Gilbert Cates amerikai rendező filmje – Apámnak sosem énekeltem – színes képekkel illusztrált beszélgetések sorozata. De nem csupán a filmszerűtlenül sok beszéd miatt unalmas. Hiszen láttunk már több olyan filmet, mely túlzottan is épít a szóra. Például az Albee-dráma, a Nem félünk a farkastól filmváltozata, vagy Resnais alkotásai közül a Szerelmem, Hirosima és A háborúnak vége. De míg egyik esetben az Albee-dráma – minden filmes ügyetlenség ellenére is – átmentődött, ha csak részben is, a mozivászonra, másik esetben pedig olyan írók szövege vitte sikerre a filmet, mint Marguerite Duras, illetve Jorge Semprun, addig itt dilettáns szöveg gyakran érzelgős mondatai volnának hivatva a drámai vívódás művészi látszatát kelteni.
Mert Cates nemzedékek vitájának drámaiságáról szándékozott filmet készíteni. A megözvegyült apa és fia összeütközéséből azonban nem csiholódik igazi dráma. Hiszen csak beszélgetnek. Néha kiabálnak, néha suttognak, de ne tévesszen meg a hangerő – beszélgetés ez csupán.
Pedig a történet hétköznapiságából műalkotás is születhetett volna. Az apát alakító Melwyn Douglas egyénisége, vagy az egyetlen, valóban filmre kívánkozó részlet (a fiú sorra látogatja a szociális otthonokat, arra gondolva, hogy apját elhelyezi valamelyikben) jelzi a lehetőséget, ami elsikkadt.
Megjelent A Hét II. évfolyama 46. számában, 1971. november 12-én.