Osceola egy indián törzs leleményes, vitézlő harcosa, képzeletünk indiánja, amint azt a keletnémet filmesek ebben a nemzetközi szereplőgárdát (Gajko Mitics, Iurie Darie, Bús Kati) fölvonultató filmben (Osceola) nekünk bemutatják, a regényes izgalmat társadalmi-történelmi utalásokkal tetézve.
Különösebb izgalomra persze nincs ok, ha a nagy tömegben szerencsésen bejutottunk a nézőtérre, minden egyértelmű és világos lesz. Az első öt percben megtudjuk, ki a jó és ki a rossz, és a jók nagyon és mindig jók, a rosszak nagyon és mindig rosszak, és az igazán jó Osceola – vagy ahogyan kamaszkorunk az ilyen hősöket végérvényesen elnevezte: „A Fiú” –, akinek szurkolunk, hogy baj nélkül átpattanjon egyik lóról a másikra, hogy sértetlenül átússzon az aligátorokkal teli folyón, és fölrobbantsa a hajót: természetesen épen célhoz ér, segít a rászorulókon, önzetlen és hallgatag, tettei önmagukért beszélnek –, akit állonvág, az elterül, akit meglő, az meghal, s ettől aztán mélységes nyugalom és magabiztosság tölti el. Igazságérzetünk átlagban ötpercenként kielégül, már nem is izgulunk igazán, egész egyszerűen örülünk.
Néha ugyan fölháborodunk, hisz végeredményben arról van szó, hogy a néger rabszolgákat verik, ha szöknek, kopókkal üldözik, a nekik menedéket nyújtó indián törzset pedig ki akarják telepíteni őseik földjéről. De azért Osceola az Osceola, „A Fiú” az „A Fiú”, és csak azért is uff, s még egyszer uff.
Aztán vége a filmnek, s amint a befejező feliratból megtudjuk, elkezdődik a háború a négyezres indiántörzs és a reguláris hadsereg között. Osceola másfél órája után a kétéves háború. Ám ekkorra már mindannyian állunk, fölgyújtják a villanyt, kijövünk a moziból, s kicsit zavarban vagyunk, hogy csak kilencven percig voltunk Osceolák. Talán irigyeljük egy darabig, aztán irigységünk is elpárolog, hiszen mi kijöttünk, Osceola pedig ott maradt valami pocsék háborúban, a film végén – megaláztatások kezdetén.
S már nem is képzeletünk indiánja többé, annyira nem az, hogy elképzelnünk is könnyebb. De inkább elölről kezdjük: „A Fiú” az „A Fiú”, „Osceola” az „Osceola”. Vagy mégsem?
Megjelent A Hét III. évfolyama 8. számában, 1972. február 25-én.