1.
Egy képzeletbeli respublika polgára volt. Könnyed világfi, diplomata szerkesztő, arszlán, ahogyan a kortársak látták, „a szellem felvilágosult arisztokratája”, ahogyan Bóka László jellemezte. A kultúra atmoszférájában nőtt föl, klasszikus polgár-eszmények szellemében, s imponáló műveltségét szinte magához vette, olyan természetes mozdulattal, mint akinek étrendjéhez ez is hozzátartozik. Barátja, Laczkó Géza emlékezése szerint már kisdiák korában az élet elérhető eredményeit jelképezte. (Laczkó 518) A széles tájékozódás igényével indul a „história városában”, Kolozsvárt, ahol apja tankerületi főigazgató, a „kötelességteljesítés zsenije”. (Fekete kolostor, 286) A gimnazista Kuncz és Laczkó tanáruktól, a skandináv irodalmak fordítójától, Erdélyi Károlytól kapják kölcsön az újabb írók, Bródy, Szilágyi Géza műveit, és természetesen lelkesen játsszák el az iskolai önképzőkörösdi szerepeit (Kuncz Chateubriand-ról, Kemény Zsigmondról ír dolgozatot), „Madách-kört” alapítanak, ott vannak a Fadrusz Mátyás-szobrának leleplezéséből kerekedő demonstráción is (Pomogáts 8-15), mert a német orientációtól oly hevesen fordulnak el, hogy tüntetően nem németül, hanem franciául tanulnak. Erősen gyötrődtek: „Kurucok legyünk-e vagy labancok? A labancság bizonyos értelemben európaiság is, de Európához csak Ausztrián át lehet csatlakozni? Mi lenne, ha kurucok maradnánk, s a német kultúra fölött átnyúlnánk a franciához, mint Vörösmarty és Petőfi, s az angolhoz, mint Arany?” (Laczkó, 520) Majd az egyetemi évek alatt ugyanezt folytatják a „kis gall szigeten”: az Eötvös kollégiumban. Akárcsak az École Normale Supérieure mintájára szervezett intézmény többi lakója, ők is ritkán látogatnak el a bölcsészkar Múzeum körúti épületébe, hisz ott csak Riedl Frigyes előadásait tartják figyelemre méltónak, míg a kollégium falai közt Horváth János, Gombocz Zoltán, Némethy Géza műhelyszemináriumai folynak, BG úr, vagyis Bartoniek Géza igazgató Anatole France-ra, Renanra hívja föl figyelmüket, s ha mulatságot rendeznek, a kísérő zenét Kodály úr fütyüli. A kollégium diákjai (Kunczcal egyidőben Kodály Zoltán, Szabó Dezső, Szekfű Gyula, Gerevich Tibor, Balázs Béla, Pais Dezső, Trócsányi Zoltán, Gragger Róbert, Laczkó, Huszti József tartozott közéjük) megpróbálják egy csokorba fogni „a söröző német diák, a midinette-es Quartier Latin, a lumpoló magyar úr, a jobb társaságbeli okos fialaiember, a vidéki szeladon, a pesti zsúrfiú, a ziccflájsos egyetemi stréber, a magántudós, a költőjelölt egymástól annyira más irányba vágó külön életét” – mondja Laczkó Géza (Laczkó, 522), s emlékezése talán épp Kuncz Aladárra illik legteljesebben. P. Dezső például Kemény Zsigmondról szóló disszertációjához gyűjt cédulákat, Szabó Dezső a finnugor nyelvészet köréből ládaszám készíti jegyzeteit. „Mindenkinek volt valami szaktárgya, amelynek izgató apróságait csak ő tudta” – olvashatjuk a Királyhágó című Laczkó-regényben. Kuncz nem tartozik a „ziccflajsosak” közé. Mohón veti magát a könyvekre, de az életre is, a társaságira. Közben anyagot gyűjt persze ő is. A magyar kritika történetének megírására készül, Toldy Ferencről ír doktori disszertációt. „Egy nehéz kor fáradt gyermekeként” tisztelettel néz föl Gyulai Pálra, „egy régi, szebb, erősebb és soha vissza nem térő kor utolsó emberére”, aki „végigélte a magyar kultúra legszebb éveit”. (30, 26) S ahogyan Babits, Kosztolányi a századvég elveszett nemzedékének költőit: Reviczkyt, Komjáthyt fedezik föl maguknak, ugyanúgy fordul ő Péterfy Jenő felé. Majd Osvát-nekrológjában fogalmazza meg, hogy szerinte „a modern magyar irodalom két legjelentősebb kritikai szelleme: Péterfy Jenő és Osvát Ernő”. (271)
