Finn költők magyarul Gellért Sándor fordításában. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972.
Sokáig föloldhatatlannak tűnt Gellért Sándor mikolai magánya. Akkoriban tanult meg finnül. A költői munka és az önkifejezés alkalmait kereste, s ezt érezni is finn fordításain. Csak olyan verseket fordított, mondja, melyekben önmagára talált. A kötet verseit nem tudom az eredetivel összevetni, de úgy hiszem, erre nincs is szükség. Hanghordozásuk, képalkotásuk annyira egyforma, s annak, aki olvasta, vagy méginkább hallotta már Gellért verseit, annyira ismerős, hogy nem lehet őket szokásos műfordításokként olvasni.
S nem csupán azért, mert Gellért Sándor – ahogy a bevezetőben írja – bennük kapta meg „azt az »új lovat», amit Ady is kér, hogy tovább vágtathasson“. Azért is, mert nem tud s nem is akar ő az eredetihez idomulni próbáló, alakot váltó tolmács lenni. Egy maga elé ösztönző például Adyt (pontosabban: a népi irodalom egyik ágának Ady-képét), Sinka Istvánt emelő líraiság szól itt, ugyanúgy, és ugyanolyan megkapó erővel, mint Gellért saját verseiben.
És a belső formának (elsősorban a kompozíciónak) ugyanazokkal a botlásaival és tévútjaival, melyek egyéb gátakat belülről is erősítve akadályozzák azt, hogy Gellért tehetségével egyenértékűt alkosson. Verseiből is, fordításaiból is messzire világít egy-egy mitológiai erejű kép: „Szállt a fehér kócsag, elszállt az időben”, „Őszhajú lett Batu kán leánya”, vagy (a fordításokból): „Lengj csak, lengj, te csillaghinta” (Lauri Viljanen), „ragyogj a halál küszöbén / őszi tüzes georgina“ (Kaarlo Sarkia), „holdfénnyé válik az egész életünk” (Uuno Kailas).
De a kép szálai, a fabulatori hang s a sorokat görgető elemi energia majd mindig más-más irányba futnak, széthajtanak, jelezve mű és tehetség fájdalmas szétválásait. Persze, hozzátartozik ehhez még valami: a mondott tehetséget mégiscsak a művek, s nem a köréjük kövült legendák sejtetik, a néha fölszivárványló képek, az egy-két maradandó vers – és ez a kötet is, mely átbocsát magán keveset, ha tépett darabkákat is, e líra ki nem bomló színeiből.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 11. számában, 1973. március 16-án.
