti az összes lehetőségek vállalását, az epika – elve a cselekvés lévén – a döntést egyik vagy másik (esetleg mindegyik) lehetőség mellett, s annak realizálását a cselekvésben, a dráma pedig lehetőségek belső vitáját. Esszéit tehát nem a hagyományos műfaji szempontokra figyelve csoportosította aszerint, hogy bennük líráról, epikáról avagy drámáról van-e szó, hanem a műfajokban tanúsított emberkép szerint sorolta őket könyve egyik vagy másik fejezetébe.
Ha a történelemalakító ember alternatívákkal áll szemben, akkor az irodalomban megjelenő ember egy pillanat összes alternatíváit tanúsíthatja. A lírai hős úgy, hogy mindegyiket sajátjaként ismeri föl, együttlétüket egységként, a vers elemi részében: a szóképben is manifesztálódó szintézisként mutatja föl; az epikai hős úgy, hogy cselekvéseivel, vagyis alternatív döntéseivel a lehetőségek mindegyikét kipróbálhatja (s így az epikai művek kalandsorozata, mint a főszereplők önmegsokszorozása értelmezhető – lásd: Mindenki Gil Blas volt); a drámai hős pedig úgy, hogy alternatíváit belső és ellentét motívumok harcaként tudatosítja, s minden motívumot egyaránt idegenként ismer föl.
E tudatosítás és alternatív döntéssorozat létét az irodalom „példázza”, az irodalmi mű épp ez a tudatosítás és a lehetőségek totalitása, illetve alternatív döntéssorozat. S mert az irodalom lehetségessége a tudati aktivitással magyarázható, azaz az emberi elme értékkonstituáló képességével, ezért a stilisztika (s az irodalomtudomány általában) „mint az értékek tudománya is lehetségessé válik talán”.
•
Miféle középponthoz visz tehát ez a gondolatmenet? Az talán a sommás leírásból is kitűnhetett, hogy K. Jakab Antalt a tudat konfliktusai önmagával (vagyis azzal, ahogyan önmagát alakítja), az őt alakító (külső) tényezőkkel (vagyis azzal, ahogyan alakíttatik) s végül azzal, ahogyan önmagával mint önmagán túllépni akaróval szembesítik. S ez utóbbihoz, ehhez a tudati igényhez visznek az esszék, mert K. Jakab Antal számára az olvasás ennek keresését jelenti. Legjobb „kísérleteiben”, a Páskándi Gézáról, Szilágyi Domokosról, a stilisztikáról, a Bodor Ádámról, a Beckettről szóló esszéiben kristályosan tiszta logikával elemezve érkezik el ehhez, illetve Beckettről, a puszta itt-léttel megtelő drámai hősökről írva ennek hiányához.
De a keresés, kérdezés eredményét fölmutatva most még nem kérdez tovább. Ezért, hogy Ady mégis-erkölcséről írva (K. Jakabnál szokatlan módon) a leírás képekben fuldoklik, anélkül, hogy arról, ami itt közvetlenül tárgya volt, erről a mégis-erkölcsről, erről a transzcendáló tudatról pontos képet adna, s nemcsak meglétére, funkciójára utalna, hanem genezisére és kialakulásának hátterére is fényt vetne.
Az olvasó várakozás közben maga is néhány kérdőjelet rajzol. Mert a kérdező valóban benne áll a kérdésben, de önmagát is úgy láthatja pontosabban, ha a kérdés látszik inkább. Ha azt kérdezte; miképpen lehetséges az irodalom, s válasza a transzcendáló tudat léte volt, talán azt is megkérdezi: miképpen lehetséges a transzcendáló tudat? Ez az igény, melyhez így elemezve elérkezett?
Megjelent A Hét III. évfolyama 51. számában, 1972. december 22-én.