„Egyetlen tanárának”, „a szaktudós fölé emelkedő európai tudósnak” pedig Riedl Frigyest tartja (idéz.: Pomogáts, 21), azt az irodalomtörténészt, aki meglehetősen keveset írt, s ha tanulmányait ma olvassuk, nehezen értjük népszerűségét, mert – ahogyan Gyergyai Albert figyelmeztet rá – írásaiba aránytalanul keveset tudott átmenteni előadásai varázsából. Ami élőszóban megejtő eklektikával összefoglalt íróportré volt, leírva gyakran pontatlan fogalmazásnak, tanáros emelkedettségű modornak tűnik. Kuncz róla írja egyik legelső tanulmányát, a Nyugatba, 1909-ben. Egyetemi portrék címmel ekkor indít sorozatot a Nyugat lapjain az elválaszthatatlan baráttal, Laczkó Gézával közösen. (Laczkó Beöthy Zsoltról írt.) „Osvát Ernő és maga Ady is – tájékoztat alapos kismonográfiájában Pomogáts Béla – az egyetem, a hivatalos irodalom oldaláról érkezett barátokat látnak bennük, a közvetítő szerepét szánják nekik az új irodalom és az egyetemi körök között.” (Pomogáts, 31) Ezzel kezdődnek Kuncz kritikusi inasévei, s tartanak a világháború kitöréséig. Nemcsak írókról, könyvekről ír, művelője a publicisztikának is, a pedagógiai reform ügyében cikkezik, a tanárok 1910-es mozgalmaiban pedig radikális hévvel vesz részt. Indulásának akadnak ilyen radikális, radikálisnak is minősíthető felhangjai, de egyértelműen sehová sem kapcsolódik még a pályakezdő fiatalember. Idéztük: „egy nehéz kor fáradt gyermekének” tudja magát; később erősödik majd ennek tudata, de most, a mohó keresés éveiben még nem válik uralkodóvá, mert a keresésben őrzi bizonyosságait, melyekről úgy érzi, megnyugtató otthonossággal veszik körül. Nem szorongva, hanem könnyedén keres, tájékozódik. „Fűszeres, mámorba ejtő italok” – mondja két évtized múltán ifjúkori olvasmányairól, Dosztojevszkij, Goncsarov, Arcibasev, Stendhal, Flaubert, A. France és D’Annunzio regényeiről. (233) Párizsban Verlaine, Maurras, Mallarmé nyomait keresi. Az artisztikus lázongó heveny kultúroptimizmusával és a századvég jelmezében ül a párizsi kávéhoz teraszán: „Kávéházban ültem, olvastam. Szememen monokli, előttem abszintes pohár…” (Fekete kolostor, 26) Aztán pár hét múlva „csendbefagyva áll” (Fekete kolostor 17), nézi a frontra menetelő dragonyosokat.
2.
A következő öt esztendő nemcsak a már avuló divatból inspirálódott jelmezt rongyolja el. Noirmoutier és Ile d’Yeu után Kuncz is úgy érzi, „eszmék és értékek hullahegyén” (66), „a labilitások és kiszámíthatatlan hová-lengések világában” (171), „a bizonytalanságok kietlen levegőjében” (171) él. Hogyan érkezik ebbe a „kopasz jelenbe” (96), maga mondja el egyetlen igazán jelentős művében, a Fekete kolostorban.
A kolostorban s a citadellában is állandóan olvas, esténként zenél, Zádoryval, a szobrásszal, tanártársakkal, Németh Andorral folytat végtelen eszmecserét. „Olvastam egyedül, olvastam másokkal, olvastam franciául, németül, angolul, spanyolul” – mondja önéletrajzában Németh Andor, Kuncz barátja és megszállott olvasótársa a fogság éveiben. (Német Andor: A szélén behajtva. Magvető, 1973, 583. I.) Kuncz ekkoriban ismerkedett meg alaposan például Bergson műveivel, s a sok olvasmány közül elsősorban ezeket szokás különös gonddal számon tartani, hisz a húszas évektől Kuncz tanulmányai igen erős Bergson-hatást mutatnak. S a már említett szerzőkhöz (Péterfy, Riedl, az ifjúkor „fűszeres, mámorba ejtő” regényei) Bergsont és Romain Rolland-t hozzászámítva nagyjából kész is a tájékozódás és kapcsolódás irányait mutató névsor. De ha bővítenénk is, igazán lényegeset nem árulhat el. Legföljebb annyit, hogy benne a modernebb izmusok képviselői nem fordulnak elő. (Ám ez már a következmények közé tartozik.)
