Veress Dániel: Vándorúton. Esszék-Portrék-Tanulmányok.
Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1971.
Veress Dánielnek Bajza írói respublikájáról épp úgy van szava, mint a nouveau romanról, Németh László nagy kísérletéről, Franz Kafkáról, Leonhard Frankról, Örley Istvánról vagy a japán irodalomról. Mohón tájékozódó és megpróbál frissen tájékoztatni. Tájékozódásában a modern fizikától és kibernetikától az esztétikáig és poétikáig feszül az ív, szélesen, ha nem is mindig a szakkompetencia szándékával, de mindenkor az esszéírói elevenség, személyes hang igényével. S hogy a kor teljes szellemi körképét egyetlen ember megrajzolhatja, arra a Tanú Németh Lászlóját idézi lelkesítő példaként. Most, hogy írásai egy részét kötetbe gyűjtötte, az olvasót bizonnyal nem a tények bősége, nem adatok pontossága avagy pontatlansága foglalkoztatja, még ha tanulságos is volna azt megvizsgálni, hogy kiket lát a szem, amikor hazai tájakról néz szét. (Amint azt a kötethez illesztett névmutató is jelzi: a fölbukkanó nevekből kisebbfajta lexikon is összeállhatna.) De az olvasó egyetlen íróember megnyilatkozásait veszi kézbe, figyelmét az vonzza, akit olvas, annak a gondolataira kíváncsi, aki tényeket, jelenségeket a személyesség fénytörésében fölmutatva egységként idézné meg a sokféleséget. És Veress Dániel is erre a kíváncsiságra számít, amikor – esszéket, portrékat, tanulmányokat ígérve – így ír: „… az esszé erénye nem az új anyagok felfedezésében, hanem a már ismert anyagokra alkalmazott szempontok egyediségében, sajátlagosságában rejlik. Az esszé kissé mindig ürügy. Ürügy az önvizsgálathoz, a helytálláshoz is. És hitvallás a megismerni, illetve újrafelfedezni vágyó értelmi szenvedély önállóságigénye mellett, tiltakozás az irodalmi Gessler-kalapok ellen. Az esszé eretnek műfaj: függetleníteni igyekszik önmagát a módszerek, szempontok, a megfogalmazás kanonizált hagyományaitól. Ha anyagsűrítésében építkezés, gondolatiságában rögtönzés. Közelítésmódjának érvénye mindig egyszemélyes: ötletre épül, de az érvényes igazság fele igyekezik fénycsóvát lobbantani.” E buzdító és sokra-kötelező vallomást a fülszövegből idéztem. Amit megfogalmaz, nem újságával, de változatlan időszerűségével hat.
Kövessünk végig egyetlen gondolatot, mely nem csupán gyakori előfordulása miatt tűnik centrálisnak. A szintézisteremtésről van szó. Kezdjük a portrékkal. Veress Dániel portréi egy (néha indításul aforizma-ötletben megfogalmazott) tulajdonság kinagyításával készülnek. Nem mozgó, eleven a kép, egy élet állapotrajza inkább. Nem a művön át közelíti meg az írót, hanem az író felől közelít a műhöz, mintegy sajnálkozva, hogy már csak írásokon át derenghet föl az emberi arc. Mert bármilyen szorgalmas olvasó is – nem „műérzékeny”. Olvasás közben erkölcsi érzékenysége kalauzolja, amire figyel, az a magatartás, mely számára elsősorban közvetlen tartalmi-gondolati elemekben revelálódik. Módszere többnyire a dedukció, általános tétellel indít, példán jelzi a tétel érvényességét, majd azt immár példájára vonatkoztatva ismétli meg. Így – jellemző (vagy akként kiragadott) epizódok gondolatok mozaikjaiból építkezve – tud érdekkeltően szólni például az epikáról. Legkevesebb mondanivalója – nem véletlenül – a versről van. Nem verset olvas, hanem Költőt: magatartást; nem versről ír, hanem Költőről. A Magatartásról. Hogy aztán ez a magatartás hogyan funkcionál, hogyan nyilatkozik meg konkrétan egy-egy műben, versben, s hogy valóban olyan-e ez a magatartás, amilyennek reánk testált koncepciókban vagy megérzéseinkben mutatkozik, az ily módon eldönthetetlen. Például Kaváfiszról szóló írásának váza: a költő akkor nagy költő, ha szintetizál – a teljes emberről van emberhez szóló mondanivalója („… a