A mögöttünk lévő előválasztás a célját tekintve az ellenzék legmerészebb várakozásait teljesítette be. A kormányváltó dinamika olyan lendületet kapott, amely minden korábbinál jobb esélyt kínál a jövő tavaszi kormányváltáshoz. Bár a fülünkben még az ellenzéki pártok közötti küzdelmek hol lelkesítő, hol kiábrándító hangjai csengenek, az igazi küzdelem Nyugat és Kelet, demokrácia és önkényuralom között folyik. Az összes ellenzéki párt az előbbiek keretei között képzeli el az ország jövőjét, a Fidesz pedig nem. Orbán tudatosan és szisztematikusan más történelmi kontextusban helyezi el magát.
A két fél közötti erőviszonyok jó ideje óta befagytak. Az ellenzék elérte, hogy a Fidesszel lényegében hasonló választói tömeget tudjon maga mögött, de úgy tűnt, elérte a plafont. Hiányzott még néhány százezer szavazó, akikkel a Fidesz várható gátlástalan manipulációi ellenére győztessé válhat. Most megtörtént az áttörés, a sátorforradalom. Merthogy a forradalom lényegéhez tartozik a váratlanság, egy régóta feszítő erő hirtelen, előre nem programozható kirobbanása. Ez a robbanás a második forduló közel negyedmillió, főként fiatal szavazójának köszönhető, akikből korábban sokan politikailag teljesen passzívak voltak, de most úgy érzik, valós esélye van a változásnak.
Az új esély Márki-Zay Péter személyének, imázsának köszönhető. Sok tényező játszott ebben szerepet: a szó minden értelmében kívülről jött volta, az a rettegés, amelyet 2018-as hódmezővásárhelyi győzelme a Fideszben kiváltott, az amerikai politikai életből magával hozott, és a Magyarországon megszokott körmöntfonttól eltérő, egyenes beszédmódja, az, hogy a jelenlegi hatalom számtalan utált jellemzőjét egyetlen ősbűn, a parttalan korrupció következményeként tudta láttatni. Bár nagyon fontosak ezek a személyes kvalitások, a döntő tényező mégis az a feszítő erő, amely régóta kereste a kirobbanás helyét, és most megtalálta.
Sokan a rendszerváltás óta nem tapasztalható lelkesedéssel gyűlnek köré, sokan az ellenzéki oldalon is aggodalommal nézik, hogy merre tart ez a folyamat. A legfőbb pozitívum az, hogy a magyar politikai élet paradigmája a kreált helyett eltolódott a valóságos felé. Egy nyilvánvalóan konzervatív nézeteket valló politikus előtérbe kerülése azt teszi világossá, hogy kormány és ellenzék küzdelme nem jobboldal és baloldal között folyik, hanem a nyugati demokrácia és annak ellentéte között. A NER-propaganda sémáját a Jobbik jelenléte az ellenzéki erők között nem tudta széttörni, Márki-Zay Péter igen. Abban, ami ma Magyarországon politikai értelemben minden másnál mérhetetlenül fontosabb, az ellenzék minden tényezője közelebb áll egymáshoz, mint bármely ellenzéki erő a Fideszhez.
Mindez azonban csak esélyt jelent, amelyet nem lesz könnyű valóra váltani. Nemcsak a Fidesz semmilyen gátlást nem ismerő támadásai miatt, hanem azért, mert újabb hatalmas feladatot kell megoldania a most már nem hat, hanem héttényezős ellenzéknek. Dobrev Klára többször vágta Márki-Zay Péter fejéhez a vádat, hogy az ellenzéki egységet fenyegeti. Ez természetesen alaptalan, ha valamilyen gonosz szándékra értjük, de nagyon is igaz, ha a most kialakult helyzet belső dinamikájára. Azzal a paradox helyzettel kell szembenéznie az ellenzéknek, hogy – valóban hatalmas munkával és végül sikeresen – egyesített ereje nem tűnt elégségesnek a kormánybuktatáshoz; egy plusz erőre volt szükség, amely ezt az esélyt megadta, de ugyanez az erő nagyon könnyen szétfeszítheti az eddigi kereteket.