Kuncz nem volt hódító, fölfedező olvasó (mint például Németh Andor). Olvasmányaiban a saját kérdéseire úgy keresett választ, hogy kész válaszainak, érzelmeinek megerősítését várta, a rokon gondolatok igazoló jelenlétét, hogy „eszmék és értékek hullahegyén” is átmenthetők a fiatalkor bizonyosságai: az úgynevezett polgári ideál. Ahogyan (a Kuncznál radikálisabb) Szentimrei később az Erdélyi Helikon lapjain Cs. Szabónak válaszolva megfogalmazta: „Legyünk polgári írók, de nem a polgári rafináltság és léhaság, hanem a magasabb polgári ideál szolgálatában.” (Erdélyi Helikon, 1931. 237) Kuncz esetében nehéz lenne néven nevezni ezeket a bizonyosságokat, hisz, nem véletlenül, mindvégig hagyományosan, Riedl-módjára esszéizáló, fogalmak helyett szinonimás körülírásokat alkalmazó a stílusa, megtartó illúzióit is nemes kitartással bűvöli eszményekké, eszményeiről pedig Romain Rolland-t idézve vallhatja: Credo qui averum, s amit hisz, mert igaznak érez, arról olyasféleképpen beszél, mint az őszről George versciklusa (melyet Áprily idéz az első Erdélyi Helikon-szám bevezetőjében), ahol a költő úgy jeleníti meg, úgy érezteti az őszt, hogy néven egyszer sem nevezi. Mondhatnánk: valami örök emberi részvét, összebékülő megértés, hídverés a „szellem Európája” felé. De a fogalmaknál fontosabb talán e létalappá tett szellemi értékhierarchiához való viszony változása. Ugyanis a húszas évek Kuncz-tanulmányaiban, abban az időszakban tehát, mikor jelentősebb tanulmányai születnek, ez a viszony módosul. Polgári kultúroptimizmusa ekkor küzd meg újra és újra a föltámadó kételyekkel, hiszen, láttuk már, a háború után a „bizonytalanság kietlen levegőjét” (171) érzi, és 1923-ban szorongva kérdezi: „hol vannak a szép klasszikus álmok: az általános polgárosulás és a nagy világbéke?” (132), hol van „az elmék és a lelkek szent Harmóniája?” (179)
E kérdés nyomán a húszas évek kételyekkel és megrendültséggel küszködő tanulmányaiban végig kísért egy mindig újra és más-más szavakkal megfogalmazott kettősség, a Babits-arcképvázlatban s a Nagy magyar fejek címmel az Ellenzék hasábjain közölt portrésorozatban éppúgy, mint például a Romain Rolland-esszében. Kosztolányi portréját rajzolva az „impresszionisztikusan fölfogott jelenségvilág” és a látomásszerű keveredéséről ír. (166, 165) Móriczról szólva „a művészi ösztönnek és a betetőző szemléletnek… életre kiható küzdelméről” beszél. (169) Karinthyról írva pedig „a mélyen lappangó lírizmust és bölcseleti szemléletet” elemzi (184); „az impresszionizmus humoristája, s annak lírikusa is” (185), mondja róla, s a megállapítás a jelenségvilág szkeptikus-humoros tudomásulvételére, illetve lírai átvilágítására, a mögöttes tartalom éreztetésére, Kuncz gyakori szavával: „jelentőségessé” tételére vonatkozik. A Babits-portréban a költőarcon „a túlzott értelmiség és a túlzott képzelőerő válságos kettősségét” fedezi föl. (154) A Romain Rolland-esszében, elvontabb pontossággal, ugyanezt fogalmazza meg, úgy látja, a francia regényírónál a „művészi látás” küzd a „morális látással”: „művészi látás a veleszületett, az öröklöttség titkos csatornáin belészüremlett életajándék, a vágy pedig, hogy megkeresse a maga erkölcsét, korának megfellebbezhetetlen ujjmutatása”. (54)