verset emberek írják, emberi mértékre, embereknek” – 303. l.). Kaváfisz nagy költő. Mert és tehát „a szintézist XX. századbeli módra tudta megcsinálni” (305. l.). Eddig a formál-logikai váz, mely talán azt is sejteti, miért kénytelen Veress Dániel oly sok idézettel és hivatkozással szegélyezni (és így eltakarni) vándorútját. Nem kibont, hanem összegez, a kész (sokszor mások által már fölfedett) vonásokat veszi számba, széljegyzeteli. A summázó módszert igazoló megfontolás: az újkor története az analízis története; a szételemzések után, az információrobbanás korában szintézisteremtés a feladatunk. (Például: „Az újkor, melyet líraian Descartes ulmi telelése óta számíthatunk, tulajdonképpen az analízis behatolásának folyamata a tudományba és technikába” – 113. l. Az ókori ember szemlélte, az újkori, a jelenkori faggatja a világot a jelenségek szigetelése, egyszerűbbre vagy részekre való bontása útján, sajnos gyakran szét is rágva az ily módon megbontott egységű világot. Innen a szellem s ezen belül az irodalom igénye az összefoglalásra, a szintézisre, a kifejezésre.” – 304. l.) Megjegyzésként csupán annyit, hogy az első „újmódi” szintéziskísérlet éppen Descartes nevéhez fűződik. Már ő sem csupán szétbont (dubito), hanem új szintézissel a régit, immanens világmagyarázattal a teológiait igyekszik kiszorítani. De a bökkenő nem csupán ez. Éppen Veress Dániel (egyik) kulcsfogalma, a szintézisteremtés: tisztázatlan, homályban maradó posztulátum. Gyaníthatóan a bartóki modellre gondol (l. 60–63. l.), de ez a teljes emberről itt és most teljesen nem minősülhet kifejtésnek, csak óhajnak vagy megállapításnak. S ahogy a szintézis mibenléte kifejtetlen, még kifejletlenebb létrejövése, az, amiben pedig a személyes, az egyedi fölvillantható lenne. Veress Dániel az alkotást a tudati aktivitás felől értelmezné, de a konkrét hogyanra nincs válasza, legfeljebb utalása.
Nem a szaktanulmány kifejtésmódját és apparátusát hiányolom, hanem az esszéíróit. A választott tárgynak azt az egyéni megközelítését (egyénit, de megközelítést), mely egyetlen esszéírónál is több változatban lehet jelen, hitelesítve s így a puszta vélekedésen túllendítve a véleményt, megokolva a különvéleményt.
Amit Veress Dániel hagyományul választ: a morális megalapozottságú, a magatartás-változatokat példaként megidéző írás-olvasás. Elsősorban írói esszékben testet öltő hagyományunk ez. Fűtőanyaga társadalmi gond, hevülete lírai, lendülete a személyes vallomásé és tanúságtételé. Változatai egyéniséghez kötöttek, utánozhatatlanok. Módszer és szemlélet vázlatából ezért is vonnám lekövetkeztetésként azt, hogy új látást és egyéni hangot az elemzésés elemzésben megalapozott összefoglalás gazdagodásától várhatunk, mikor is ama szintézis igénye nem kinyilatkozódik, s az esszét esszévé éppen az út természete, egyedisége teszi. Enélkül a puszta erkölcsi-irodalmi érzékenység legszebb kívánalmai is foghatatlanul elvontak maradnak. Még az az itt elmondottakhoz hasonlító gondolat is, melyet Veress így fogalmazott meg: esszéírásunknak… ,,»baconosodnia« is kell” (14. l.). Veress Dániel széles körben mozog.
Polihisztorkodó buzgalmát nemcsak a hazai magyar művelődés irodalomcentrikussága fölötti aggodalom s a Németh László-i példa táplálja, hanem az a hiedelem is, hogy mondanivaló csak a legkülönfélébb tárgyak – kibernetikától a történelemig – fölötti seregszemle által és után születhet. Ennek a magát a sokféleségben szétaprózó értelemnek ezért is van mindig sietős dolga. Ami hozzá mégiscsak legközelebb áll, az a szintézisteremtés irodalmi próbáinak látványa. S hogy e látvány igazán föl nem tárul, annak egyik oka épp ez a polihisztorkodó sietség.
Megjelent A Hét III. évfolyama 11. számában, 1972. március 17-én.