Az egyéni választókerületi jelöltekről megszületett a döntés – és nagyon szerencsésen úgy, hogy senki nem lehet túlságosan keserű miatta. Eddig körülbelül kalkulálni lehetett azzal is, hogy kiknek juthat befutó hely a listán. Most azonban a miniszterelnök-jelölt által képviselt civilek szintén helyeket fognak kérni: sok lesz az eszkimó és kevés a fóka. Több pártban is egzisztenciális félelem élhet, hogy nem szaladnak-e ki alóluk szavazóik az új erő elszívó hatása miatt – e tekintetben a legbaloldalibb pártoknak kevés félnivalójuk van. Attól inkább, hogy várhatóan olyan törekvése is lesz Márki-Zay Péternek, hogy a közös programban erősebben jelenjenek meg az általa képviselt politikai célok.
Mindezen feladatok megoldásának azonban van egy most még alig tudatosított alapfeltétele: az, hogy meg kell tanulnia egymást Márk-Zay Péternek és a hat pártnak, sőt általában a magyar politikai életnek. Merthogy az, ami az ellenzéki miniszterelnök-jelölt erőket felszabadító jellegét adta, a kívülről jöttség, az civil voltánál is inkább az, hogy egy amerikai politikai kultúrát hoz magával. Általában, de konkrétabban főként a klasszikus republikánus gondolkodásmódot (amelynek édeskevés köze van a trumpizmushoz, sőt amely kétségbeesetten próbálja túlélni az az általa okozott krízist). Szinte meglepő, hogy ezt sokszor politikai elemzők sem értik, de az is igaz, hogy ugyanez megnehezíti Márki-Zay Péter otthonos mozgását is az itthoni politikai viszonyok között. Az, amit megnyilatkozásaiban sokan ellentmondásnak éreznek, gyakran ebből fakad.
Az itthoni – és általában az európai – közegben az erős vallási elkötelezettség ritka, de ha van, az azzal jár, hogy az államon keresztül akarná az egyház elképzeléseit érvényesíteni, onnan várna támogatást. Ez Amerikában így elképzelhetetlen. Ott az emberek Európában elképzelhetetlenül nagy arányban és erősen vallásosak, és a világon semmi szükségük arra, hogy állami támogatást kapjanak. Inkább fordítva van. (Külön kérdés, hogy leginkább egyházi vezetők szisszenhettek fel azt a kijelentést hallva a mélyen vallásos miniszterelnök-jelölttől, hogy az egyházi intézményeknek nem szabadna, hogy bármivel is több támogatás járjon, mint a nem egyháziaknak.)
Hasonló ehhez, ahogyan a kisebbségi problémák kezelésének leghaladóbb módszerét az – egyébként inkább az amerikai Demokrata Párt világában otthonos – pozitív diszkrimináció gondolatát rasszistának hallották sokan. Ugyancsak nehezen érthető nálunk, ha valakinek egészen szigorú elképzelései vannak házassággal, családdal kapcsolatban a saját életére nézve, de természetesnek tartja azt, ha az állami törvények nem azt tükrözik. Márki-Zay Péternek mint politikusnak a megértéséhez nem annyira a katolikus katekizmust, mint inkább az amerikai politikatörténetet érdemes tanulmányozni.
De fordítva is létezik ez a tanulási kényszer, és ebben meghatározó szerepe lehet Karácsony Gergelynek. A republikánus gondolkozás számára a legszörnyűbb szó, amely létezik, az adóemelés – bármilyen vonatkozásban és értelemben. Nagyon világosan tükröződött ez Márki-Zay Péter számos megnyilvánulásában. Magyarországon azonban aligha kelt sokakban rémületet az az ötlet, hogy a kiemelkedően magas jövedelmekre magasabb adókulcs legyen érvényes.
Ezeknek a feszültségeknek a megértése az ellenzék egésze részéről komoly intellektuális munkát igényel, érvényesítése pedig mindenkitől józanságot, önfegyelmet. De ez a záloga annak, hogy 2022-ben véget érhessen a magyar történelemnek egy kétségbeejtően félrecsúszott korszaka.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2021. október 19-én.