Ennek a kettősségnek az egyik ága mindvégig a nem festői vagy pszichológiai, hanem egészen tág szemléleti értelemben vett, és Kuncznál bizonyos mértékig sajátosan értelmezett impresszionizmus felé mutat. Nem a stílusra, képanyagra vonatkozik tehát, hanem az ábrázolt anyaghoz való viszonyt jelöli. A portrésorozatnál előbb írt Laczkó Géza-esszé világosabban mutatja a dilemmát, s egyben előrevetíti a vélt föloldást is. Laczkót jellemezve Kuncz az „életnek… jelenségszerű elkülönítéséről” (96), „távlatba állításáról” (97), „hideg, tárgyilagos pesszimizmusról”, „az élettel szemben szinte ellenségeskedő tárgyilagosságról” (98) beszél, arról, hogy Laczkó „célzatosan, szinte bölcseleti célzatossággal másolja az életet” (97), tartózkodik „mindenféle életillúziótól” (98), márpedig, mondja Kuncz, „illúziók nélkül az emberi tettekben nincs érdek, amely azokat cselekménnyé fűzné, és az eszményben való hit nélkül lehetetlen az események láncolatát művészi szerkezetté összefoglalni” (99). Innen fakad az igény: „az alkotónak nemcsak arra van szüksége, hogy az élet jelenségszerűségét fölismerje, hanem keresnie is kell e jelenségszerűség és az eszmevilág közötti kapcsolatot, egy bizonyos áthidalást, amely minden művészi ábrázolásnak elengedhetetlen föltétele” (94). A más-más módon újrafogalmazott kettősség másik ága tehát, Kuncz szavait használva, bizonyos fajta „jelentőségessé” tétel, „eleszményülés” irányába vezet anélkül, hogy az „impresszionisztikusan fölfogott jelenségvilághoz” való kapcsolására az esszéírónak közvetítő fogalmai volnának. „Egy szökkenéssel mindjárt oly magaslatra kellemelkednünk” (248) – mondja egy helyütt Kuncz Aladár, e „szökkenés” homályló terepén építve meg képzeletbeli respublikáját, fogalmazva meg a kínzó dualitásból kivezető szintézisigényét. Erre gondol, mikor a „szellem szolgálatának felsőbbrendű harmóniájáról” (203), „egy várható klasszikus lehiggadásról” (186) beszél. Korában nem egymaga ad hangot valamiféle „új klasszicizmus” evangéliumának. Hisz a gyermekkori barát, Emil Isac is ilyesféle válaszra hajlik (vö. például EH 1931. 660), a magyar irodalomban pedig a legellentétesebb alkotási pályákon bukkannak föl ekkora Kunczéval nem azonosítható, de analóg gondolatok. Ezt rögzíti Németh László, mikor az egyik Kassák-regény fölé boruló „örök emberi égboltról” beszél, s megállapítása egyszerre jellemzi itt a kritikust és a bírált művet, hisz a Kassák-féle konstruktivizmus is – ahogyan Rónay György meggyőzően kimutatta – az összefoglalás, kiútkeresés jegyében született, Németh László pedig „görög korszakával” ugyanazokra a korproblémákra reagált, Babits meg közismerten ez idő tájt kezdi mind fokozódóbb szenvedéllyel hangoztatni az „új klasszicizmus” jelszavát.
Úgy vélem, épp a Babits-féle változattal rokoníthatók Kuncz nézetei. Nem véletlen, hogy Babits a Kuncz-szerkesztette Helikonban, ebben a hazai jelenségek mellett a „szellem Európáját” és az európai regionalizmusokat következetesen – mert koncepciójából fakadóan – figyelemmel kísérő, már első számában (Kuncz fordításában) Proust-ot, majd Lakatos Imre Proust-, Németh László Gide-tanulmányát közlő, illetve Ramuz, Mistral munkásságát ismertető folyóiratban Európaiság és regionalizmus címmel ír esszét. Az európai irodalom történetének bevezetésére emlékeztető, egy ősi-organikus lét iránti nosztalgiát anyagával is kifejező képet használva: „Ki tagadja, hogy az európai irodalmak mindinkább iparkodnak lerázni közös hagyományaikat, megszabadulni a klasszikus gyökerektől, melyekből szétágaztak? Ahogy a szétterpedt banánfa ágai új meg újhelyütt ereszkedvén a földbe, elfeledkeznek a százados törzsről, s maguk szeretnek új, kis törzsekké válni… (Erdélyi Helikon, 1930. 3-7) Ugyanitt tesz vallomást Babits az „új klasszicizmus” „vallása” mellett, elismeréssel, de elutasítóan szólva az első világháború előtti „tudományvallású”, „igehirdetés nélküli” irodalomról, mely „minden cél és gyakorlati szándék nélkül” csupán szembenézett „a világ lényeivel és jelenségeivel”.
A húszas évek kiúttalanságérzése újra bizonyos metafizikai igényt hoz, tehát, a szintézis sürgetését, s a szintézis szorgalmazása a korproblémákra választ adók egy részénél megint gyakorta elvéti összefoglalás és összebékítés határait, analóg módon az 1850-es évek „eszményítés” esztétikájával (vö. Kuncz Gyuláról, illetve Riedl Frigyesről), mely valamiféle szembenézés helyett is az „ideált” óhajtotta, a diszkrepancia megszólaltatása helyett egyeztetést, s illúziók realitását őrizve a realitás illúziójáig érkezett. S ehhez az utaláshoz – jelzésként csupán – tegyük még hozzá, hogy az analógia mögött érzékelhető a kérdések százados továbbélése, amit csak súlyosbít, hogy a húszas években éretten s egy kataklizma élményével érkező nemzedék az „elvégeztetett, de semmi sem tisztáztatott” tudatával próbál kiutat találni („mi… képzeletünket és lelkünket egy összeomlott világból hoztuk át a maiba” – mondja Kuncz (228), oly körülmények között, hogy a polgári társadalmi nyilvánosság szűkülő terében, (Habermas terminusával: a nyilvánosság refeudalizációjának folyamatában) a gondolkodás – Kuncz szavaival: „az eseményes gondolat” – legföljebb hangos monológ lehet, legföljebb elhangozhat, de reális kapcsolatot nem teremthet. E lehetetlenségben számolódnak föl a kapcsolatteremtésre kimunkálható eszközei: a közvetítő fogalmak, s érkezik el a Kuncz Aladár-i bűvös „szökkenés” terepére, a képzelet respublikájába, hol csupán lírai közérzetjelentés tehető, de a „búcsúzó klasszikus álmokkal” már sem heves kritika, sem a végletes szembenézés epikája meg nem fogalmazható. A Felleg a város felett című Kuncz-regényt elemezve állapítja meg Pomogáts Béla: az író „a bírálatot megértésre cserélte föl”. (Pomogáts 146) Itt kereshető annak a magyarázata, miért csitul végül is baráti méltatássá Kuncznál a kritika, és – túl életrajzi tényeken – miért a Fekete kolostor följegyzéseivel és kizárólag azokkal sikerült megteremtenie maradandó művét. A Fekete kolostor ugyanis épp e kísértő kettősségből épít művészi szerkezetet, olyat, amelyben egyfelől a tényregisztrálás, másfelől az „eleszményülés” munkál, de ez utóbbi esetében, az alkotó is tudatában van viszonyulása ambivalens jellegének, annak, hogy ezek az „eleszményülések”, bizonyosságok megrendültek ugyan, de vigasztaló metafizikájukról mégsem tudhat lemondani. (Ad analogiam: Babits Jónás könyve mint az effajta kettős viszonyulás klasszikus műve. Vö. Farkas Ferenc, Láng Gusztáv, Melczer Tibor újabb tanulmányai.)
A „búcsúzó klasszikus álmok” még megóvják attól, hogy elérkezzen a puszta leírás tárgyias intellektuális szomorúságáig, de már nem lehetnek, rég nem lehetnek alkalmasak semmiféle radikalizálódásra. Kuncz elhárítja magától az őt szorongató világ tudatszerkezetét forradalmi gesztussal szétbontó izmusokat, el a Kelet-Európában a naturalizmusból kinövő élesebb szemléletet, száműzi a rátámadó szorongást, hiszen a névtelen hiánynak, úgy véli, ő még öröklött álmaival nevet tud adni, és elutasítja, minden formájában, a túlzást, mert a hétköznapjai és eszményei közé hasító szakadékról hiszi, hogy tapintatos részvéttel és kultúrával megszüntethető. Amit őriz? Valami csönd, részvét, a kegyelem reménye. és egy döbbenet árnyéka: „Nem kellettek már a természet játékos titkai, a gondolat szédítő hullámzásai, a képzelet megejtő képei, csak szerencsétlen, hitvány életem kellett, és csak azt tudtam, amikor fekvőhelyemre rogytam, hogy ha holnap reggel valóban behozzák a híg, keserű kávét – én örömömben fel fogok zokogni”. (Fekete kolostor, 447)
Megjelent A Hét V. évfolyama 2. számában, 1974. január 11-én.